Magazin

Tízből tíz: Nicole Kidman legjobb alakításai

Nicole Kidman színészi karrierje során nem először szerepel sorozatban, ezúttal a HBO Tudhattad volna minisorozat főszereplőjeként remekelt. Ennek apropóján állítottuk össze ezt a Tízből tíz cikket, ami a legfontosabb alakításait rendezi sorba.

Nicole Kidman szép, változatos pályát futott be már most, és ki tudja, mi minden vár még rá színészként. Fiatalon, gyerekszínészként kezdte, majd ausztrál filmekben játszott, például a Bankok Hiltonban. Hamar megvetette a lábát Hollywoodban és hosszú időre Tom Cruise mellé szegődött szakmailag is és magánéletében is. Nem vetette meg a humort, a szerzői filmet, mégis leginkább drámai alakításaira emlékezünk. Egy idő után sorozatokban is felbukkant, és még azt is jól csinálta. Vagyis tényleg egy rendkívül gazdag és értékes karrierről van szó. Nem is volt könnyű kiválasztani tíz nagyon kiemelkedő, fontos alakítását.

Mi ezekben a filmekben szeretjük őt a legjobban:

 

10.   BMX banditák (Brian Trenchard-Smith, 1983)

Vajon ki a kakukktojás az alábbi három név közül: James Lugton, Nicole Kidman és Angelo D’Angelo? Nem csalás, nem ámítás, a két férfi volt az azóta Oscar-díjas színésznő partnere első játékfilmjében. Hogy a két srácról azóta nem hallottunk semmit, legalább annyira különös, mint a rendező személye. Brian Trenchard-Smith mégsem egy Stanley Kubrick vagy egy Lars von Trier, de ha végignézzük az egyébként terjedelmes filmográfiát, az már eléggé leszorított elvárásainkat is alulmúlja. De akkor mégis mi ez az egész? A BMX banditák kapcsán kicsit tényleg azt érezni, volt egy film a világ másik felén, ami jött, aztán el is ment, és valószínűleg nem is tudnánk róla, ha nem úgy hívnák a női főszereplőt, hogy Nicole Kidman.

Az akkor 16 éves lány, Judy egy, a film címéhez hasonlóan bugyuta történetbe keveredik. Két léhűtő fiatal BMX-es sráccal akad össze, és találnak egy pénzzel és walkie-talkie-val teli táskát, amit egyszerre keres a rendőrség és a maffia. De mindig jó, ha kéznél van egy gyors BMX bicikli és egy walkie-talkie, hogy a pénzből BMX pályát lehessen építeni. Ez volt a cél. A film végén a főszereplők persze nevelő célzattal visszaadják a pénzt a rendőrségen, akik pedig megépítik a pályát, így hepiend van, de azért a biciklis trükköket otthon senki ne próbálja a kaszkadőrök után csinálni. Nehéz erről a filmről úgy beszélni, hogy komoly elemzési szempontokat vessünk fel, elemezzük a dramaturgiát vagy a színészi játékot. Ennek annyi értelme lenne, mint ugyanezt számon kérni a kábelcsatornák vasárnap délutáni műsorsávján.

De van benne bicikli! De van benne Nicole Kidman!

Kénytelen vagyok kicsit nosztalgikusra fogni ezt a szöveget, mert ez a film 2020-ban máshogy nem értelmezhető. Egy generáció eszmélése volt a film, ahogy nekem is, amikor a ’80-as évek közepén (nekem inkább végén) ez a film volt az első találkozás a műfajjal, hogy aztán ennek egy ikonikus alakját, magát a főszereplő nőt újra és újra fel tudjuk magunknak fedezni a ’90-es évek olyan korszakot meghatározó sorozataiban és filmjeiben, mint az Ausztrál expressz és a Bangkok Hilton, a Mint a villám vagy már felnőtt fejjel a Tágra zárt szemek vagy Az órák. A BMX banditáknak már lassan 40 éves, de még mindig csak azt tudom mondani: kösz, Judy, kösz, Nicole Kidman. (Sergő Z. András)

 

9.   Túl az Óperencián (Ron Howard, 1992)

Ron Howard nagyszabású romantikus filmjében az akkor már házaspár Nicole Kidman és Tom Cruise játssza a „királylány-lovászfiú” párost. Joseph (Cruise), az írni-olvasni nem tudó kizsákmányolt földműves és a földesúr lánya, Shannon (Nicole Kidman) közösen kelnek útra a 19. századi Írországból Amerikába, ahol egy felhívás szerint ingyen osztanak földet. Megpróbáltatások hosszú sora végén romantikus filmhez méltón beteljesül közös sorsuk, a néző pedig megkönnyebbülve sóhajthat fel: mesék igenis léteznek, nem számít a társadalmi osztálykülönbség, az elkényeztetett kisasszony beleszerethet a nincstelen, ám annál gyakorlatiasabb fiúba.

Kidmanről gond nélkül elhisszük, hogy nemesi származású, világot alig látott fruska,

aki naivan nekiindul Amerikának, mert aranykalitkába zárva érzi magát szülei birtokán. Nem tudja, mi vár rá, hogy arrafelé nem ő van előnyben, és bizony amikor kibukik belőle az igazságérzet, a bérével játszik – egy csirkefeldolgozó üzemben.

Szépen-lassan omlik le róla minden úri maszlag, és végül erős, határozott felnőtt nővé érik, aki a saját anyját tanítja mosni. A meseszerű szerelmi történet mellett ez talán a fontosabb üzenete a Túl az Óperencián című nagyívű drámának: a világ változékony, a földesurak ideje lejárt, mindig valami újba és másba kell kezdeni. Ennek megfelelően Shannon igazi modern nő, aki tánczenét játszik anyja visszamaradott és karót nyelt barátnőinek, törtető, és semmi nem állíthatja meg; még az sem, hogy a szívét meglágyítja Joseph.

Nicole Kidman igazi genetikai lottónyertes, az ember 140 percig akkor is elnézegetné a vásznon, ha csak bámulna a kamerába azokkal az átható kék szemeivel. Persze ez átok is lehet, de mindezt kikerülve gyönyörűen hozza el nekünk a buborékban élő kislány felnövéstörténetét a ’90-es évek egyik legromantikusabb sztorijában, egyszersmind bebetonozva magát a hollywoodi A-listás sztárok közé. (Kovács-Moldován Tünde)

 

8.   Az órák (Stephen Daldry, 2002)

Ez Nicole Kidman pályájának beteljesülése, amennyiben a díjakat vesszük figyelembe. A csodálatos Moulin Rouge! után Stephen Daldry Virginia Woolfról szóló alkotásában magát az írónőt alakítja, aki a 20. század egyik legjelentősebb írójának számít. Kidmant szinte a felismerhetetlenségig próbálták elmaszkírozni egy hatalmas műorral, de még ez alól is felsejlenek gyönyörű vonásai, mindamellett úgy tudott Oscar-díjat nyerni, hogy Az órák tulajdonképpen nem is az ő filmje, hanem Julianne Moore-é és egy kicsit Meryl Streepé.

A sztori a Mrs. Dalloway című regény körül bonyolódik: Virginia (Kidman) írja, Laura (Moore) 10 év múlva olvassa, Clarissa (Streep) pedig napjainkban átéli. Fogadásra készül, mint Mrs. Dalloway, régi szeretőjének rendezi, akit kitüntetnek, lassacskán pedig fény derül minden szívet tépő részletre az életükből. A három idősík közül Kidmané egyértelműen beindítja a cselekményt, a kiteljesítés a másik két színésznőre vár.

A cselekmény legérdekesebb momentuma Moore történetszála, és végül az, ahogy az napjainkkal összekapcsolódik. Kidman idősíkja kicsit sután fonódik bele ebbe a nagy egészbe: Woolf küzd a halállal – vagy inkább az élettel, igyekszik életben maradni, pedig mentális betegségei nem segítenek neki ebben. Nem klasszikus életrajzi filmet látunk, hanem az írónő utolsó napját, amikor végérvényesen elhatározza, hogy zsebében kövekkel besétál az Ouse folyóba (ahogyan az valóban történt).

Woolf visszafogott zaklatottságát és megtörtségét Kidman értő módon adja elő,

nem esik abba a túlzásba, ami a színészeket akkor fenyegeti, mikor valamilyen mentális zavart kell filmvászonra vinniük. Egyszerűen csak érvel a halál mellett, és ami a legmegdöbbentőbb: meggyőzően. Még a legoptimistább néző is elhiszi, ennek a nőnek nem volt más választása, mint az öngyilkosság. Még ha nem is ez a legszerethetőbb filmje, Nicole Kidman életének egyértelműen kiemelkedő darabja, amelyet méltán jutalmazott az Akadémia. (Kovács-Moldován Tünde)

 

7.   Majd’ megdöglik érte (Gus Van Sant, 1995)

Gus Van Sant médiakritikus alkotásában Nicole Kidman alakítja a gátlástalan újságírónőt, aki már a kezdetektől a képernyőre akart kerülni – az álmának pedig semmi sem vethet gátat, még saját hitvese sem. A vidéki időjós érzése szerint azért képtelen szintet lépni és akár országos hírű tévériporterré válni, mert férje (Matt Dillon) visszatartja a karrierépítésben. Így a fickónak mennie kell, ezzel pedig egy tinédzserekből verbuvált csapatot igyekszik megbízni a vérszívó szipirtyó.

Nicole Kidman mint Suzanne Stone az a casting, aminél nem lehet jobbat kitalálni erre a szerepre. Egyértelműen gyönyörű, fotogén és minden szögből kameraképes nő – szinte sikerre van ítélve. A recepthez azonban szükséges még egy nagyon fontos hozzávaló, illetve annak hiánya: a lélek nem játszik a szakmában.

Később az Éjjeli féreg is bemutatta, hogy a médiában kifejezetten hasznos, ha nem törődsz az emberekkel, és átgázolsz akárkin. Suzanne Stone is megrendezi a saját tragédiáját, melynek jutalma a még nagyobb figyelem – ha vérnek kell folynia, akkor is eléri az amerikai álmot.

A felszínes, külsőségeknek élő nőszemélyt Kidman a filmre jellemző szatirikus módon alakítja. Mindig szerepben marad, folyamatosan az aktuális helyzethez alkalmazkodik, mintha csak tankönyvből tanulta volna a szocializációt. Eközben viszont senkiben nem marad illúzió annak kapcsán, hogy egy valódi démont látunk a filmvásznon. (Szécsényi Dániel)

 

6.   Tágra zárt szemek (Stanley Kubrick, 1999)

A Tágra zárt szemek Stanley Kubrick utolsó rendezése, melynek már a bemutatóját sem érte meg, a rossz nyelvek szerint Tom Cruise és Nicole Kidman széthullóban lévő házasságának lenyomata, egyszersmind a kiüresedett életek kritikája. Legalábbis az eredeti szándék szerint.

Az annak idején óriási várakozástól övezett moziban Cruise és Kidman a felső tízezerhez tartozó házaspárt alakít, akiknek bár tökéletesnek tűnő életük van, a felszín alatt felsejlik, mennyire érdektelenek egymás számára, és mennyire unják a másikat. Dr. William Harford (Cruise) és felesége, Alice (Kidman) szenvedését nézhetjük végig, amelyben a nő megcsalja férjét, csak hogy megalázza – vagy mert unatkozik, a férfi pedig swingerklubokban találja magát kétségbeesésében.

Kidman annyira megdöbbentően hozza a jégkirálynőt (melynek plusz adaléka, hogy a valóságban is a férjével szemben játssza el), hogy az ember azt érzi, nem csoda, hogy két évvel később elváltak. A mozi és a valóság morbid keveréke ez a film, amely bár nem volt sikeres sem a pénztáraknál, sem pedig a kritikusok körében, mégis feltételezi a néző, egy valódi házasság haldoklását láthatta a vásznon.

Sokkal többet érdemelt volna, mint a botrányok a forgatáson Kubrick híresen lassú és túlontúl precíz munkatempója miatt, vagy hogy folyton az akkori Hollywood sztárpárjának magánéletében vájkáljanak az újságírók. Mert Kidman (és Cruise) nem csupán egy szép test, ahogyan a film mutatja. Érzékenysége és szépsége ellenére is képes kellemetlen alakként feltűnni a vásznon. És ez gyakran a legnehezebb feladat. (Kovács-Moldován Tünde)

 

5.   Hatalmas kis hazugságok (David E. Kelley, 2017-2019)

Nicole Kidman 2017-ben visszatért a televíziózáshoz az HBO sikersorozatában Reese Witherspoonnal, Alexander Skarsgårddal, Zoë Kravitzcel, Laura Dernnel és Shailene Woodley-val karöltve, majd a 2019-es 2. évadban Meryl Streeppel kiegészülve. A Hatalmas kis hazugságok kvintesszenciája, hogy mindenki titkol valamit – és erre valamennyiüknek megvan a maga nyomós oka. A széria rögtön az első pillanatokban bedob minket a mélyvízbe és elénk tárja, hogy gyilkossági ügyben zajlik nyomozás. Rettentően izgalmas és szokatlan dramaturgiai fogás, hogy a gyilkos(ok) kiléte mellett arra sem derül fény egészen az évad utolsó részéig, hogy ki az áldozat. Azt viszont mindvégig egyértelműen érezzük, hogy a főszerepbe helyezett öt kaliforniai nőnek (köztük a Celeste-et alakító Kidmannek) valamilyen módon biztosan köze van a bűntényhez.

Nicole Kidman olyan precíz, aprólékos kidolgozottsággal alakítja Celeste-et, a tökéletesség látszatának jégkirálynőjét, hogy nála megfelelőbb színésznőt nem is találhattak volna a szerepre. A mindig makulátlan megjelenésű, gazdag nő két gyerekével és jóképű, szenvedélyes férjével (Alexander Skarsgård) sokakat bír irigykedésre. Még saját legjobb barátnőjének, Madeline-nak (Witherspoon) sincs fogalma arról, hogy Celeste valójában egy bántalmazó kapcsolatban él, amelyben férje kontrollálhatatlan és kiszámíthatatlan dühkitöréseit rajta vezeti le. A nő kimért, a külvilág számára tartogatott reflexszerű mosolya mögött és apróbb rezdüléseiben folyamatosan érzékelhető a riadtság, amit azonban tökéletes színjátékának köszönhetően környezete nem vesz észre.

Mesteri módon tárja elénk Kidman azt a kettősséget, ami Celeste-et jellemzi:

az otthonának négy fala között össze van törve lelkileg, de gyakran testileg is, ám ha kilép az ajtón, lankadatlanul tartja fönn az erős és irigylésre méltó nő látszatát. Mert ahogyan ő maga is megfogalmazza egy őszinte, ritka pillanatában: ez a látszat az, amiből az önbizalmát nyeri, ez az, ami tragédiája árnyékában egyben tartja. (Németh Míra)

 

4.   Más világ (Alejandro Amenábar, 2001)

Nicole Kidman nemcsak Lars von Trier 2003-as Dogville – A menedék filmjében személyesített meg egy Grace keresztnevű karaktert. Két évvel korábban, a spanyol Alejandro Amenábar irányítása alatt is megesett már ez. A Halálos tézis, a Nyisd ki a szemed és A belső tenger zseniális alkotója a Más világgal az új évezredbeli kísértet-horrorok kevésbé hatásvadász, sokkal inkább minőségi darabok által szegélyezett útját nyitotta meg. Újrateremtve és átértelmezve a gótikus hagyományokat. A film egyetlen helyszínen játszódik, mindösszesen 13 szereplőt mozgat, eszközei pedig egészen finomra hangoltak és összetettek. Az ausztrál származású színésznő karrierjének első zenitjén kapta meg a bigott katolikus, meglehetősen megborult édesanya szerepét.

1945-ben járunk, a Jersey-szigeten, egy ódon viktoriánus kastély falai között, a világtól elzárva, baljós ködbe burkolva. Itt él Grace Stewart fura fényérzékenységben szenvedő két gyermekével és három szolgálójával. Férjét hiába várja haza a háborús frontról, és minden kő, minden tekintet valami szörnyű titkot hordoz. Mindezek tetejébe pedig egyre sűrűbbé válnak bizonyos hátborzongató jelenések.

Az ekkorra már sokat látott Kidman finom érzékenységgel hozta a szándékoltan merev, erős tartással bíró, belül mégis összetört fiatalasszony alakját, aki valóság és fikció mezsgyéjén bolyongva próbálja családját és saját magát egyben tartani. Egyszerre kimért és vívódó, kemény zsarnok és szerető anya.

Az összetört, neurotikus úrnő megformálása nagyon megviselte a dívát. Filmgyári pletykák szerint nem sok híja volt annak, hogy idegösszeroppanást kapjon. Rémálmok gyötörték, több alkalommal ajánlott be más színésznőket a rendezőnek, ám Amenábar ragaszkodott hozzá, hogy ő játssza a „pszichoanyut”. Különleges alakítása mögött tehát valódi szorongás, igazi félelem munkált. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

3.   Dogville: A menedék (Lars von Trier, 2003)

A Moulin Rouge! Oscar-jelölése és Az órák Oscar-díja után Nicole Kidman egy több szempontból is ismeretlen terepre sétált: először forgatott együtt Lars von Trierrel, akinek 2003-as alkotása ráadásul felér egy kísérleti darabbal. A Dogville végletekig stilizált zárt világában – hiszen gyakorlatilag egy színpadról beszélünk – a nézői képzelet legnagyobb mankója a színészi játék és a színészek képzelete.

Nincsenek ajtók, de azokat mégis kinyitják.

A kis város kutyája egy fehér kréta rajz csupán, de halljuk őt ugatni, míg a karakterek a legnagyobb természetességgel tesznek úgy, mintha valóban közöttük rohangálna Moses. Egy ilyen világban hihetetlenül felértékelődik a színészi teljesítmény: egyszerre kell kiváló színpadi színésznek és filmes alkotónak lenni. A színpad nyújtotta biztonságot, a színész és néző közti teret rabolja el a kamera megjelenése, amely befurakodva a színpadra a film nagy részében a karakterek arcán pihen. Kidman pedig nem csak, hogy veszi az akadályt, de maradandót alkot Grace szerepében. Amint a fiatal nő megjelenik Dogville-ben, ő uralja a teret és az embereket, és nincs ez másképp a színészi felállással sem: a színésznő egymaga felér a város lakóival, pedig olyan nevekről beszélünk itt, mint Stellan Skarsgård, Paul Bettany vagy Lauren Bacall.

Nicole Kidman számos szerepében megmarad kifinomult és finom hölgynek, a sokszor látott már-már felsőbbrendű ridegségnek is mondható vonal itt azonban hiányzik. Grace ugyan egyértelműen jómódú családból való, hibátlan tartása és gazdag öltözködése ellenére is azonnal nyílik az ötletre, hogy munka fejében elbújhat a városban. Kidman egyfajta bájos melegséggel játssza az alázatos, de sosem szánalmas figurát, aki valahogy akkor is megmarad tisztának, amikor láncra verve tűri, hogy Dogville férfi lakói kihasználják helyzetét.

A háromórás filmben gyönyörűen jutunk el az ártatlan és kedves Grace-től addig a nőig, aki a város lemészárlását követeli, mindezt úgy, hogy egy jelenetet leszámítva fel sem emeli a hangját a karakter. A végleteket kerülve, szinte nüansznyi mozdulatokkal és apró pillantásokkal színészkedni pedig mindig nehezebb. Lars von Trier szerint minden közösség gonosszá válhat, ha adódik rá egy alkalom. Dogville-nek ez az alkalom Grace volt, Grace-nek pedig Dogville. Nicole Kidman pedig végtelen eleganciával és kimért, de annál hatásosabb játékkal éri el, hogy a néző elégtételt érezzen az utolsó jelenet során. (Kajdi Júlia)

 

2.   Egy hölgy arcképe (Jane Campion, 1996)

Hiába telik el több év egy-egy újranézés között, Jane Campion 1996-os Henry James adaptációjának, az Egy hölgy arcképének utolsó képkockája egy életre belém égett: a Nicole Kidman arcvonásait viselő életre kelt portré egy kétségbeesett és bizonytalan nőt ábrázol, aki az önrendelkezés hamis illúziójába ringatta magát. Az ausztrál-amerikai színésznő korábban sosem látott kifinomultsággal alakította ezt a komoly lelki fejlődésen átesett nőt. Olyan finom és sokrétű karaktert épített ezáltal, mely nemcsak a könyvben ábrázolttal veszi fel a versenyt, de Kidman karrierjében is kaput jelent olyan későbbi alakításokhoz, mint Az órák Virginia Woolfja, a Dogville: A menedék Grace-e vagy a Hatalmas kis hazugságok Celeste-je.

A XIX. század végén kalandvágyból, a szerelem utáni sóvárgásból vagy pusztán az önállóság eszméjétől hajtva visszautasítani a tehetős kérők sorát nemcsak merész, de veszélyes játék is egyben. Isabel (Nicole Kidman) ezt a játékot játszva végül a különc, de pénztelen Gilbert (John Malkovich) csapdájába esik, melyet annak szeretőjével, Serenával (az alakításáért Oscar-díjra jelölt Barbara Hershey) állítottak.

A verbális erőszak és a manipuláció nagymestereként a férfi módszeresen töri be a tapasztalatlan úrilányt, aki vidám csitriből megfélemlített feleséggé csendesül, miközben szépen lassan rájön, hogy senki sem az a környezetében, akinek kezdetben hitte.

A film nemcsak egyetlen (vagy inkább két) nő vergődésének lenyomata, de a bántalmazó kapcsolatok természetének egyfajta kivonata is, mely ezáltal nemcsak empátiát képes ébreszteni a nézőben, de ha kell, a szemét is felnyitja. És ebben óriási szerepe van Nicole Kidmannak is. Isabel lázadása megmutatja, hogy bizony mindig van lehetőség visszaszerezni a kontrollt, melyet azonban ugyanolyan könnyű újra elveszíteni is. Ez a fajta, az erő és a gyengeség sziklái között vergődő hullámzás szinte minden pillanatban ott van Kidman szemében, és ott van a film legutolsó képében is, mely borostyánként megdermedve ékszerezi fel Campion egyik legszebb filmjét is. (Molnár Kata Orsolya)

 

1.   Moulin Rouge! (Baz Luhrmann, 2001)

2001 nemcsak azért volt sorsdöntő év Nicole Kidman életében, mert véget ért a szcientológiai egyház befolyásától mérgezett házassága Tom Cruise-zal, hanem mert ekkor mutatták be karrierjének egyik legfontosabb filmjét, ami meghozta számára az első Oscar-jelölést is. A hetvenes évekbeli leáldozása óta a musical nem örvendett túl nagy népszerűségnek Hollywoodban az ezredforduló idején, Kidman mégis bevállalta a női főszerepet a merészen túlzó stílusáról ismert Baz Luhrmann zenés filmjében, ami egy sikeres Broadway-darab adaptálása vagy eredeti dalok szerzése helyett népszerű slágerekkel operál.

Kidmant már ekkor is az álomgyár egyik legszebb színésznőjeként tartották számon,

amit csak még jobban aláhúzott a férfiak tömkelegét megbolondító táncos-prostituált Satine szerepe. A Diamonds Are a Girl’s Best Friend új feldolgozására történő belépője az egyik legikonikusabb a filmtörténelemben, és bár hangi adottságaival nem emelkedik ki, elképesztő kisugárzásával és színészi alakításával igen.

A naiv szerelmes írót alakító Ewan McGregor is remek, de igazából Kidman a film igazi sztárja, akitől sokkal komplexebb érzelmeket vár el a forgatókönyv, és a tragédia is azért tud igazán ütni, mert a színésznő apait-anyait belead a szerepbe. Kidman alakítása a Moulin Rouge!-ban az úgynevezett „teljes csomag”. Nemcsak drámai és csábító, hanem kifejezetten vicces is. Kevés szó esik arról, hogy a színésznő mennyire erős komikusi vénával rendelkezik, de Luhrmann ezt az oldalát is sikeresen megmutatja. Az Elefánt-tornyos shakespeare-i félreértések vígjátéka jelenetben Kidman nem fél átmenni totális ripacsba, csakhogy megnevettesse a nézőt. Bár az Oscar-díjat végül egy műorrot igénylő, visszafogottabban drámai szereppel nyerte el, ha egy filmet kell kiemelni az elképesztően impozáns életművéből, a Moulin Rouge! a legerősebb jelölt. (Rácz Viktória)

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya