Imádjuk azt, amikor egy színész vagy híresség megengedheti, hogy viccet csináljon magából – különösen, ha ezt nagyvásznon vagy tévéképernyőn teszi milliók szeme láttára!
Sok színész kapja meg karrierje során, hogy ő márpedig mindig ugyanazt a személyt hozzá filmjeiben, mint saját maga. Nos, ehhez néha igenis kell teljesítmény, különösen a gőgtől és hiúságtól terhelt hollywoodi közegben. Vannak ugyanis színészek és hírességek, akik tényleg előadták magukat egy film kedvéért, ám nem akarták olcsón megúszni.
Perszónájuk megjelenítésénél ugyanis vannak opciók. És néha sikerül a merészet, a váratlant és a vicceset választani. Tíz esetben ez így is történt!
Arnold Schwarzenegger – Az utolsó akcióhős
Az utolsó akcióhősben Arnold Schwarzenegger egy Jack Slater nevű kemény zsarut játszik, akinek egy kissrác elmondja, hogy ő valójában Arnold Schwarzenegger. De csak miután a filmvásznon keresztül zuhanva belepottyan annak legutóbbi filmjébe. A filmbeli és valós világ kapcsolatára, illetve sokkal inkább eltéréseire reflektáló közönségbarát alkotás nemcsak azzal hívta fel magára a figyelmet 1993-ban, hogy az akciófilmes berkekben akkor már meglehetősen elismert John McTiernan (Ragadozó, Drágán add az életed!, Vadászat a Vörös Októberre) ült a rendezői székben, hanem azzal is, hogy a mogorva arcú izomkolosszus Schwarzeneggert először láthattuk benne önmagát (is) játszani. (Holtversenyben a szintén abban az évben készült Dave című vígjátékkal, ám abban csak mellékszereplőként tűnt fel a színen.) Az osztrák Mr. Universe ugyanakkor eddigre túl volt már az Ovizsaru és az Ikrek főszerepén, így minden bizonnyal nem okozott neki nehézséget egy kicsit önmagát is kiparodizálni.
Már amennyiben Schwarzenegger képes egyáltalán parodizálni! Az ugyanis egészen egyértelmű, hogy Jack Slater karaktere a halhatatlan macsó archetípusának tart ferde tükröt, az viszont egészen elképesztő, hogy Schwarzenegger pontosan ugyanazzal a két arckifejezéssel játssza a szándékosan túltolt akcióhőst és az ennek csupán szerep mivoltára rádöbbenő, érző lényt. (Hogy a harmadik, ténylegesen önmagát alakító szerepéről már ne is beszéljünk.) Persze lehet, hogy épp ezért működik annyira Az utolsó akcióhős: valószínűleg a rutinos McTiernan tudta, hogy erre a szerepre olyan sztár kell, akinek fizimiskája és izomzata legalább némiképp felülkerekedik színészi kvalitásain. (Hancsók Barnabás)
Bill Murray – Zombieland-filmek
Bár szívesen megnéztük volna az akkor sajnos már nagyon beteg Patrick Swayze-t is a szerepben, az őt helyettesítő Bill Murray minden idők egyik legviccesebb alakítását nyújtja önmaga paródiájában. A Zombieland első részében az élőhalottakra vadászó Columbus (Jesse Eisenberg), Tallahassee (Woody Harrelson), Wichita (Emma Stone) és Little Rock (Abigail Breslin) Murray házában találnak menedéket, ahol a színész önmagát zombinak álcázva Columbus pánikjának áldozatául esik. Bár alig pár percig látjuk a vásznon, Murray mégis akkorát rögtönöz, hogy az egy életre velünk marad. Egyszerűen imádnivaló, ahogy egy hatalmas lyukkal a hasán rezignáltan elmélkedik még egy kicsit életről-halálról, hogy aztán minden idők legbizarrabb halálhörgését követően múljon ki a filmből.
Amikor pedig azt hisszük, ez már fokozhatatlan, a második rész stáblistájában Murray rátesz még egy lapáttal! Az alig háromperces cameo egyrészt ismét kiosztja a színész karrierjének egyik legmélyebb pontjának számító Garfieldot, másrészt megajándékoz minket egy csodálatos művészi okfejtegetéssel a trilógiák erejéről (hmm… trilógia… a harmadik Zombieland részt igazán szentelhetnék Murray karakterének…), végül pedig egy James Bondot is megszégyenítő eleganciával levezényelt zombiaprítással finálézik.
Ebben a két pár perces beugrásban minden benne van, amiért rajongunk Bill Murray-ért: egyszerre laza és vicces, kicsit szomorkás és önironikus, és persze összetéveszthetetlenül emblematikus – senki más nem tudná ezt így eljátszani. (Molnár Kata Orsolya)
Keanu Reeves – Mindig csak talán
A szerénység, nagylelkűség és végtelen szerethetőség a Keanu Reevesről kialakult általános kép sarokköveinek számítanak – és ezeket forgatja ki egyesével a Mindig csak talán című 2019-es romantikus vígjáték. A főszereplő párost alakító Ali Wong és Randall Park által írt Netflix-filmet a saját maga „gonosz” verzióját játszó Reeves elképesztően szórakoztató vendégszereplése emeli ki a középszerűségből. A színész játssza a romkomok tipikus „rossz választás” karakterét: a Wong által alakított Sasha egy ideig vele randizik, mielőtt felismerné, hogy valójában gyerekkori barátja, a Park játszotta Marcus élete szerelme.
Reeves alakítása az az eset, amikor érezni lehet, hogy a színész mennyire élvezte eljátszani a karakterét: valósággal lubickol a mélynek szánt üres frázisokat puffogtató alteregó szerepében, aki jóságos szamaritánusnak képzeli magát, miközben egy orbitális seggfej.
Bár nem éppen eredeti ötlet egy széles körben szeretett színésszel eljátszatni saját maga elviselhetetlen verzióját, ez a cameo azért működik különösen jól, mert a sztoikus színészi játékáról ismert Reeves nem sokat tudott megmutatni a komikusi oldalából a több évtizedes karrierje során. A filmbéli Reeves nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem arra, hogy megemlítse valamelyik híres filmjét, állítása szerint Terézanyába volt szerelmes gyerekként, és gondolkodás nélkül tör össze egy vázát a fején, hogy bizonyítsa bátorságát. Reeves időzítése és előadásmódja hibátlan, az pedig mennyire jó fej dolog már, hogy A-listás létére hajlandó beugrani egy kevésbé ismert alkotópáros lenézett műfajban készült filmjébe? (Rácz Viktória)
Adam West – Family Guy
Adam West nevét elsősorban a Family Guyból ismerhetjük, esetleg az ikonikus ’60-as évekbeli Batman-sorozatból, de a színész számos más sorozatban és filmben is feltűnt (Agymenők, Futurama), ahol saját magát alakította. A Family Guy fura világa annyiban más, hogy itt a valódi Adam West egy cselekményen belüli Adam Westet narrál, aki Quahog városkájának polgármestere. A város első embere maga a megtestesült randomitás és abszurdéria. West vadkacsákat hord cipőként, macskanyílpuskával üldözi a pizzafutárt és betont öntet minden koporsóra, hogy a feltámadó zombiknak nehezebb dolguk legyen. West nem tűnik fel minden epizódban, de ha igen, akkor garantáltan elszáll az a rész.
Megítélni, hol ér véget a polgármester és hol kezdődik a színész, nagyon nehéz feladat, hiszen West az életben is az irracionális humor királya volt. Interjúiban és más szerepeiben is ott van a hozzáállás, amit a Family Guy tökéletesen leképez: egy ésszerűtlen világban az ésszerűtlen ember viselkedik normálisként. West a nem várt humor királya volt, amire szüksége volt a Batmannek 1966-ban és a „Családos Csókának” a kezdetektől 2017-ben bekövetkezett haláláig. Adam West – az egyértelmű politikuskritika felett – valójában azt a belső nézői igényt elégíti ki, hogy mindennel szembe lehet szállni, semmibe sem kell beletőrődni. Egy jól rendszerezhető szabályokkal működő világban ez nem lehetséges, még szerencse, hogy Adam West világa nem ilyen! A polgármester egy késsel is nekimegy az óceánnak, ahogyan a színész is szembe megy az elvárásoknak a logikátlanságával. Egy Family Guy mondattal jellemezve „mind gondolunk rá, de ő meg is teszi” (11. évad 17. rész), ahogyan meg is tette az utolsó pillanatig, és kijelenthető, hogy Adam Westtel Quahog elveszített valamit, amit ésszel helyettesíteni nem lehet. (Nagy Tibor)
Ed Sheeran – Yesterday
„Úgy nézel ki, mint Ed Sheeran. / Én vagyok Ed Sheeran. / Ja jó, akkor rendben.”
Ez a rendkívül szokatlan párbeszéd zajlik le a világszerte mindenki által ismert, ügyeletes angol sztárénekes és az őt felismerni képtelen londoni férfi között. Jack Malik (Himesh Patel) a főszereplője a The Beatles dalokra épülő Danny Boyle filmnek, ami 2019 nyarán jelent meg. Egy hirtelen nyáresti villámlás következtében az egész világ elfelejti a valaha volt legnagyobb gombafejű zenekart. Az egész világ – kivéve a befutni vágyó, The Beatles rajongó amatőr zenészt. Micsoda „egyszer az életben” lehetőség, hogy ő legyen ezeknek a csodás daloknak a gazdája. Ed Sheeran a The Beatles dalokat frissen énekelni kezdő zenészhez toppan be egy este, mert jónak találja a Let It Be-t és a többi nótát.
/cdn.vox-cdn.com/uploads/chorus_image/image/64140453/yesterday_1_2000.0.jpg)
Egy végtelenül komikus jelenetben Jack apja hosszú percekig nem ismeri fel Sheerant, aztán egy pillanatra mégis. Vagyis, hogy csak majdnem, mert szerinte csak úgy néz ki…
Ed Sheeran karrierjének egyik fontos pontja, hogy ő a srác a szomszédból. Akinek saját gyerekkori családi videóiból készült klipjét milliók nézik meg. Akivel tényleg mindenki azonosulni tud, kiviszi a szemetet és köszön a szomszéd néninek is. A tény, hogy ő ebben a jelenetben is csak a „kisfiam barátja, akivel együtt zenélnek”, akit kerülgetni kell a konyhában, kicsit erre az imázsra épít. És akkor egy újabb szint, talán nem nagyon meta: Ed Sheeran valóban csak egy amatőr a nagy és csodás The Beatles-höz képest. Ez a kis kócos vörös ajándéka a nagy elődöknek. (Sergő Z. András)
Anna Faris – Keanu: Macskaland
Emlékeztek a Horrorra akadva-filmek bolondos főszereplő lánykájára? A szőke komikus színészre, aki A házinyusziban is önfeledten parádézott kiöregedett (értsd: harminc alatti) playmate-ként? A Keanu című film szereplői biztosan. A történet szerint egy bérgyilkospárt összekevernek két unokatesóval (Keegan-Michael Key és Jordan Peele), akik örökbe fogadják egy drogbáró macskáját, Keanut. Az átlagfickók pedig féltve rongyos életüket, kénytelenek beleilleszkedni a szerepbe, és részt venni egy üzleti átadáson. A helyszínen azonban nem mást találnak, mint egy szétkabítózott szőke libát, aki meglepően ismerős számukra.
Anna Faris a vevő szerepét tölti be, aki az üzletkötésen már annyira széttolta magát, hogy meginvitálja a kis pajtásokat egy Felelsz vagy mersz? játékra. A program hamar eldurvul, ugyanis Anna tízezer dollárt ajánl egy valódi gengszternek, hogy lője le egyik hősünket. Anna Faris ugyanis egy gonosz, kokainista ringyót alakít a filmben, akinek minden vágya, hogy szétdurranó emberi agyvelővel töltsék be nappaliját.
Az ügyletből hamar leszámolás kerekedik, Faris pedig betört orrával egyből egy üvegasztal kellős közepén landol, hogy aztán szamurájkardjával támadjon rá a bűnözőkre. A golyók által kilyuggatott teste a lehető legsötétebb fordulat az addig is morbid vígjátékban. Ekkora genyót kevesen mernek játszani a saját nevük alatt. Faris megtestesítette azt a félelmet, amit a luxusban élő, élvhajhászatban és szociopátiában tengődő elit kapcsán érezhetünk. (Szécsényi Dániel)
Neil Patrick Harris – Kalandférgek-trilógia
Néha elég, ha magadat adod ahhoz, hogy újra a reflektorfényben tündökölj. A füvezős, altesti vígjátékok egyik etalonja, a Kalandférgek-trilógia pont a szélsőségesen önironikus, Családi vakációhoz hasonlítóan random hangvételébe pedig befért egy színészi karrier feltámasztása is. Neil Patrick Harrist addig apróbb szerepei mellett gyereksztárként tartották számon – és mit csinálnak a gyereksztárok Hollywoodban, mire felnőnek? Teljesen szétcsúsznak. Ez történik Harrissel is, akit egész Amerika a gyerekdoktor karaktere, Doogie Howser szerepével azonosította. A Kalandférgek ezt írta felül mindörökre.
Az első filmben stopposként jelenik meg a burgerezőbe tartó, de csak őrült kalandok árán odaérő főszereplő páros, Harold és Kumar (John Cho és Kal Penn) autójában. Az ecstasy miatt izzadó, rángatózó állkapcsú és meglehetősen őszinte Harris bevallja, hogy minden nő megvolt neki az orvosos sorozat stábjából, és legszívesebben most is egy sztriptízbárba tartana. Majd ellopja a fiúk autóját, amíg azok megállnak tankolni.
Harris a folytatásokban sem adja alább a szintet: gombázik, lelövik, mennybe kerül és mindenhol levarr valami macát. Az Így jártam anyátokkal csődöre, Barney Stinson figurája – mely újra feltette Harrist a térképre – biztosan sokat köszönhet a Kalandférgekben látott karikatúrának. Vagy mégis ez az igazi Neil? A trilógia záródarabjában ugyanis a színészről kiderül, hogy homoszexualitása is egy kamu és csupán drogfüggőségével zsarolják őt. Sosem tudjuk meg az igazat. (Szécsényi Dániel)
John Malkovich – A John Malkovich-menet
John Malkovich egyszer azt mondta, hogy nem igazán hiszi, hogy a valóságban is olyan lenne, mint azok a karakterek, amelyeket életében eljátszott – beleértve azt a karaktert is, amit Spike Jonze filmjében alakított: azaz saját magát. Hollywood egyik legabszurdabb filmjében az eléggé félresiklott életű, meg nem értett bábművész (John Cusack) egy irodaház hét és feledik emeletén felfedez egy titkos alagutat – amely egyenesen John Malkovich fejébe vezet. Aki végigmászik a fura, nem evilági alagúton, pár percig a híres színész bőrébe bújhat – de szó szerint! Az ő szemével láthat, átélheti, amit ő él át – egyszóval, megtapasztalhatja, milyen John Malkovich-nak lenni.
Az élmény hátborzongató és egyedülálló, nem csoda, hogy egy idő után sorba állnak (illetve hát, mivel ez egy szó szerint vett félemelet, kuporognak) az emberek a színész agyának hátsó ajtajánál. A dolog ott durvul el, amikor John Malkovich maga is lecsúszik a saját tudatába vezető misztikus alagúton…
A híres színész nem csak saját magát játssza el a filmben – egy emlékezetes jelenetben mindenki John Malkovich-ként jelenik meg, még a nők is. Kitörölhetetlen nyomokat hagy a nézőben a dekoltált, vörös ruhát viselő, kopasz John Malkovich látványa – de maga a film is. A színész nagy kockázatot vállalt, hogy rábólintott erre a szerepre, hiszen, mivel még a címében is az ő neve szerepel, elkerülhetetlen volt, hogy a megjelenésétől kezdve vele azonosítsák. Charlie Kaufman forgatókönyve azonban annyira tetszett Malkovichnak, hogy még azt is felvetette, rendezhetné ő… Igaz, arra is megpróbálta rávenni Kaufmant, hogy a főszereplő legyen inkább Tom Cruise.
Végül „csak” a címszerepet alakítja (meg még párat…), de bejött neki. John Malkovich nyilván nem olyan a valóságban, mint ebben a filmben, de az biztos, hogy egy igen érdekes darab született a segítségével, és – bár az érdemeket szerényen a forgatókönyvíróra, Kaufmanra, és a rendezőre, Spike Jonze-ra szokta hárítani az interjúkban – azért az ő tehetsége is benne van, hogy ez a végletekbe menően, kellemetlenül abszurd, bőr alá bújó, felejthetetlen mozi ennyire erős alkotás lett. (Pásztor Balázs)
Joaquin Phoenix – I’m Still Here
2008-ban a kétszeres Oscar-jelölt Joaquin Phoenix bejelentette, hogy visszavonul a színészettől, helyette a rapkarrierjére fog fókuszálni, majd egy éven keresztül egyre bizarrabb interjúk, tévészereplések, fellépések, botrányok kísérték az útját. A színész először elszomorította, aztán szabályosan sokkolta a rajongóit. Bár az eseménysorozatról nem sokkal később kiderült, hogy csak az akkori sógorával, Casey Affleckkel közös I’m Still Here című áldokumentumfilmet készítette elő, amely pont a reality-k megcsináltságát kívánta leleplezni, mégsem lehet elmenni amellett szó nélkül, hogy az azóta Oscar-díjas nagyágyú mindezt tényleg megcsinálta. Torzonborz hajjal és szakállal, toprongyosan, pocakosan, sértődékenyen és dühösen inzultált mindenkit, aki szembejött vele, függetlenül attól, hogy az illető be volt-e avatva a játékba, a fennmaradó időben pedig botcsinálta, kínosan anti-rapszövegeit pofozgatta hol kisebb, hol nagyobb közönség előtt.
Jól sikerült tréfa, a method acting kigúnyolása vagy magának a művészvilágnak a pellengérre állítása? Az I’m Still Here zavarba ejtő film, hiszen roppant nehéz eldönteni róla, hogy a főhőse mennyiben színészkedik, és mennyiben adja önmagát. Phoenixben egyébként is van valami nyugtalanítóan sátáni, amire ő (és a castingolói) is rájátszik. A pályája kezdetétől formálódó pszichopata rosszfiús szereptípus leghíresebb darabja persze a Joker lett, a legpolgárpukkasztóbb és legfelforgatóbb azonban ez, hiszen Phoenixnek sikerült az egész világot megtévesztenie és neves sztárokat is csőbe húznia, kínos pillanatok elé állítania, amikor megjelent előttük az új perszónájával. Ma, a social media kereszttüzében már sokkal nehezebb lenne végigvinnie egy ilyen kaliberű hírességnek egy ekkora pranket, Phoenix azonban mindig is ügyesen játszott a nyilvánossággal. Azt mutatja magáról, amit mutatni akar – ki tudja, valójában milyen az „igazi” Joaquin Phoenix? (Gyöngyösi Lilla)
mindenki – Itt a vége
Ha valakinek nem kell a szomszédba menni némi öniróniáért, azok az elmúlt 15 év legsikeresebb hollywoodi vígjátékaiért felelős arcok: nevezetesen Seth Rogen, Jonah Hill és James Franco. Ők és további társaik alapból civilben is barátok, és sokat köszönhetnek egymásnak karrierjük során is. Így nem meglepő, hogy állandóan szerepelnek egymás filmjeiben – különösen, ha azokat mentoruk, Judd Apatow rendezi. Rogen és alkotótársa, Evan Goldberg azonban az Itt a vége kapcsán debütáltak rendezőként, és rögtön hazai pályán kezdtek: spanjaikat összeszedve csináltak egy karanténfilmet – az extra, hogy a film egy bibliai jellegű apokalipszis kellős közepén játszódik.
Kivétel nélkül mindenki önmagát játssza a filmben, a komikus színészek és sztárok pedig a lehető legrosszabb formájukat hozzák, ami a jellemet érinti. Michael Cerának egy józan momentuma sincs és agresszív, Jonah Hill kétszínűen kedves, James Franco egy önelégült sznob, Seth Rogen pedig egy gyáva kukac. Nem is sajnáljuk, mikor a Los Angeles-i házibuli vendégseregének fele hirtelen halálát leli a világégésben – bár utána egy 6 fős, egy szem csokoládén kicsinyeskedő celebcsapattal kell átvészelni a másfél órás játékidőt.
Az Itt a vége tökéletesen használja a high concept alapot. A hírességekről kialakult sztereotípiákat a végletekig tolja, vagy egyenesen szembe megy velük (Michael Cera kokainista verziója parádés). Színészeink tényleg ocsmány képet mutatnak magukról, és pont ebben rejlik a film ereje: kitárják a világ elé, milyenek valójában és vállalják, hogy ebből viccet lehet csinálni. (Szécsényi Dániel)
