Lebegő hegyek, szupervonat, dinósziget, mély tenger és kietlen sivatag. Ezek mind olyan nagyköltségvetésű filmek helyszínei, amelyekben konkrétan vagy akár metaforikusan megjelennek a környezetpusztítás hatásai. A legújabb Jurassic World megjelenésének apropóján 10 ökokritikus blockbustert mutatunk az elmúlt évek filmterméséből.
A filmművészetben gyakran kerülnek terítékre a világ aktuális problémái. Az efféle tematizálás azonban nem a szerzői filmesek privilégiuma, a populáris mozi is rendszeresen érint hasonló kérdéseket. Ez manapság leginkább a környezetpusztítás problematizálásában nyilvánul meg. A frissen bemutatott Jurassic World: Világuralom például a természet rendjének megbolygatásáról és annak következményeiről mesél. De nemcsak a Jurassic World trilógia darabjainak van ökokritikus olvasatuk, hanem más kortárs, nagyköltségvetésű alkotásoknak is. Listánkban olyan ökokritikus közönségfilmeket gyűjtöttünk össze az elmúlt bő egy évtizedből, amelyek különböző problémákat és/vagy megoldásokat vetnek fel a természetpusztítással kapcsolatban.
Avatar (James Cameron, 2009)
Gyűjtésünk legkorábbi darabja James Cameron három Oscar-díjas alkotása, az Avatar, ami egyúttal minden idők egyik legsikeresebb filmje is. A magas bevételeiről és technikai megoldásairól elhíresült sci-fi kalandfilm is a környezetpusztítás lehetséges következményeit taglalja. Pocahontas meséjének modern, kék macskalényekkel (navik) tarkított feldolgozása is a kolonizációt mutatja be, csakhogy ezúttal egy földrész helyett egy egész bolygót akarnak kiszipolyozni és leigázni a kolonizálók. A konfliktus gerincét az adja, hogy a betolakodók meg akarják szerezni a Pandora planétán található értékes nyersanyagot, amiért bármit hajlandók feláldozni. Az őslakos navik viszont ellenállnak a nyomásnak, így metaforikusan kialakul az érintetlen természet és a betolakodók közötti rivalizálás.
Ez az ellentét azonban sokkal árnyaltabban jelenik meg az Avatarban, mint ahogy azt gondolnánk. Elvégre a bolygó és annak élővilága úgy technológiamentes, hogy közben benne a természet egy internetszerű hálózatként fonódik össze. Pandora emiatt maga a zöld utópia, ahol az élőlények teljes harmóniában élnek a természettel, s mindent átjár a Földanya energiája. Élősejtjei hálózatként kapcsolódnak össze, melynek egyik megnyilvánulása, hogy az élőlények megosztják környezetükkel saját emlékeiket. Így Pandora egyszerre lesz egy technológiamentes Kánaán és egy élő, internetalapú világtársadalom, amelyben minden energia, érzés és emlék összefonódik egy Lélekfában.
Ennek ellenpólusa az ember (Ég Népe), amely nemcsak a saját bolygóját pusztította el, de ugyanezt akarja megtenni egy új planétával is. Cameron világában tehát az ember még saját Földanyájának megölése után sem látja be, hogy a természet rendjének megbolygatásával pont azt fordítja maga ellen, amit le akar uralni. Szép üzenet, amit elfed a sablonos történet, az alulírott dialógusok és a vizuális orgiába oltott giccsparádé. Kár érte. (Vida Benjámin)
Mad Max: A harag útja (George Miller, 2015)
George Miller 1979-esMad Max című, azóta kultuszfilmmé vált posztapokaliptikus akciófilmje néhány éven belül két folytatást is kapott a Mad Max 2. – Az országúti harcos és a Mad Max 3. – Az Igazság csarnokán innen és túl képében. 36 évvel az első rész után elkészült (még mindig Miller rendezésében) a Mad Max: A harag útja, mely 6 Oscar-díjat nyert. A világban, ahol a két legnagyobb érték a víz és az üzemanyag, Halhatatlan Joe (Hugh Keays-Byrne) egyik tábornoka, Furiosa (Charlize Theron) kimenekíti a despotikus uralkodó feleségeit annak reményében, hogy eljussanak a Furiosa emlékeiben élő paradicsomba. Ehhez a konvojhoz csatlakozik Max (Tom Hardy), aki jobb kiutat nem látva végig segíti a jobb életre vágyó nőket.
Víz és üzemanyag. A filmben tényleg e két anyag határoz meg mindent, Halhatatlan Joe ezekre építi hatalmát, csak ő adhat vizet, és az övé szinte minden üzemanyag. A két rohamosan közeledő probléma, amire a film rámutat, az ivóvíz és a kőolaj hiánya. Afrikában egyre kevesebb az iható víz, elsivatagosodnak a termékeny vidékek is, ezek pedig hatalmas népvándorlási hullámhoz vezethetnek. A kőolajkészletek kimerülését már sokszor megjósolták, és bár folyamatosan keresik az alternatív üzemanyagokat, még mindig a benzin és a gázolaj rabjai vagyunk, ami a most zajló válsághelyzetben valós konfliktust eredményezhet.
Valóban azé tehát az utolsó szó, aki Halhatatlan Joe-ként a kőolajkészletek felett ül. Két olyan, a közeljövőben fenyegető problémáról beszél rendkívül szemléletesen George Miller ebben a filmben, melyek közül az egyik jelentősen visszavetheti a civilizált társadalmunkat, a víz hiánya azonban nem csak a filmhez hasonló torz alakokat hozhat, hanem a túlélésünk talán legfőbb kulcsának elvesztését is jelentheti. A Mad Max: A harag útja tehát nem csak korunk egyik, ha nem a legjobb akciófilmje, de a blockbuster köntös alatt bizony komoly figyelmeztetés áll, melyet érdemes komolyan venni. (Vörös László)
Noé (Darren Aronofsky, 2014)
Darren Aronofsky amellett, hogy a XXI. század meghatározó rendezője, elkötelezett környezetvédő is. 2014-ben megkapta Az Egyesült Államok Humán Társaságának Humán Filmkészítő Díját, 2015-ben pedig a JR nevű francia művésszel közösen üzentek a párizsi klímaváltozási konferencián résztvevő diplomatáknak. Nem meglepő, hogy az ökokritika visszatérő eleme Aronofsky filmjeinek (anyám!), az pedig még tőle is bravúr, hogy egy körülbelül háromezer éves történetet tökéletesen aktualizált üzenettel blockbuster köntösbe bújtat.
A Noé a jól ismert bibliai történetet dolgozza fel. Isten az emberiség mértéktelen gonoszságát látva elhatározza, hogy vízözön által tisztítja meg a földet, ám előtte feladatul adja Noénak – Ádám tizedik nemzetségbeli utódjának –, hogy építsen bárkát és mentse meg az ártatlanokat – vagyis saját családját és az állatvilág apraja-nagyját. Aronofsky apokrif iratokból (Énok első könyve) is merítő, a címszereplő (Russell Crowe) mindaddig feltáratlan összetettségét bemutató alkotása összességében kedvező kritikai fogadtatásban részesült – főleg a rendezés és a remek színészi játék miatt – de sok támadás is érte, részben forrásai, részben pedig markáns környezetvédelmi állásfoglalása miatt. Ez persze az író-rendezőt a legkevésbé sem zavarta, hiszen ő maga titulálta Noét „az első környezettudatos embernek”. Crowe karaktere tehát nem véletlenül jelenik meg a vásznon a mérhetetlenül önző és kizsákmányoló emberiség totális, önfeláldozó ellensúlyaként, a természet Teremtőhöz hű védelmezőjeként. (Erdei Róbert Bence)
Jurassic World (Colin Trevorrow, 2015)
Steven Spielberg legendás dinóparkos kalandját számos folytatás követte, mégis Colin Trevorrow rebootja mutatta be – a sorozat történetében először – valódi működése közben a vadonélő őslényekkel benépesített, látogatható szigetkomplexumot. Ráadásul a Jurassic World a korábbi epizódok embercentrikus szemléletmódjával ellentétben ezúttal részletesebben vizsgálja az élővilág és az állatok nézőpontjait is.
A Jurassic-franchise már az első számítógép-animációval életre keltett, fotórealisztikus dinoszaurusz óta képes lenyűgözni a történetek karaktereit és a mozinézőket egyaránt. A filmek mindig is a mesterségesen kreált technológiai lehetőségek hatásait boncolgatták. A Jurassic World tudósai által – a bevételek növelése érdekében – önhatalmú génmanipulációval kifejlesztett, pusztító őslény-szörny elszabadulása és a katonai bevetésekre idomított velociraptorok azonban úgy képesek felhívni a figyelmet a természet rendjébe történő káros emberi beavatkozásokra, hogy közben nem a kizsákmányolt állatokat démonizálják. A trilógia későbbi részei pedig ezt az irányvonalat továbbgondolva foglalkoznak olyan témákkal, mint az (ős)állatvédelem, az orvvadászat vagy éppen az anyatermészet felboruló harmóniájának kérdései. A Jurassic World-filmek katasztrófái mindig az emberi önzés határtalanságával kezdődnek, aztán majd jön a futás meg a sikítás. (Lubianker Dávid)
Snowpiercer – Túlélők viadala (Bong Joon Ho, 2013)
A háromszoros Oscar-díjas dél-koreai filmrendező, Bong Joon-Ho első nemzetközi filmjében is olyan tőle megszokott kérdésköröket taglal, mint az állandósult osztályharc és a túlélés a rendszerszintű igazságtalanságok közepette. A Snowpiercer ugyanakkor egy posztapokaliptikus világ keretei között modellezi a társadalomkritikus témákat.
Miután egy sikertelen kísérlet a klímaváltozás visszafordítására véglegesen élhetetlen jégmezővé változtatja a bolygót, a túlélők egy folyamatosan mozgásban lévő szupervonaton alakítanak ki új társadalmi rendet. A Földet nagy sebességgel körbeutazó járművön minden rétegnek megvan a saját helye és feladata. Az alacsony sorúak a hátsó vagonokba száműzve látják el napi feladataikat, hogy közben csak fantáziálhassanak a mozdony közelében dőzsölő felsőbb rétegek kiváltságairól. A túlélés valódi motorját azonban nem az elérhető eszközök, hanem kizárólag az azokat irányítani képes emberiség jelenthetné.
Noha Bong világában kietlen fagy lép a sivár homokdűnék helyébe, a film tematikus elemeiben leginkább a Mad Max-et idézi. Mindkét alkotás a kizsákmányolásra épülő rendszerek gazdasági és környezeti fenntarthatatlanságának mutat görbe tükröt: a nyersanyagokért és a hatalomért folyó kegyetlen harc, a kétségbeesésében elállatiasodó emberiség, valamint a nagymértékű fizikai mobilitásra hagyatkozó – ellenben a társadalmi előrelépés lehetőségét még elképzelni sem képes – posztapokaliptikus rendszerek feszültsége határozza meg történeteiket. (Lubianker Dávid)
Aquaman (James Wan, 2018)
Annak ellenére, hogy bolygónk felszínének közel hetvenegy százalékát víz borítja, meglepően keveset foglalkozunk az ezt sújtó csapásokkal (szennyezés, túlhalászás). Az Aquaman a nagybetűs blockbuster mintapéldája – jó és rossz értelemben egyaránt –, mégis van, amiben messze felülmúlja vetélytársait. Nyomokban ugyanis igencsak súlyosra sikerült ökokrititkát tartalmaz.
Aquaman (Jason Momoa) küldetése nem más ezúttal, mint megakadályozni egy kitörni készülő háborút a hét tenger népei és a felszíni világ között, melynek casus bellije többek között civilizációnk környezetromboló működése. Mi más is lehetne jobb hadüzenet az atlantisziak részéről, mint visszaküldeni az összes vízben ringatózó, fenéken pihenő mocskot a feladónak?
A viszonylag korai, váratlan és drasztikus húzás ugyanúgy meglepi a nézőt, mint a filmbeli emberiséget, ám amilyen gyorsan jött a hullám, olyan gyorsan ment is. James Wan (Démonok között, Halálos iramban 7) nem rontja el könnyed kis szuperhősfilmjét azzal, hogy súlyos és aktuális problémák mélyére merül – főleg, hogy címszereplőnk lényegében az óceánokat szennyező és kizsákmányoló emberiség védelmében ragad szigonyt –, csupán a sekélyesbe merészkedik. Az elszalasztott lehetőség persze fáj, de ha jobban belegondolunk, már ez a cseppnyi kis ökokritika is több a semminél. Főleg egy olyan zsáner esetében, ami nem arról híres, hogy nézőjét gondolkodásra ösztönzi. Elvégre, ki a krillt nem becsüli, az a bálnát nem érdemli. (Erdei Róbert Bence)
Ne nézz fel! (Adam McKay, 2021)
A Netflix sztárparádéval fűszerezett sajátgyártású szatírája az emberiség globális felmelegedésre adott válaszain ironizál, miközben harsány poénjai mögött kőkemény kritikák fogalmazódnak meg a modern társadalmakkal szemben. A klímaváltozás metaforájaként értelmezendő filmbeli üstökös fenyegetése ugyanis eltörpül az emberi tudatlanság és befolyásolhatóság okozta károk mellett. Hiába kerül veszélybe az egész bolygó, még a kihalás kockázata sem képes együttműködésre bírni az egyes nemzeteket vagy jobb belátásra téríteni az átlagemberek tömegeit.
Adam McKay az elmúlt években készült filmjeivel rendre az amerikai aktuálpolitika szemellenzős szűrőjén át mesélt különböző rendszerszintű problémákról. A gazdasági világválság hátterét feldolgozó A nagy dobás és a republikánus pártot, különösen Dick Cheney-t bíráló Alelnök után a Ne nézz fel! történetében a tech-cégeket igazgató milliárdosoktól a korrupt populista politikusokon keresztül a közösségi média véleményvezéreiig mindenki megkapja a magáét. McKay filmjének szókimondó humora és szájbarágós tanulságai – ha nem is mindig a legprofánabb módon jutnak kifejezésre – alapvetően fontos problémákra hívják fel a figyelmet, ráadásul világsztárok tolmácsolásában, közérthető módon. A jó cél szolgálata azonban nem feltétlenül jár maradandó filmesztétikai értékekkel. (Lubianker Dávid)
Csillagok között (Christopher Nolan, 2014)
Christopher Nolan díjnyertes űroperája, a Csillagok között is a környezetpusztítás kérdését boncolgatja egy apa-lánya kapcsolatba burkolva. És ha lehántjuk róla a narratíva sallangját, az emberiség haláltusáját kapjuk. Ebben a világban az embernek választania kell: marad vagy továbbáll. Miután a Föld erőforrásait kiszipolyozta, új otthon után kell néznie, hogy biztosítsa saját fennmaradását. Máskülönben a bolygó lakóinak megmentésére tett minden erőfeszítés hiábavaló volt. Nem túl derűs szemlélet, a klímaválság fokozódásának tudatában mégis könnyen beleképzelhetjük magunkat a helyzetbe.
Így Coop (Matthew McConaughey) űrkalandozásának tulajdonképpen az ökokritika adja kontextusát. A túlnépesedéssel küzdő planétánk napjai meg vannak számlálva. Az emberiség minden erejével az éhínség ellen küzd, melynek eszköze tömegek átképzése mezőgazdasági munkásokká. Csakhogy Nolan Földje már olyan állapotban van, hogy a termést nemcsak az egyre gyorsabban terjedő penész pusztítja, hanem rendszeres porviharok is. A környezet kizsigerelése itt azonban befelé forduláshoz vezet, Nolan farmertársadalma ugyanis tagadja Holdra szállást és minden erőforrását egy bukott bolygó életben tartására fordítja. Mintha az emberiség utólag próbálná jóvá tenni az általa okozott károkat és infúzión tartaná saját környezetét. Emiatt akarják tehát hőseink elhagyni a süllyedő hajót, felmerül viszont a kérdés, hogy egy másik planéta benépesítésével lemoshatja-e magáról bűneit az emberiség. Vagy csak azért tette tönkre az otthonát, hogy aztán egy újat is tönkre tehessen? (Vida Benjámin)
Vaiana (John Musker és Ron Clements, 2016)
A hercegnők soha nem mennek ki a divatból, pláne, ha haladnak a korral. Ezalatt persze nem arra kell gondolni, hogy a tökhintót Mercedesre cserélik, sokkal inkább arra, hogy az általuk képviselt értékrend, eszmeiség alakul át. A Jégvarázs és aMerida, a bátor után egy veterán alkotópáros szállított nekünk újabb talpraesett heroinát, ám nem pusztán tartották, emelték is a tétet. A Vaiana (vagy eredeti nevén Moana) ugyanis nem csak a női emancipáció kérdéskörével foglalkozik, hanem a környezettudatosság roppant aktuális témáját is középpontba helyezi. Vaiana küldetése ugyanis nem más, mint megmenteni népét és otthonát, ennek kulcsa pedig a természet felborult egyensúlyának helyreállítása.
A zöld pedig nem pusztán díszletként van jelen, hanem ténylegesen szerves, burjánzó részét képezi a történetnek és mondanivalójának. Nagyszerű élmény egy újabb, a szerelem után egyáltalán nem epedő tinédzser kalandját végig követni, a Vaianát mégis az ökokritikus üzenete teszi igazán kiemelkedő Disney darabbá. Ember és természet kapcsolata, utóbbi törékenység és fontossága, kizsákmányolásának borzalmas következményei mind-mind gyönyörűen, de kicsit sem erőltetetten jelennek meg a vásznon, ezzel kenterbe verve akár a listán is szereplő, papíron sokkal „komolyabb” filmeket. (Erdei Róbert Bence)
Űrvihar (Dean Devlin, 2017)
Melyik műfaj lehetne alkalmasabb arra, hogy felhívja a figyelmünket a klímavédelemre, mint a katasztrófafilm? Ilyen gondolatok mentén készülhetett el a 2017-es Űrvihar, Dean Devlin rendezésében (A függetlenség napja). Jake Lawson (Gerald Butler), a zseniális műholdtervező vezetésével 2019-ben a világ országai létrehoznak egy, az egész bolygót lefedő műholdhálózatot, mellyel képesek kordában tartani a szélsőséges időjárást. Három év elteltével – épp 2022-ben – azonban egy rendszerhiba miatt a Föld több pontján extrém időjárás végez rengeteg emberrel, Max Lawson (Jim Sturgess) pedig azt a megbízást kapja, hogy két héten belül találja meg a hibát, ehhez viszont szükség van az időközben kirúgott bátyjára, Jake-re.
Az Űrvihar iskolapéldája annak, amikor egy film egy mondat köré épül, ez a mondat pedig valahogy így hangzik: nem irányítani kell az időjárást, hanem azért kell tenni, hogy ne változzon drasztikusan. A szélsőséges időjárás egyértelműen a globális felmelegedés legfontosabb következménye, melynek okait minden ember kívülről fújja már, mégsem lehet elégszer ismételni. A felmelegedés fő okozója máig az üvegházhatású gázok túlzott kibocsátása, amit még mindig nem képes kellően visszafogni az emberiség. A klímaváltozás tornádói, szökőárjai, szél- vagy homokviharai ma még nem mindennaposak, de ez a jövőben megváltozhat. Az ózonpajzs és az ózonlyuk is elcsépelt fogalmakként jelennek meg, de elengedhetetlen szerepük van abban, hogy a Föld életben tudjon tartani lassan nyolcmilliárd embert.
A legtöbb faj persze képes alkalmazkodni a folyamatosan változó életkörülményekhez, a gyors és szélsőséges változásokat ugyanakkor semmi nem élheti túl. Az Űrvihar leplezetlenül beszél arról, hogy ha ezen a bolygón bármilyen időjárási katasztrófa történik, az kizárólag az ember hibája, és csak mi tehetünk ellene is. Szórakoztató film, mely a happy end ellenére súlyos tanulsággal szolgál, ami arra sarkallhat, hogy a befejezés után tegyünk valamit a bolygónkért. (Vörös László)
A cikk a Filmtekercs.hu gyakornoki programjának keretében készült.
