Magazin

„Nem nyert hangszórót!” – Magyar kvízjátékok tegnap és ma

Vágó István kvíz

A magyarországi televíziózás hőskorszakának egyik legsikeresebb műsori voltak a kvízjátékok, leánykori nevén: vetélkedők. Élményalapú fürdőzés a honi tévés játékok esztétikájának mélységeiben.

Versengeni jó. Kiváltképp az idővel, tesztelve saját ismereteinket és mások tudását. Kiérlelt szabályrendszert követve vetélkedni pedig még jobb. Mindezt passzívan, tét nélkül tenni, átélve mások kínját, örömét, bánatát, sikerét: az egyik legjobb. A képernyő innenső, biztonságos oldaláról követhető kvízjátékok sikere az ember egyik ősi vágyára játszik: ugyanarra, amely az ókori arénák közönségét is vérszomjassá tette és extázisba hajszolta. És majdnem ugyanarra a szükségletre, amely ma a végtelenített valóságshow-k és sportreality-k papírmasé díszletei között páváskodó celebeket vágyik lesni. A honi tévés kvízjátékok változatos történetének szórakoztatóra hangszerelt, szubjektív áttekintése következik!

A szép új világ idehaza 1957. május elsején – természetesen a központi felvonulás közvetítésével – köszöntött be, az MTV első hivatalos adásnapján.

A tizennégy évig egyetlen csatornán – majd további két évtizedig is csupán két adón – sugárzó televízió kínálatában villámgyorsan megjelentek a játékok. A népnek szórakozás kellett ugyanis. Lehetőleg olcsó. De szigorúan a szocialista népnevelés szigorú elveit szem előtt tartva. Így aztán alig több mint egy évvel később jött is az első fecske. 1958. június 17-én a Fővárosi Operettszínházból közvetítették a Csak könyvsorsjeggyel című műveltségi vetélkedőt.

Az első tévés majális: 1957. május 1.

A játék fődíja egy tévékészülék volt! A győztes pedig nem más volt, mint egy ifjú zeneművészetis hallgató. Egy bizonyos Antal Imre. (Itt a mi derék Imrusunk kezét el is engedjük, mert ő aztán később egészen más műfaj felé vette az irányt.)

Villamosszék és SZTK-keret

Az átkos legkeményebb éveiben még jobbára – a kollektív emlékezetünkben túl mély nyomokat nem hagyó – játékok követték egymást a képernyőn. Ilyen volt a Vajh, ki ő?, a Ne nevess korán! vagy a Zenés fejtörő. Ártatlan, előre meg nem fontolt szándékkal elkövetett műsorocskák voltak ezek. A hatvanas években aztán olyan – a bumfordiság kezdetleges bájával bíró – vetélkedők követték ezeket, mint az Irodalmi klub, az Oszkár tudja, vagy épp a Filmbarátok köre (!). Egy olyan korról beszélünk, mikor legfeljebb a felülről irányított propaganda szólhatott bele – az viszont erősen – tartalom és forma legvégső kérdéseibe. Nem befolyásoltak ekkor még senki emberfiát olyasfajta fogalmak, mint izgalom, látványosság, találékonyság, ügyesség, pláne a szerencse!

A hetvenes évek elejétől a puhuló szocializmus ideológiai olvadásával egy időben megjelentek a képernyőn a könnyedebb, lazább keretek között működő játékok. Az új koncepció legfontosabb ismérve pedig a szórakoztatás volt. Pontosabban a szórakoztatva tanítás. Ha a játékosjelöltekben némi általános műveltség párosult kevéske magamutogatással, az már bizony félsiker volt.

A műsorvezetői székben pedig nem más foglalt akkoriban helyet, mint minden honi kvízmester atyja: Egri János.

A kissé hűvös, de kedvesen visszafogott és mindig higgadt Egri több későbbi követőjének prototípusa volt.

Stílusos, határozott, okos, és még mai szemmel nézve is sütött róla az elegancia. Belülről. 1972-től kezdődően szakmányban vállalta az egymást követő, nagyon hasonló elvre épülő műveltségi kvízek vezetését. Játék a betűkkel (1973-80), Négy kerékkel, okosan (1973), Szellemi 5 tusa (1975), Aki mer, az nyer (1975-76), Lehet egy kérdéssel több? (1977-82), Keresztkérdés (1980-85), Elmebajnokság (1983-86), Egy szó, mint száz (1985-91), Melyiket a 3 közül? (1989-92). Utolsó műsora a királyi tévénél az 1997-ben záruló Kérdezz! Felelek (1989-97) volt.

Kicsit azonban álljunk meg az 1983-ban induló Elmebajnokságnál! Ez volt az a műsor, amelyből később olyan legendás formátum sarjadt, mint a Legyen Ön is milliomos! Sötét, már-már rideg – csak a két főszereplőt megvilágító – stúdióbelső, ahol hőseink egymással szemben foglaltak helyet. A játékos a köznyelvben „villamosszék” néven elterjedt, színes lámpákkal és eredményjelzővel ellátott „kivégzőegységben” várta az érdeklődési köréből választott 15 kérdést. Amire – természetesen – adott időkeret állt rendelkezésére.

Elmebajnokság Egri Jánossal

Egri nem csak úttörő munkássága és vonzó személyisége okán érdemel külön szót értekezésünkben. Az általa vezetett műsorok nem külföldről vásárolt licenszek hazai viszonyokhoz való fazonírozásaiból jöttek létre. Egri Mester saját maga fejlesztette őket! Igaz, a Kérdezz! Felelek már több ponton engedett a korszellemnek, és formájában a bombasztikusság felé tolódtak a hangsúlyai. Az egyik ilyen motívum az ügyeletes „jó csaj”, Gaál Noémi szerepeltetése volt.

Egyébiránt a címünkben használt szófordulatot is a jó Egri honosította meg. Játékmesterünk az 1977-ben induló

Lehet egy kérdéssel több? című kvízjáték szerencsés versenyzői között osztogatta a Videoton mini hangszóróit, a fődíj pedig ugyanezen cég csúcsterméke, egy színes televízió volt.

Egri Jánosnál egy generációval fiatalabb, mégis már 1976-ban kvízműsort vezethetett a honunkban kicsivel később csak „A kvízprofesszor”-ként emlegetett Vágó István. A Van benne valami című tévés barkochbával debütáló legendás játékmester a tiszteletet parancsoló ragadványnévre több okból is vastagon rászolgált. Egyfelől adott (a mai napig) az egyetemi tanárokat idéző külseje. Határozott karakterrel bíró és mindig az adott kor divatját követő szemüveg. Látásjavító eszközének evolúciója a vastag csontkeretestől a finoman ívelt és alig látható ultramodernig hosszú utat járt be. Decens öltönyéhez kiválóan illő félhosszú kecske- (vagy kör) szakálla is sok történetet mesélhetne. És persze ott van az a sokáig csak hanyagul összeborzolt művészhaj.

Másfelől, a fent leírt megjelenéssel összhangban hatalmas műveltséggel, gigászi lexikális tudással és roppant széles látókörrel rendelkezik, illetve rendelkezett már huszonévesen is. Mikor is a vegyészmérnök végzettségű Vágóra a sport területén hasonlóan kultikus rangot kivívó Vitray Tamás figyelt fel. A Riporter kerestetik című műsor elődöntőjében kieső kollégáról úgy gondolta: helye van a képernyőn. És milyen jól gondolta!

A már említett

Van benne valami kicsit műveltségi volt, kicsit kvíz volt, viszont iszonyú mélyen gyökerezett az akkori magyar valóságban.

Egy országot tartott lázban a játék, amelynek főcímdalát Dolly énekelte, és ahol a Centrum Áruház termékpalettájáról nyerhettek a szerencsés kiválasztottak. Mondjuk, bajuszkötőt, ahogy arról Gálvölgyi János is megemlékezett az alábbi frenetikus paródiában.

Jól kifigurázni azt lehet, aminek karaktere, jól felismerhető arculata van. Legyen az mégoly bárgyú, urambocsá, olcsó és esetlen is. Vágó korai zsengéje a részsikereket jelző zörgő reluxáival és megmosolyogtató tértjeivel együtt is ilyen volt.

A később műsorra kerülő vetélkedői közül voltak emlékezetesebbek, és a feledés homályában joggal elveszők is (Fele sem igaz, Képjáték, Kerékbár). És kritikán aluliak is (Pókerarc, Párbaj). Az első kategóriába tartozik a nem túl hosszú, de annál sikeresebb pályát befutó Mindent vagy semmit. Az 1993-99 között műsoron lévő kvíz még azt is túlélte – sőt, profitált belőle! –, hogy a kereskedelmi tévék indulása után, 1997-ben – erről a történelmi pillanatról később még szólok – átkerült a hektikus nézettségű TV2-re. 800 adást ért meg a játék, ahol azért már komoly tétekért folyt a küzdelem. A hamar lemorzsolódó játékosok szerencsésebbjei

viszonylag hosszú ideig figyelhették Brunner Márta hatalmas válltöméssel felszerelt blúzait és búgó hangját.

Miközben egyszerre kellett lenniük tiszta fejű stratégának, illetve gyors reagálású polihisztornak. Vágó női segéderejének fő feladata – esztétikai funkcióján túl – a nyeremények nagyszerűségének nyomatékosítása volt.

2000-ben érkezett a magyarországi televíziózás eleddig egyik legsikeresebb kvízjátéka, a Legyen Ön is milliomos! Fénykorában több mint 3 millió honpolgárt szegezett a foteljához. A brit licensz alapján honosított játék klasszikus műveltségi vetélkedőbe oltott pszichológiai dráma – utóbbinak az összes jó és rossz tulajdonságával együtt. A rendkívül magas pénzdíjak – nálunk 25, 40, végül 50 millió forintos főnyeremény – nyomasztó tétként nehezedtek a teljesen magukra maradt játékosokra. Istvánunk pedig látszólag együtt gondolkodott a halálraítéltekkel, ám valójában az volt a dolga, hogy elbizonytalanítsa őket, folyamatosan fenntartva ezzel a fény-és hangeffektusokkal amúgy is csúcsra járatott feszültséget. A 15, egyre nehezedő feleletválasztós kérdésből álló sorozat a versenyzők egyfajta keresztútjaként, passiójaként is értelmezhető volt. Sokszor bizony tényleg azért szurkoltunk, hogy érjen már véget a szenvedésük. Így vagy úgy.

Legyen Ön is milliomos

Siker ide vagy oda, 2008-ban a kvíz lekerült a műsorról, játékmesterét pedig diszkréten – amolyan „kertévésen” – félreállították, hogy négy év múlva újra előhúzzák a kalapból. Vágó István idestova egy évtizede – 2012-ben, a furmányos felépítésű, de hamar kifulladó átVágó után – fel is hagyott a játékmesteri tevékenységgel. Előtte azonban még országunk IQ-ját is nagy sikerrel tesztelte. Manapság pedig a nagypolitikában váltja éppen aprópénzre tudását, karizmáját, és hitelét.

Betelefonálók kánaánja

Kicsit visszaugorva az időben – a kvízprofesszor előtti időkre – a betelefonálós játékok igazi barkács mennyországa fogad minket. Ezek némelyike olyan büntetőfaktorral bír, hogy egyszerűen muszáj múltba révedő, egyre párásodó tekintettel elmerülni bennük.

E kor egyik legcsillogóbb gyöngyszeme egyben a műfaj előfutára és ősképe. A Kapcsoltam című örökbecsű sikertörténete 1979-ben indult, és a teljes 80-as éveket meghatározta a 10 évadot megért, első (!) interaktív kvíz. Sokan nem tudják, de ez a műsor a sportkommentátor-legenda, Vitray Tamás ötletéből készült. Magánéleti okokból azonban 21 adás után át kellett adnia a stafétát ifjabb kollégájának, Rózsa Györgynek. A többi pedig már történelem.

A játék szisztémája és a külcsín maga volt az esztétikai értelemben vett rusztikus báj.

Az elmés feladvány a bongyor hajú szépfiú, „Rózsagyuri” mögött folyamatosan, amolyan „írásvetítős” színvonalon látható volt, miközben ő kortyolgatott poharából. Egykedvűen, jó sűrűn és félig hangosan. Amitől pedig az őrületbe kergette akkori honfitársainkat, a játék azon aspektusa volt, hogy bárkiből, de tényleg bárkiből lehetett alkalmi játékos. És akárki, szinte percek alatt gazdagabb lehetett 10.240 forinttal. Ez volt ugyanis a legmagasabb elnyerhető összeg, amit a szerencse fia vagy lánya megkaparinthatott. Miután Rózsa találomra felcsapott telefonkönyve az ő nevénél nyílt ki. De nem volt ám itt biztos nyeremény! Egyetlen rossz válasszal mindent elveszíthettünk. Maximalizált dráma minimál díszletek között.

Egy másik – egykoron – komoly mennyiségű göndör hajfürtöt birtokló fiatalember, rögtön a rendszerváltást követően két ikonikus betelefonálós játékot is vezetett. Igaz, ezek egyike sem alapult valós tudáson, csupán jó reflexeken és gyors reagáláson. Dévényi Tibor távirányított videójátékai felett minden tekintetben eljárt az idő. A Torpedó a klasszikus párbaj jellegű stratégiai mókát szimpla memóriajátékká butította, amennyiben a pillanatokra felvillanó hajókat kellett emlékezetből kilőni. Osztott képernyős kivitelezését az összes későbbi, hasonló formátum átvette, ám

a Torpedó és műsorvezetője bizonyos képességeiben utolérhetetlen volt.

Dévényi – később védjegyévé váló – hümmögései, folyamatos szótévesztései és hirtelen berekedésekkel járó fellelkesülései imádnivalóan élvezetessé tették összes televíziós ténykedését. De legfőképpen az itt szabadalmaztatott horrorisztikus csokornyakkendője.

Az említett ruhadarabhoz Tibi bá még olyan közegben is ragaszkodott, ahonnét az első pillanattól az utolsóig ordítóan kilógott. Ez utóbbi a mai szemmel az egyik legdermesztőbb tévés játék, a már-már szürreálisba hajló élményt jelentő Elektor kalandor. A 1990-93 között sugárzott utolérhetetlen kalandban egy folyamatos mozgásban lévő stábautó vitte el az élményt a kiválasztott családokhoz. Egy, a nyomógombos telefonhoz és a tévéhez csatlakoztatott Nintendo konzol volt a kulcs.

A katódsugárcső túloldalán pedig egy elcseszett Super Mario-jelmezbe öltöztetett Dévényi Tibor egyszerre szurkolt nekünk, és reklámozta a szenzációs ajándékokat.

Mi meg ugráltunk, lőttünk és futottunk. (Mint Bob Hoskins a játék 1993-as, szörnyűséges filmfeldolgozásában.)

Erős késztetést érzek, hogy egy rövid visszatekintést tegyek a műfaj másik két, igazán kiforrott darabjára. Palik László és Héder Barna nevével tévés pályafutásuk zenitjén bármit el lehetett adni. Még az amőba magyar tévére írt változatát is. A két közgazdászból lett sportriporter jelentős hozzáadott értékkel gazdagította a formátumot. Különösen, mikor azon méltatlankodtak, hogy legyőzte őket a kedves játékos. Őket! Aztán, mikor ezt a „kompjúterrel” is megtette, akkor folyton informatikust, meg programozót kiáltottak. Ez még azelőtt történt, hogy a Palik bőszen kereste Damon Hillt, aki eltűnt.

Sugár Ági hirtelenszőke haja és távol ülő bociszemei egyszerre kaptak sokkot, mikor is a drága betelefonáló teli torokból üvöltötte, hogy: TEEERC! Az Egy perc terc

a 80-as évek legvégén, a kvarcjátékok és a Commodore 64-esek korában tartotta lázban kis hazánkat.

A ma már nem is létező ITT Nokia szponzorálásával komoly presztízsű díjakat lehetett nyerni. De csak, ha jó volt a lapjárás. Korunkból visszatekintve pedig nem a hirtelen tercelésektől kapunk frászt, sokkal inkább az ovis rajzokat idéző grafikától, és a hátszőr borzoló hangeffekt-parádétól.

Az a fránya mázlifaktor

A kvízjátékok evolúciójában a mai állapotokhoz vezető lépcsőfokot jelentette a szerencse jelentős felértékelődése a műveltséghez, és egyáltalán bármiféle ismeretekhez képest. Csak ezt akkor még senki nem sejtette. A szintugrás merő véletlenségből (?) egybeesett a rendszerváltás idejével. Mikor posztkommunista hazánk hirtelen megpróbált több évtizednyi lemaradást behozni a frappánsabbnál frappánsabb tévéműsorok megalkotásában, majd később – biztosra menve – licenszek vásárlásával. Ma már tudjuk: felemás végeredménnyel, mégis fergeteges közönségsikerrel.

Szerencsekerék

A folyamat egyik zászlóshajója a bazári látványvilágú, ám ellenállhatatlanul karizmatikus műsorvezetőkkel operáló Szerencsekerék volt. Az első importált hazai kvízjáték 1993-ban az MTV-n indult el hódító útjára, ahol 1997-ig maradt műsoron. A TV2 indulásával a kereskedelmi adóra került át, ahol 2001-ben fejezte be tévés karrierjét. Klausmann Viktor és Gajdos Tamás felváltva porondmesterkedtek, illetve kicsit később a csipkelődőbb stílusú Vízy András is erősítette a házigazdák csapatát. Utóbbi előtte a 100-ból egy című bizarr műfajhibridként is felfogható blődliben adta a bankot, s vált ismertté.

A Szerencsekerék legszebb eleme viszont Prokopp Dóra volt,

aki a betűforgató szerepében tündökölt, s mosolygott – vég nélkül.

A játék szabályrendszere módfelett egyszerű volt. Leginkább szólások és közmondások vártak megfejtésre, melyeknek a mássalhangzói voltak kitalálhatók. A címbéli kereket forgatva pedig változott Fortuna állása is – egyenes arányban az elnyert összegekkel. És a nyereménykirakatban megbújó olyan visszautasíthatatlan ajánlatok, mint Domus vásárlási utalvány, vagy Mezőbank takarékbetétkönyv, még ma is könnyeket csalnak szemünkbe.

Zsákbamacska. Ezt az egyszerű és mindenki számára ismerősen csengő nevet viselte az a játék,

amelyet még a műsorvezető Rózsa György is karrierje egyik mélypontjakét emleget.

Pedig abban a pályafutásban nemcsak a mélypontok voltak nagyon lent. „Ha kedd, ha szerda: Zsákbamacska!” És ez csak a szlogenje volt ennek a valaminek. Mert hát szlogen kellett, ha már értelme egy morzsányi sem volt neki. Rózsa rikító öltönyökben, és ehhez passzolóan harsány stílusban hergelte a helyszínen tartózkodó játékosjelölteket és a képernyők előtt ülő nézőket egyaránt. A vásári zsákbamacskához hasonlatosan pedig gyakorlatilag semmi mást nem kellett tenni a kedves delikvenseknek, mint választani Gyuri kártyái közül. Aki ezután határtalan élvezettel ilyeneket kiáltott, hogy: Egyes ajtó, nyílj ki!” A műsor szerkezeténél pedig már csak színes kartonból és habosított műanyagból készült díszletei voltak rémisztőbbek. A reumás fekete macskával.

Rózsa György

Múltidézésünk végére hagytuk azt a műsort, amely a Zsákbamacska által a lejtőn elindított honi kvízjátékon még egy méreteset lökött is. A Telemázli azon csodálatos médiatartalmak sorát folytatta, ahol már csak egyetlen dolog motiválhatta a résztvevőket. Hogy benne lehetnek a tévében. A Szerencsejáték Rt. által támogatott vetélkedő

kulisszái émelyítő pontossággal idézték fel a 70-es évek falusi búcsúinak hangulatát és tárgykultúráját.

Dömsödi Gábor mellett Geszler Dorottya és Borbás Mária próbálta fogcsikorgatva hitelesíteni azt, amit eleve nem lehet. Például a Lökdösődő keltette vérfagyasztó izgalmakat, melyeket a műsorvezető az „Indítom az órát, emelem a burát!” versikével járatott csúcsra. No, meg a mázlifaktort, ami itt már fokozhatatlanul eluralt mindent. Megelőlegezve a nagy változásokat.

A vég kezdete

Fentebb már érintettem a hazai televíziózás kapitalizálódásának témáját néhányszor, de e helyütt fontosnak tartok néhány dolgot kifejteni. Hazánk tévéinek felségterületére a rendszerváltással betörő piacgazdaság némi – mintegy 8 éves – késéssel érkezett meg. Ez a mondat persze csak úgy pontos, ha nem számítjuk a tematikus (Szív Tv, ATV, TV3, Cartoon Network), a nem magyar tulajdonban lévő (HBO), vagy nem országos sugárzású adók (Budapest TV) indulását. 1997. októberében a két legnagyobb, teljes profilú kereskedelmi tévé – előbb a TV2, majd az RTL Klub – megkezdték csodás műsoraik sugárzását. S vele máig tartó rivalizálásukat. A negyedszázada tartó idegborzoló és ízlésromboló folyamat stációit nem tartom érdemesnek a felidézésre. No, meg témánk szempontjából teljességgel irreleváns is. A nosztalgikus hangulathoz nagyobb időtávlat kell, így az ezredforduló környékén kezdődő folyamat elemzését bízzuk egy későbbi korra.

Az mindenesetre már ma látszik, hogy a klasszikus értelemben vett kvízműsoroknak jó ideje leáldozott.

A vetélkedők korát a reality-k érája váltotta le.

Több lépésben, persze, de egy meglehetősen gyors folyamatot követően. Előbb jöttek a licenszműsorok, majd a műveltség képessége teljességgel szükségtelen sallanggá vált egy ideális játékosjelölt esetében. Felértékelődött viszont a rátermettség, az élelmesség, az ügyesség, majd az edzettség, a testi erő és az alkalmazkodási képesség. És ezzel eljutottunk a sportreality-khez, a valóságshow-khoz és ezek mindenféle fúziós torzulásaihoz.

Ezen formátumok játékmesterei pedig egyre jobban hasonlítanak egymásra: mindegyiküknek lehengerlő a stílusa, iszonyú jóképűek, vagy éppenséggel a végletekig esetlenek, a néplélek esszenciájának megtestesülései. Ruházatuk, mozdulataik, gesztusaik, (kérdéseik!) az utolsó milliméterig kiszámítottak. Egyedivé hazudott egyentörténeteket látunk a túlméretezett dráma keretei közt (celebreality-k és sportreality-k). No, meg önmagában érdektelen és csekély – de legalábbis relatív – értékű performanszokat, bombasztikus csomagolásban (tehetségkutatók). Persze, az is megesik, hogy a tehetségkutatók csiszolatlan gyémántokra lelnek, akiket aztán vagy bedarál, majd kiköp a gépezet, vagy nem. Mindenesetre, ezen versengések végjátékáig vezető útnak nézői szemmel vannak roppan szórakoztató, büntetlenül kiélvezhetőn röhejes momentumai is. Az úgynevezett előválogatók vagy selejtezők komoly önértékelési zavarral küzdő önjelölt „őstehetségeinek” kamerák és a szándékosan genya zsűri előtti vergődése, lebőgése.

A sportreality non plus ultrája: Ninja Warrior

Félmúltunk naiv és ma már megmosolyogtató bájjal átitatott műsorai tökéletes leképeződései a kornak, melyben születtek, és amely kor gyermekeit szórakoztatták. Akik szabadságra, örömre, közösen átélhető sikerekre vágytak azokban az egyre fokozódó eufóriát hozó időkben. Önmagukért szerették hétköznapi hőseiket.

Ma már a népszerűség öngerjesztő mechanizmusai diktálják és a profi körítés elemei biztosítják a tökéletes kapcsolódást. A tudatos, megtervezett produktumok függővé teszik a tömegeket. Valódi azonosulás nélkül.

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Kinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.