Magazin

Nem minden erős női vezető feminista példakép – A korona és a Mrs. America konzervatív politikusnői

Idén két nagyhatású konzervatív politikusnő felemelkedését és bukását is feldolgozta a televízió. Phyllis Schlafly a Mrs. America minisorozatból és Margaret Thatcher A korona (The Crown) negyedik évadából ékes bizonyítékai, hogy nem minden nő sikere jelent előrelépést az egész női nem számára.

A nemek egyenjogúságát céljául kitűző feminista mozgalom egyik legfontosabb állítása, hogy a nők nyugodtan vágyhatnak többre a feleség- és anyaszerepnél. Például lehetnek politikusok is, ha készen állnak szembenézni a szexista előítéletekkel és az állandó kettős mércével. A nők politikai sikerei különösen fontosak a nőjogi mozgalmak számára, hiszen feltételezik, hogy egy döntéshozói pozícióba kerülő nő jobban fogja segíteni az ügyüket, mint a férfi kollégáik.

De mi van azokkal, akik az üvegplafon áttörése után gondoskodnak róla, hogy még nehezebbé tegyék ezt a bravúrt nőtársaik számára?

Phyllis Schlafly és Margaret Thatcher karriertörténetében sok közös pont lelhető fel. Mindketten a hetvenes években törtek fel a csúcsra a konzervatív párt képviselőjeként, politikájuk pedig a mai napig érezteti hatását. Pályafutásuk legnagyobb sikereire finoman szólva is kritikusan gondol az utókor: Schlafly alulról szerveződő mozgalmával elérte, hogy a nemek jogi egyenlőségéről szóló módosítás (Equal Rights Amendment, ERA) ne kerüljön bele az amerikai alkotmányba; Thatcher a falklandi háború megnyeréséért és a brit nemzetkép újbóli megerősítéséért cserébe gazdasági hanyatlással és egekbe szökő munkanélküliséggel sújtotta országát.

Gillian Anderson Margaret Thatcher szerepében (A korona, 4. évad)

Két meglehetősen megosztó figuráról van szó, kiknek ideológiai öröksége ma is tetten érhető az amerikai, a brit és az egész nyugati világ politikai megosztottságában. Éppen ezért egyszerre izgalmas, mégis buktatókkal teli feladat tévéképernyőre adaptálni őket. A Mrs. America és A korona alkotói karikatúraszerű gonosztevők helyett esendő emberekként ábrázolják őket, ám attól azért nagyon távol állnak, hogy példaértékűnek vagy inspirálónak mutassák be tetteiket.

 

Self-made women

Jelentős különbség a két sorozat között, hogy míg a Mrs. America egy merész húzással Schlaflyt tette meg főszereplővé a feminista mozgalom valamelyik arca helyett, A korona esetében Thatcher csak mellékszereplő a II. Erzsébet királynőről és családjáról szóló sorozat negyedik évadában. Bár emiatt kevesebb játékidő jut a karakter részletes kidolgozására, a brit miniszterelnök így is kiemelt jelentőséget kap az évadban, és mivel a tíz epizód le is követi a teljes elnökségét, ugyanolyan kerek karakterutat jár be, mint Schlafly a Mrs. Americában.

Schlafly és Thatcher feltörése papíron még inspiráló is lehetne:

saját erőből, tehetségükre és ambícióikra támaszkodva szereztek politikai befolyást egy olyan időszakban, amikor ezt nőként még különösen nehéz volt végrehajtani. Nem véletlen, hogy a Mrs. Americát alkotó Dahvi Waller és A koronát készítő Peter Morgan mindketten rá is játszottak arra, hogy milyen könnyű a két nőt a manapság különösen trendi girlboss, vagyis a független és megrendíthetetlen karrierista nőket ünneplő narratívába illeszteni.

Mindketten hátrányos helyzetből induló underdog figurákként tűnnek fel az első epizódokban. Schlafly annak ellenére, hogy biztonságpolitikai szakértő, és lenne véleménye az Egyesült Államok fegyverkezési stratégiájáról, nem tudja elérni, hogy férfitársai komolyabban vegyék őt a titkárnőjüknél – amíg rá nem jön, hogy a nőügyekkel sokkal több figyelmet (és ezzel együtt politikai hatalmat) tud szerezni. Schlaflyt nemcsak férfitársai becsülik le, hanem a második hullámos feministák is, akik a hetvenes évek elején elfogadtatják a Kongresszussal az alkotmánymódosítást, és úgy tűnik, hogy semmi nem állhat a ratifikálás útjába. Ám Schlafly ERA-ellenes mozgalma hamar szárnyra kap, és a feministák kénytelenek szembesülni azzal, hogy nem a férfiak jelentik a legnagyobb fenyegetést a nemek egyenlőségére nézve, hanem azok a háziasszonyok, akiket fel akarnának szabadítani.

Cate Blanchett Phyllis Schlafly szerepében (Mrs. America)

Bár Thatcher megnyeri az 1979-es választásokat, az első női brit miniszterelnököt a saját kabinetje se veszi komolyan, és azonnal megpróbálják megbuktatni őt. Mindeközben kénytelen a királyi családdal tölteni egy hétvégét a Balmoral-kastélyban, ahol akarata ellenére is megszegi az uralkodói etikett összes szabályát, miközben sokkal szívesebben töltené munkával az időt a szépelgés helyett.

Lehetetlenség nem érezni némi szimpátiát a munkásosztályból érkező miniszterelnök iránt,

akit látványosan lenéz az elitizmus legbicskanyitogatóbb szintjét képviselő királyi család. Leszerepel az Egyesült Királyság legfontosabb családja előtt, a párttársai pedig szüntelenül őt pocskondiázzák a tévében, ám Thatcher kétségbeesés és visszavonulás helyett egyesével teszi ki a frissen összeállt kabinet hűtlen tagjainak szűrét, egyértelművé téve, hogy nem érdemes őt alábecsülni.

A nézői szimpátiára külön rájátszik, hogy mindkét politikust széles körben imádott színésznők alakítják, ám Cate Blanchett Schlaflyként, Gillian Anderson pedig Thatcherként a karakterek emberi arcának megmutatása mellett vérfagyasztóan adják vissza a legkegyetlenebb oldalukat is.

 

Diktátor születik

Bár egyik sorozat sem titkolja, hogy nem éppen feminista példaképekről van szó (Schlafly már első nagy beszédét is a háziasszonyszerepet elutasító nők alázására hegyezi ki, Thatcher pedig egy nőt sem enged a kabinetje közelébe, mondván, hogy túl érzelmesek),

az epizódok előrehaladásával fokozatosan derül ki, hogy férfiakat meghazudtoló nőgyűlölet lakozik bennük.

A „nőkérdés” eltérő szerepet tölt be politikájukban: Schlafly esetében ez jelenti a fókuszpontot, hiszen a hagyományos női szerepek megőrzéséért küzd, míg Thatcher nem is akar foglalkozni a nőkkel, mivel gyengének tartja őket – köztük a lányát és az anyját –, saját maga kivételével. Schlafly azokat a nőket nézi le, akik többre vágynak a hagyományos családmodellnél, Thatcher pedig azokat, akik nem képesek segítség nélkül az önérvényesítésre. Hiába kell mindkettejüknek megküzdeniük a nemükből fakadó igazságtalan megkülönböztetéssel, a feminizmus szellemiségének csírája sem lelhető fel bennük.

Thatcher nem ismer el sorsközösséget a nőtársaival, ami nem meglepő, hiszen egyébként is az individualizmus legnagyobb híve. Schlafly ugyan retorikájában a nők „veszélyeztetett” csoportja mellett áll ki, őket csak eszköznek használja a politikai erőszerzéshez, valójában nem érdekli őt a háziasszonyok boldogsága. Mindeközben – konzervatívok lévén – tökéletes háziasszonyként tüntetik fel magukat, akik a karrierépítés mellett mindig gondoskodnak arról, hogy férjük meleg ételt vacsorázhasson.

Nemcsak azzal válnak antipatikus figurákká, ahogy a nőkhöz viszonyulnak, hanem vezetői módszereikkel is. Schlafly a saját mozgalmán belül, Thatcher kormányfőként válik lényegében önkényuralkodóvá. Elég nehéz lenne a feminizmus győzelmének elkönyvelni, ahogy a két nő nemi sztereotípiákat meghazudtoló módon folytat agresszív háborús retorikát: ugyan bizonyítják, hogy a nők is képesek kemény kézzel, ellentmondás nem tűrő magabiztossággal és mindenkit eltaposva uralkodni, nem pont ezért lenne több nőre szükség a politikában.

 

Érdemrend és konyhakés

Mindkét sorozat esetében a nők nőkkel való szembenállására helyeződik a hangsúly – Schlafly a feministákkal, Thatcher a királynővel kerül összetűzésbe – de bukásukat végül férfi politikusoknak köszönhetik. Miután Schlafly győzelemhez segíti Ronald Reagant, az új elnök túl szélsőségesnek titulálja őt egy kabineti pozícióhoz, Thatchert pedig 1990-ben lemondásra kényszerítik párttársai – szintén szélsőséges nézetei miatt.

Míg ábrázolásmódjuk és politikájuk kritizálása nagyon hasonló a két sorozatban, a bukásuk elmesélése jelentősen eltér. Schlafly eléri, amiért küzdött: az ERA lényegében elesik, és egy erősen konzervatív republikánus elnök kerül az USA élére. Csakhogy itt végképp kibukik a küzdelmében lévő paradoxon, és miután kemény munkával sikeresen gátolja a nők emancipációját, ő maga is visszakerül a konyhába. A Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. I-II. című 1975-ös kultfilmet idéző záró képsorokban Reagan visszautasítása után nekikezd a vacsora készítésének. A megtört arccal almát hámozó Schlaflyt lehet szánni és át lehet érezni a frusztrációját, de

az utolsó képkockák egyértelművé teszik, hogy pontosan azt kapta, amit megérdemelt.

Peter Morgan már nem tudta megállni, hogy az utolsó pillanatban ne adjon valamiféle feloldozást Thatchernek. A lemondatott miniszterelnök utolsó látogatása során II. Erzsébet királynő megható monológba kezd arról, hogy ő pontosan tudja, milyen nehéz lekezelő, öreg férfiak között vezetni és mindkét nő arra a következtetésre jut, hogy Thatcher lemondatása ezen férfiak kicsinyes bosszúja volt. A királynő együttérzését fejezi ki Thatcher irányába, mint „nő a nőnek”, majd rögtön oda is adja neki a királyi érdemrendet, és méltatja az első női miniszterelnökként végzett munkáját.

Ezt a lezárást nemcsak Thatcher ellenzői, de még maga az egykori miniszerelnök is utálná.

Thatcher valószínűleg vehemensen tiltakozott volna az ellen, hogy egy férfiközpontú társadalmi berendezkedés áldozataként ábrázolják – arról nem is beszélve, hogy Morgan nem rest a falklandi háború kirobbantását Thatcher anyai ösztöneivel párhuzamba állítani. Nem szerencsés, amikor filmkészítők úgy próbálnak erős női karaktereket írni, hogy megfosztják őket minden feminin személyiségjegytől, de a másik véglet sem megoldás: nem kötelező minden nő történetét gendernarratívába szuszakolni.

Bár azzal egyik sorozatot sem lehet vádolni, hogy pozitív fényben tüntetnék fel konzervatív karaktereiket, arról már megoszlanak a vélemények, hogy kellően keményen bánnak-e alanyaikkal. Sonia Saraia, a Vanity Fair újságírója a Mrs. America apropóján írt véleménycikkében értekezett arról, hogyan küszködnek a film- és sorozatkészítők a konzervatív nők ábrázolásával. Szerinte a karakteralkotás szoros összefüggésben van a megértés és együttérzés kiváltásával, emiatt a forgatókönyvírók több jóindulattal viszonyulnak ezekhez a nőkhöz, mint amennyit érdemelnének.

Thatcher és Schlafly örökségét végignézve kifejezetten problémás tragikus áldozatként ábrázolni őket.

Mindketten elég sokat tettek a két politikai oldal közötti szakadék kiszélesítésért, illetve a gyűlöletre és hazugságra építő retorika megerősödésért. Schlafly visszavetette a nők helyzetét és utat tört Reagan és Trump előtt, Thatcher nagyhatalmi nemzetképe és EU-ellenes mentalitása pedig a Brexittel ért be teljesen.

A Mrs. America és A korona is jobban elmerülhetett volna abban, hogy mi hajtotta ezeket a nőket és milyen következményekkel járt a politikájuk, de legalább sikeresen megtalálják az egyensúlyt az egydimenziós gonoszszerep és az elvakult ünneplés között. Megkísérlik megfejteni az ellentmondást azokban a nőkben, akik az őket alávetett helyzetbe kényszerítő rendszer fenntartásáért küzdve igazából pont azt az önérvényesítést végzik, amire a feministák a többi nőt biztatják. A két hírhedt politikus karrierje 2020-ban is aktuális emlékeztető, hogy a kettős mérce egyik irányban sem szerencsés: ahogy nem fair csak a neme miatt ellenezni egy női politikust, úgy nem is szabad kritika nélkül ünnepelni minden sikeres és hatalomra kerülő nőt.

A Mrs. America az HBO GO-on, A korona a Netflixen érhető el. 

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés