Mindenki számított a jelölésükre, sőt, egyeseknél még a győzelmet is rebesgették, de az Oscar döntőbizottsága végül másképp döntött. Ez a cikk a hoppon maradtakról szól és arról, mi áll ennek a hátterében.
Közel húsz éve már, hogy évről évre figyelemmel követem a díjszezont. Tudósítok róla, megpróbálom elemezni és megpróbálom megtippelni, hogy mi fog történni. Ennyi idő már több mint elég, hogy valami rutinná váljék, ezzel együtt arra is elég volt, hogy megpróbáljam kicsit távolabbról, de mindenképpen más perspektívából szemlélni az eseményeket. Mert két dolgot biztosan megtanultam: vezessenek be akármilyen új szabályokat, az Akadémia alapjaiban nem igen változik, másrészt az is kikristályosodott már, hogy a közönségre ugyanez igaz.
És hogy miért, az nagyon egyszerű: mindkét oldalról ugyanaz van a fókuszban. A film, vagy ha kicsit tágabban akarjuk értelmezni a kérdést, akkor a művészet. A művészet pedig nem egzakt, a „műtárgyak” versenye pedig nem lóverseny, hisz itt nincs egy mindent eldöntő célfotó. Röviden, az objektív nézőpont mellé mindig társul egy szubjektív is akkor, amikor odateszik – odatesszük – valami mellé az ikszet. Így a közönség részéről ha az nyer, amit ő szeret, akkor az Oscar oké, ha nem az nyer, akkor nem oké. Ha az nyer, amit én szeretek, akkor nincs háttérideológia, de ha nem, akkor jön az „azért nyert, mert…”.
És ez a másik oldalról is igaz.
Emberek ezrei szavaznak az Oscarra, szerte a világból. Ez nem egy homogén csoport, akik összeülnek és megvitatják a látottakat és az alapján hirdetnek eredményt. Egy filmfesztivál zsűrije így tesz, mint ahogyan egy kritikus szervezet is, de egy ekkora tömeget megmozgató társulás esetében, mint az Amerikai Filmakadémia, ez lehetetlen. Ez egy sok-sok individuumból álló szervezet, ahol mindenki arra szavaz, amire akar. Ami tetszett neki, ami mögé oda akar állni, vagy amiben meglátja azt, ami mögé jó szívvel be tud sorolni. És hogy hat-e rájuk a sok reklám és a nagy kampány? Persze, hogy hat, mint mindenkire. Befolyásolják őket a világ dolgai, az aktuálisan terítéken lévő témák? Esetleg a nagy botrányok vagy a személyes érzelmek? Persze, de kit nem.
Ennek tudatában rövidre zárhatnánk a gondolatsort azzal, hogy az Akadémia tagjai a legjobbakból vagy a legjobban ajánlottakból választják ki a nekik leginkább tetszőt, de a dolog ezért ennél bonyolultabb. Nézzük például az idei felhozatalt – hisz most ez a legérdekesebb – annak tükrében, hogy mekkora vihart kavart egy-egy mellőzés.
Három hálószövő is kevés az aranyszoborhoz
Az egyik leghangosabb nemtetszést idén mindenképpen a szupergyorsan mindenféle bevételi rekordokat megdöntő blockbuster, a Pókember: Nincs hazaút mellőzése váltotta ki, elsősorban a legjobb film kategóriában. Nagy levegő és lépjünk hátra kettőt. Az Akadémia éppen egy nagy sikerfilm, A sötét lovag kihagyása után döntött úgy, hogy megemeli a Legjobb film kategóriában jelölhető filmek számát, gondolva, így majd nagyobb teret engednek a szavazók a közönségfilmeknek. Idéntől pedig lényegében emiatt van az, hogy állandósították a jelöltek számát tízben – de Pókemberen ez sem sokat segített. A szakértők már évekkel ezelőtt megmondták, hogy ennek ez lesz a vége és
ha az Akadémia azt akarja, hogy több populáris film legyen, akkor hozzanak létre nekik egy önálló kategóriát.
Ha nem, akkor marad minden a régiben, azaz ha egy populáris film igazán tetszik a szavazóknak (a Gyűrűk Ura-trilógia, a Mentőexpedíció, a Gravitáció, a Mad Max, az Érkezés és a sort hosszan lehetne folytatni), akkor jelölni fogják akárhány hely van, de ha nem, nem. Az idei jelöltek között egyébként is ott van a Dűne, úgyhogy senki nem mondhatja, hogy a szervezet alapból elutasítja a blockbustereket. Csak sorrendeznek, és mint azt láthatjuk, a Pókember más kategóriákban sem remekelt – vagyis ha az egyes alosztályok szavazói a saját területükön nem tartották kiemelkedőnek, miért jelölték volna éppen a fődíjra?
Ezt a hiányosságot hivatott orvosolni az idei újítás (vagy találmány, kinek hogy tetszik), a közönségszavazás, melynek eredményét majd az élő műsorban jelentik be. Most már csak az lesz a nagy blama, ha azt sem a pókfiú nyeri…
A popsztárság átka?
Nagyjából hasonlókat lehet elmondani a másik tömeghisztit kiváltó mellőzés kapcsán is, melynek melléktermékeként újabb sztereotípiák kerültek felszínre: az Oscar nem szereti a szupersztárokat és az Oscar nem szereti az zenészből lett színészeket. Természetesen A Gucci-ház főszerepét alakító Lady Gagáról van szó, aki zenész és szupersztár egyben. És akinek mellesleg van már Oscar-díja, no meg két másik jelölése is mellé. De ne vesszünk el a tényekben, nézzük inkább a vádakat.
Tavaly Zendaya (Malcolm és Marie) maradt ki a főszereplők közül, az előtt pedig Jennifer Lopez (A Wall Street pillangói), idén pedig Gaga mellett Jennifer Hudson (Respect) is hoppon maradt. Ebből sikerült egyeseknek arra a következtetésre jutni, hogy az Akadémia ellene van az énekesekből lett színészekre. Nos, Jennifer Hudsonnak van már Oscarja a Dreamgirls mellékszereplőjeként, de ebben a kérdésben meg lehet még kérdezni a szintén díjazott Chert (Holdkórosok), Barbra Streisandet (Funny Girl), Frank Sinatrát (Most és mindörökké) vagy a jelölt Mark Wahlberget, Queen Latifah-t, Mary J. Bliget, Doris Day-t vagy az idén éppen legesélyesebbnek tartott Will Smith-t (Richard király) is.
A másik tematika, ami időről időre előkerül, hogy az Akadémia szereti megváratni a túl nagy sztárokat.
Ez így is van, bőven tudunk olyanokat mondani, akik évtizedekig vártak a sorukra, hogy átvegyék színészi Oscarjukat, Leonardo DiCapriótól kezdve Brad Pitten át Paul Newmanig. Azonban, akárcsak a blockbusterek vagy a zenészek esetében, ezt sem nevezhetjük általános jelenségnek, hisz másokat viszont nem várat. Nem váratta Robert De Nirót, nem váratta Tom Hankst és a sort most is lehetne folytatni.
Jennifer Hudson és Lady Gaga – de ha már itt tartunk, Gaga A Gucci-ház béli színésztársa, Jared Leto – esetében inkább arról van szó, hogy a színészkategóriákban öt-öt hely van és idén kivétel nélkül az összes zsúfolt, a 20 helyre volt vagy 30 esélyes jelentkező. Ráadásul az sem segített a helyzetükön, hogy sem a Respect, sem A Gucci-ház nem részesült igazán kiemelkedő fogadtatásban, és maga az Akadémia szemében is szinte teljesen észrevétlen maradt mindkét film, értsd, más kategóriákban sem igazán jeleskedtek. És ha már itt tartunk, a két film ugyanabból az istállóból került ki és szemlátomást maga a forgalmazó sem tudta jól kommunikálni őket, mert a legtöbb figyelmet egy harmadik filmjükre, Paul Thomas Anderson Licorice Pizzájára fordították. De mint említettem, ezek a kategóriák rettenetesen zsúfoltak a rendezőivel együtt, így
még azokból a filmekből is akadtak kimaradók, amiket az Akadémia egyébként elhalmozott a szeretetével.
Így maradt ki a Belfast főszereplője, Caitriona Balfe, a Licorice Pizzában egy nyúlfarknyi szerepben is brillírozó Bradley Cooper vagy a rendezők közül Denis Villeneuve (Dűne).
Nem csak az amerikai filmeké a világ
Ezzel érkeztünk el az utolsó nagy tematikához, a nemzetköziséghez. Az elmúlt években az Akadémia alaposan felduzzasztotta a tagjai számát és a meghívottak jó része nemzetközi filmesekből került ki. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az elmúlt években az átlagnál jóval nemzetközibbé vált az Oscar-jelöltek mezőnye – és persze, hogy megszületett az első, nem angol nyelvű Legjobb film győztes is. A tendencia idén folytatódott, a Legjobb nemzetközi film kategóriából három is túl tudott nőni ezen a kategórián: a japán Vezess helyettem bekerült a legjobb filmek és a legjobb rendezők közé is, a norvég A világ legrosszabb embere a forgatókönyvírók között is versenyez, a dán Menekülés pedig a történelem során először lett jelölt az animációs filmek, a dokumentumfilmek és a nemzetközi filmek között is. Pedro Almodóvar filmjét (Párhuzamos anyák) ugyan nem nevezte Spanyolország, de a film így is jelölést kapott a legjobb színésznők (Penelopé Cruz) és a filmzene kategóriában.
Már ennyi is jóval több az átlagnál, de még így is vannak kimaradók. Sokan várták, hogy bekerül majd a jelöltek közé Ashgar Farhadi új mozija, A hős vagy a francia nevezett a Titán. Ez végül egyik filmnek sem jött össze, hisz a döntőbizottság inkább Paolo Sorrentino filmje, az Isten keze mellett döntött (köszönhetően többek közt a Netflix hatékony kommunikációjának), valamint egy kis butáni film mellett (Lunana: A Yak in the Classroom). Ez utóbbi beillik a sorba, mivel az Akadémia mindig szeret beszavazni egy-egy egzotikusabb filmet a felhozatalba. De ez nem is baj, hisz valószínűleg egy ilyen produkciónak jobban kell az Oscar pecsétje, mint egy olyan alkotásnak, ami egyébként is eljut a világ mozijaiba.
Más, nagyobb port kavart esemény nem történt a jelöltek és a nem jelöltek körül, de mint mondtam, sem az Akadémia, sem a közönség nem változik… majd a díjátadó után jön az újabb vihar – aztán minden kezdődik elölről.
