Julianne Moore zseniális alakítása és az Alzheimer-kór kegyetlenségével való szembesítés – dióhéjban így foglalható össze a Megmaradt Alice-nek. Megrázó és őszinte film, nem az a fajta, amitől jó kedved lesz.
Ti tudtátok, hogy az Alzheimer kór már 50 éves korban is tüneteket okozhat? Én nem tudtam, és Alice Howland professzor (Julianne Moore) se tudta. Így amikor néha nem jutnak eszébe szavak, el-elfelejt egyes információkat, nem is gyanakszik. Amikor azonban egyszer eltéved az egyetemi kampuszon, ahol évek óta tanít, megvizsgáltatja magát egy neurológussal. Bár rákra gyanakszik, Alzheimerrel diagnosztizálják.
„Inkább lennék rákos” – mondja Alice. A férje (Alec Baldwin) ekkor felkiált, ne is mondjon ilyet. A játékidő korai szakaszában elhangzott mondat elsőre valóban sokkoló. A végére az én álláspontom azonban megváltozott. Azt gondolom, hogy inkább a rák. Számomra ez a Megmaradt Alice-nek legfontosabb üzenete.
Hogyan éri el ezt a film? Egyrészt egy átlagos család életén keresztül szemléleti a nehézségeket. A Howland-família nem egy hollywoodi minta-család, olyanok ők, mint bármelyikünk: a testvérek veszekednek, az anya szülinapjáról késik a fiútestvér, a legkisebb lány (Kristen Stewart) folyamatosan ellenáll a szülői nyomásnak, és karrier helyett színészkedik. Az eddig inkább a meleg szubkultúrában ismert rendezőpáros, Wash Westmoreland és Richard Glatzer (The Last of Robin Hood) határozottan, erős kézzel tartják a hétköznapi valóságban alkotásukat, akkor és azután sem engednek a giccsnek vagy az érzelgősségnek, amikor Alice felfedi betegségét. A gyerekek ettől még nem változnak át hirtelen angyalokká, noha lassan az ő életüket is megváltoztatja az édesanyjuk állapota.
A mindennapi realitáson felül mégis leginkább Julianne Moore szenzációs játéka tehet arról, hogy a játékidő 100 perce során a lelkünkbe mar, mennyire kegyetlen is az Alzheimer. A színésznő alakította karakter percről percre épül le a vásznon, lassan, fokozatosan veszíti el tartását, halványul el beszédjének választékossága. Nem a szemünk láttára esik szét, nincsenek nagy, drámai jelenetei (éppen ellenkezőleg: érdemes figyelni, ahogy a férjének felfedi betegségét). Viszont a film azon jelenetében, amikor Alice azt a videót nézi, amit egy-két évvel korábban vett fel későbbi önmagának, látjuk, mekkora a különbség.
A Megmaradt Alice-nek nem az első film az Alzheimerről, és szinte biztosan nem az utolsó. Kilenc évvel ezelőtt Sarah Polley forgatott egy drámát, amelyben a betegségben szenvedő Fiona (Julie Christie) a szanatóriumban beleszeret egy másik betegbe. Mégis az Egyre távolabb sokkal több rokonságot mutat a Berlinalén vetített 45 Years–szel, nem pusztán azért, mert a főhősei egyaránt 45 éve házasok, hanem mert mindkét alkotás azt a témát járja körül: milyen lett volna az életük, ha nem ismerik meg egymást. A 2001-es Iris – Egy csodálatos női elme ezzel szemben távlati módon kezeli a kérdést. Az Iris Murdoch írónőről szóló életrajzi drámában a betegség az elmúlás részét képezi, férje (az alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott Jim Broadbent) egyszerre küzd meg a kettővel: felesége elveszítésével és az Alzheimer tüneteivel.
A Megmaradt Alice-nek című filmben viszont a kór egy aránylag fiatal nőt támad meg, akinek lényegében még évtizedei vannak hátra. Alice szakterülete a lingvisztika, így számára különösen kegyetlen azzal szembesülni, hogy nem jutnak eszébe szavak, kifejezések. A film meggyőző erővel világít rá arra, hogy lényegében az emlékeinkért élünk, életünk folyamán valójában végig élményeket gyűjtünk – az emlékeink nélkül igazából nem is vagyunk emberek. A betegség hatásaival való kegyetlen szembesítés volt Lisa Genova kimondott célja, amikor Alice Howland neurológusaként megírta a nő történetét egy regényben. A Megmaradt Alice-nek mozgóképes adaptációja ilyen értelemben maradéktalanul megfelel az írónő célkitűzésének. Már az első pillanattól megrázó, végig lesújtó, és kétségtelenül emlékezetes darab lett belőle.
