Magazin

Nézd, hogy rohan…! – Válogatás a legjobb időutazós rövidfilmekből

A sci-fi műfaj talán legizgalmasabb témája az időutazás lehetőségének boncolgatása. Számos megválaszol(hat)atlan kérdés merül fel, amelyre a legkülönfélébb megoldásokkal állnak elő a filmírók és -készítők: találkozhatsz-e önmagaddal, megölheted-e az őseidet születésed előtt, megváltoztatható-e a jövő, léteznek-e alternatív jelenek? Több filmet is ismerünk, amelyek határozottan állást foglalnak egy-egy kérdésben (pl. a Vissza a jövőbe szereplőinek tilos önmagukkal találkozni, Az időgépben pedig nem lehet megváltoztatni a múltat). A jól ismert címek helyett ezúttal álljon itt néhány érdekesebb rövidfilm, melyek többsége nem csak az időutazás újabb módszereit vezeti be, de morális és filozófiai kérdéseket is felvet. A cikk apropója természetesen a nemrég mozikba kerülő Looper – A jövő gyilkosa, Bruce Willis és Joseph Gordon-Levitt főszereplésével.

A kilátóterasz (La Jetée, 1962)

Kezdjük a legismertebb történettel! Ha a cím nem is mond semmit a mai filmeken nevelkedett moziba járók számára, Terry Gilliam 12 majomjáról minden bizonnyal a legtöbb filmrajongó hallott már. A két film közti kapocs egyszerű: előbbi ihlette az utóbbit. Chris Marker kísérleti filmjében megtaláljuk a később kibontott, rengeteg ötlettel feltöltött sztorit: a jövő Párizsát elpusztította a harmadik világháború, az emberiség a föld alá kényszerült. Mivel a faj a kihalás szélén áll, csak a múltban és a jövőben kereshetünk segítséget. A tudósok kiválasztanak egy bizonyos megtörtént esemény képei által rabul ejtett férfit, hogy visszaküldjék a múltba információért. Az út természetesen a visszatérő, rémisztő emlékképek tárgyához vezet, amellyel a film le is zárja a férfi történetét.

A lerombolt francia főváros csak körítés, a narrátor nem tér ki részletesen az okokra, inkább a férfi helyzetét szeretné bemutatni. Az idő kevés, hogy megismerjük a főszereplőt, nem is törekszik erre a film. Azt viszont sikerül elérnie, hogy érdekeljen minket a sorsa. Nem cselekvő alany, úszik az árral, próbál kievickélni a partra, s csak mások jóindulatától függ, sikerül-e neki.

Kilátástalan a jövő (ahogy a múlt is), amit mind vizuálisan, mind a hangokkal tökéletesen sikerült ábrázolni. A megteremtett világot nem látjuk mozgásban, de nincs is rá szükség: fekete-fehér, sötét tónusú, szemcsés állóképek sora teszi nyomasztóvá a hangulatot. A kiválóan megragadott utópiaérzet mellett egy ember legnagyobb lehetséges traumáját láthatjuk kibontakozni. A katarzis nem marad el.

https://vimeo.com/46620661

Előbb-utóbb (2006)

Ha már világháború (ezúttal második), Madarász István kisfilmjének is itt a helye. A központi hatalmak számára már közel a vég, (legalábbis a bunkerből hallható állandó puskaropogás és robbanások erre engednek következtetni), így utolsó reményként az időutazással kísérleteznek. A baj csak az, hogy nem ismerik a kifejlesztett szérum hatását.

Egyhelyszínes, kétszereplős, csavaros történetről van szó, ahol a tiszt a rabon teszteli a kísérlet eredményeit. A színészek (Albert Péter és Nyitrai Illés), a jelmezek és a díszlet hitelesek, mindenféle zavaró tényező nélkül figyelhetünk a cselekményvezetésre. Az időutazás mindenféle vizuális effekttől mentes, csupán a belső vágás és a színészek jelzik az ugrást. Az elsőre bonyolult történetet néhány hangsúlyos tárgy (hamutartó, papír, pohár víz) segít megérteni, viszont ezzel az elidegenítő módszerrel azt érik el, hogy a film végén a katarzis elmarad, fogaskerekeink viszont annál inkább működésbe lépnek.

Time/Out (2008)

Míg előbbi két film világmegváltó tervekkel köti össze a találmányt, addig a következő címek sokkal személyesebb vagy önzőbb célokkal vértezi fel a „feltalálókat”. Sheridan de Myers jelen kisfilmje egy párkapcsolati mélypontot mutat be komikus módon. Nagyon egyedi szakítós szöveget vet be a fiú: ő egy „utazó”, aki néha visszajár a lány megszületése előtti időkbe, ahol (vagy amikor) megcsalja (megcsalta?) a lányt annak anyjával. A fordulat természetesen kitalálható, ami lehetne akár tragikus is, a végkimenetelen viszont inkább csak mosolyogni tudunk, ugyanis extrém romantikus drámából hirtelen erőltetett Durex-reklámba váltunk. Nem vetődnek fel morális kérdések: a fiú kész tények elé állítja a furcsa szerelmi háromszögbe csöppenő lányt. Ahogy az előző két filmnél, az idősebb vagy fiatalabb önmagunkkal való találkozás ebben az univerzumban is teljesen elfogadott.

Ad Infinitum (2008)

Nem úgy az Ad Infinitumnál, ahol az idősíkok már nem válnak ketté, egyetlen tengelyen történik minden, a történelem akármelyik pontján tartózkodjon is az „utazó”. A helyzet eléggé klasszikusnak mondható: a „pincefeltaláló” áthívja barátját, hogy megmutassa neki, mivel sikerült előrukkolnia. Természetesen az időgépről van szó, ám van egy apró bökkenő: a masina csupán három másodperccel korábbra tudja repíteni a kíváncsi alanyt.

A felvezetés remek, a film óramű pontossággal adagolja az információt és a feszültséget, hogy ez utóbbi a várva várt gombnyomásra elérje a lehető legmagasabb pontot. Sokat segít ebben a dalválasztás is: nem a megszokott, egyre erősebb és élesebb, drámai komolyzenével próbál hatni a nézőre; könnyed, laza, huncut dallamok fokozzák a várakozást. A két színész remekül játszik, közel hozzák a nézőhöz az elsőre lehetetlennek tűnő szituációt, úgy érezzük, mi is a pincében vagyunk, és alig várjuk, hogy leleplezzék nekünk az évszázad találmányát.

Unpossible (2007)

Egy kevésbé komoly és nagyon rövid alkotás, viszont a cselekménye annál nagyobb odafigyelést igényel. Robin King filmjének hőse smét egy „pincefeltaláló”, aki meg akarja védeni időgépét az illetéktelen behatolóktól. A leírás több szerepet sejtet, a stáblistán viszont csak egy név olvasható. Szerintem mindenki kitalálta: a feltaláló önmagát akarja megakadályozni a találmány elrablásában. Az ötlet remek, a megvalósítás viszont hagy némi kívánnivalót maga után, igaz, egy amatőr filmtől ennél többet nem is várunk. Egy percig sem veszi magát komolyan, ehhez híven a film végi poén sem marad el. A találmányt nem csak hogy nem önző célra használja fel, de egy félreértés teszi tönkre a masinába fektetett időt és munkát. Az önmagunkkal való találkozásnak látszólag nincs határa, az univerzumban akár egyetlen ember is benépesíthetné a Földet. A maga módján intelligens történet.

Hirsute (2007)

A Hirsute is azon filmek sorát erősíti, amelyekben a főhősök az időutazással nem újabb világmegváltó, drámai események sorát akarják elindítani, annál jóval személyesebb és kicsinyesebb, már-már vicces célok vezérlik őket, hogy aztán a végén a tragikum egészen váratlanul érje a nézőt. A. J. Bond filmjében egy fiú épp az időkép feltalálásán dolgozik (nem sok sikerrel), amikor megjelenik jövőbeli énje, hogy a helyes útra terelje. Az idősebb fiú teljesen megváltozott, arrogáns kirakatember lett, amitől jelenbeli énjét kirázza a hideg.

A film erős homoszexuális felhanggal mutatja be a találkozást, bár a felvetett kérdés (ha a másik éned elégít ki, maszturbációról beszélünk-e) rövid időre képes kétségessé tenni a saját nemhez való vonzódás tényét, s a választ inkább csak sejtjük, minthogy egyértelműen felelnénk rá. A színészi játék inkább vicces, mint hiteles, de az elképzelt helyzet abszurditása feledteti velünk a zavaró apróságokat. A felvetődő dilemma érdekes, jól kifejtett, a megoldás viszont kissé szélsőséges a könnyed hangulathoz képest.

12:01 PM (1990)

A végén pedig az Idétlen időkig című romantikus vígjátékból ismert időhurkos helyzet Oscar-díjra jelölt képviselőjéről is szólunk. A műfaj itt sokkal komorabb. A főhős egy kerek órára be van zárva ugyanabba a napszakba, s míg a többiek minden újrakezdésnél elfelejtik előző órájukat, az ő memóriája nem törlődik ki, így a végtelenségig éli meg ugyanazt a hatvan percet. Természetesen befolyásolhatja a megszokott eseményeket, de amint lejár az idő, minden kezdődik elölről. Ahogy Bill Murray mielőtt arra használta fel véget nem érő idejét, hogy elcsábítson egy nőt, addig Myron Castleman (Kurtwood Smith) is mindenáron véget akar vetni körkörös szenvedésének. Bár a film egy novellán (szerző: Richard A. Lupoff) alapul, és a rövidsége is előnyt jelenthetne számára, kevésbé jól felépített történetről van szó, mint a már említett Harold Ramis-mű esetében. A főhős egy-egy megmozdulása következetlen vagy logikátlan, így néha úgy érezhetjük, jobb döntéseket tudnánk hozni nála. Ennek ellenére a történet végig érdekes marad: el kell fogadnunk, hogy nem mindenki cselekszik úgy, ahogy mi szeretnénk, hiába tudunk számtalan megoldást kiabálni a képernyőnek.

A felsorolt történetek, mint látjuk, eléggé változatosak, bár az elmondható, hogy az önmagunkkal való találkozást egyáltalán nem zárják ki filozófiájukból (még a Jégkorszakból ismert Motkány is belebotlik másik énjébe), ami azt jelzi, a jövőt nem előre elrendeltnek tekintik. Az Ad Infinitum esete kivétel: itt a szereplők csupán egy meghatározott úton képesek bejárni a történelmet. Egy biztos, ahány filmkészítő, annyiféle ötlet született és születik az időutazás ideológiáját, módszerét és céljait illetően, s bízunk benne, hogy nem fogyunk ki belőlük egyhamar. Szóval ha már a könyökünkön jön ki az egyébként megunhatatlan Vissza a jövőbe-trilógia vagy a Terminátor-univerzum, szánjunk egy kis időt a kevésbé ismert időutazós rövidfilmekre is, ezekben is akad bőven fantázia.

Avatar

Szűcs Tamás

Szűcs Tamás a Corvinus Egyetemen végzett kommunikáció szakot és az ELTE-n filmelmélet és -történet szakot. Korábban a Filmtekercs hírrovatának vezetője volt, jelenleg kommunikációs tanácsadó egy PR ügynökségnél. Specializációja Hollywood, a közel-keleti filmek, az amerikai talk showk és sitcomok.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya