Magazin

Olasz Filmfesztivál 2017: Dalolva szép a halál – Alvilág és szerelem

Koporsóban éneklő halott, a legrosszabbkor egymásra találó szerelmesek és filmmániás maffiózófeleség a filmtörténet talán első maffia-musicaljében: ilyen az Alvilág és szerelem.

Mindig vicces, ha az önmagában is szélsőséges musical zsánert a műfaji paletta túlsó, sötétebb végpontjaival társítják. A Sweeney Todd például a horrort, az alig ismert trash gyöngyszem, a Cannibal! The Musical a westernt és a kannibálfilmet ötvözte önfeledt dalolászással. Az Alvilág és szerelem (Ammore e malavita) a maffiafilmet hozza össze a musicallel – ami önmagában még nem lenne olyan megdöbbentő, hiszen több sikeres musicalt is bűnügyi szálakkal bolondítanak meg a West Side Storytól a Chicagóig –, de közben mind a musicalek, mind a maffiafilmek paródiáját nyújtja. A szenzációs ötlethez sajnos közepes kivitelezés társul: a Manetti testvérek filmje nem elég markáns ahhoz, hogy egyszeri szórakozásnál többé váljon.

Antonio és Marco Manetti a populáris olasz film kommersz rendezői: elsősorban horrorokat és zsarufilmeket, -sorozatokat készítenek. Itthon a Rex Rómában és a Coliandro felügyelő mellett a Wang érkezése lehet ismerős, utóbbi sci-fit (!) öt éve mutatták be az Olasz Filmfesztiválon. Az Alvilág és szerelem ugyancsak a rendezők bűnügyi tematikájába illeszthető, de ennél szorosabban is kapcsolódik a korábbi munkáikhoz: a 2013-as Song ’e Napole mintha az új film visszáját mutatta volna meg (a nápolyi rendőrség bűnszervezetbe beépülős akciója, szintén musicalbetétekkel). Az Alvilág és szerelemmel tehát minden bizonnyal a sikerreceptet akarták megismételni Manettiék, hiszen még a két film színészgárdája is szinte azonos.

Az Alvilág és szerelem két jellegzetessége miatt szórakoztató. Egyrészt már a nyitójelenet egyértelműsíti: Manettiék részben a nápolyi maffia filmes ábrázolását veszik kritika alá, amely népszórakoztatássá egyszerűsíti és kizsákmányolja a súlyos társadalmi problémát. A „veszélyes környékre” kiránduló, közben maffiasorozatokból idézgető amerikai turistacsoport jelenete az egyik legemlékezetesebb és legviccesebb a filmben, ugyanakkor jól példázza az Alvilág és szerelem nagy hibáját is. Ez a film nem veszi magát eléggé komolyan, így pedig alig van súlya az egyébként helytálló megfigyeléseinek – ellentétben például az ugyancsak olasz művészek alkotta, a nápolyi alvilággal foglalkozó és idén Velencében versenyző Nápolyi Hamupipőkével. Lehetne ebből a filmből az olaszok segélykiáltása, hiszen túlzásaival pont a maffiaműfaj nevetségességére mutat rá, de ezek a távlatok hiányoznak.

Ami részben pótolja (és kiegészíti) a műfaj- és trendkritikát, az az Alvilág és szerelem popkulturális inzertjeinek tömege. A film női főszereplője megszállott filmrajongó, így már az alapkonfliktust is a Csak kétszer élsz című James Bond-filmből veszi kölcsön: ahogyan a kémfilmben is eljátsszák a titkos ügynök halálát, úgy a „halaskirály” don Vincenzo is halottnak tetteti magát, hogy végre megszabaduljon a konkurencia állandó fenyegetésétől. A feleség tervébe természetesen hiba csúszik, a vétlen szemtanúról pedig kiderül, hogy a kiskirály egyik fogdmegjének nagy szerelme, ami elindítja az erőszaklavinát. Hatalmas geg, hogy lebukásakor a házaspár azzal védekezik: ők nem csináltak semmit, ez az egész csak egy James Bond-film sztorija. (Ugyanígy megidézik például a Pánikszobát is).

Ha önmagában nem lenne elég elidegenítő, hogy a szereplők az operákat megszégyenítő módon, a legváratlanabb pillanatokban dalra fakadnak, a leplezetlen önreflexió biztosan kibillent a komfortzónánkból.

Éppen ezért fájó, hogy az Alvilág és szerelem nem lett még extrémebb, harsányabb és látványosabb film. Persze, így is lehet nevetni a poénokon, illetve néhány dal előadása tényleg pazar (például amikor a háttérben zombikórust alkotnak a már elhalálozott szereplők), ezek azonban nem feledtetik, hogy a romantizált, elcsépelt megoldásokkal teli dramaturgia lerágott csont. Igaz, hogy a film kigúnyolja a bevett fordulatokat, de nem elég vad ahhoz, hogy rájuk építkezve, de helyettük valami mást nyújtson. Egy feszesebb, rövidebb játékidejű és bevállalósabb Alvilág és szerelem könnyen válhatott volna műfajteremtő hivatkozási ponttá, így azonban csak néhány humoros sziporkával lettünk gazdagabbak.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
[email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya