Az elmúlt öt évben több népszerű film és sorozat kalauzolt a keresztény világ kulisszái mögé, játszódjanak akár a történelmi Japánban, a képzelt vagy valóságos Vatikánban, Lengyelországban vagy máshol. Öntörvényű papok, pápák és apácák borzolják a kedélyeket – kik ők, mit akarnak és miért szeretjük őket?
Bár a 2015-ös adatok szerint továbbra is a keresztény vallás a legelterjedtebb a világon, Európában egyre csökken a keresztények száma, a leggyorsabban terjedő vallás pedig világszerte az iszlám. Ezekkel az adatokkal összevetve még érdekesebb, hogy megnőtt a keresztény, elsősorban katolikus témákat feldolgozó filmek és sorozatok száma az utóbbi években. Az általam vizsgált darabok nem a bibliai témájú, naiv vallásos filmek, hanem az eltérő mértékben provokatív, de mindenesetre párbeszédre hívó, különböző tabukat érintő, többségében elismert alkotások. A Némaság (2016), A hitehagyott (2017), Az ifjú pápa (2016) és folytatása, Az új pápa (2020), a Fleabag második évada (2019), a Ferenc pápa: Egy hiteles ember (2018), A két pápa (2019), a Corpus Christi (2019) és a Black Narcissus (2020).
Az alkotók látszólag sokféle nézőpontból, sokféle cél érdekében nyúlnak a vallás, az egyházak és az egyházi személyek témájához, mégis több hasonló problémafelvetés, visszatérő motívum, közös dilemma figyelhető meg a felsorolt filmek, sorozatok között. A központi kérdés minden esetben a fenti statisztikát is érinti az egyházi személyeket érő kihívásokon keresztül:
Mi a kereszténység szerepe a világban ma (vagy az adott történelmi korszakban)?
Hogyan képes megfelelni a nekiszegezett kérdésekre? És mi történik akkor, ha a hősök elhivatottságát külső vagy belső támadások érik? A másik oldalról pedig az a nézői szempont is érvényesül, hogy alapvetően érdekes az egyházi személyek elzárt élete, ennek tabusértő ütközése a profán hétköznapokkal – végül pedig felszínre tör a csodák iránti elemi vágy is a szekularizált, vezérlőelv nélküli világunkban.
Hol a pap helye?
Az említett alkotások legnagyobb részét élénken érdekli az a kérdés, hogy a kereszténységnek milyen (új) kérdésekre kell megfelelnie, ezt pedig akár polgárpukkasztó módon, akár párbeszédre invitálva tálalják. Eközben pedig társadalmi tükröt is tartanak, hiszen azt a világot is érzékletesen bemutatják, ami kitermelte magából ezeket a dilemmákat. A Némaság, A hitehagyott, Az ifjú pápa, a Corpus Christi és a Black Narcissus fiktív, míg a Ferenc pápa és A két pápa valós keretek között mutatja be, milyen válaszok lehetségesek, ha egy pap vagy apáca eltérő kultúrákkal, a klímaválsággal, a pedofíliával, a homoszexualitás vagy a gyógyíthatatlan betegségek kérdésével, esetleg a gyász bénító és dühítő megoldhatatlanságával szembesül.
Meddig engedhetünk a keresztény dogmákból az új hatások nyomására? Hozhat-e a hit vigasztalást felfoghatatlan tragédiák közepette?
Mi kell (ma) a híveknek?
A fenti művek nem spórolják meg az elgondolkodtató válaszokat ezekre a kérdésekre. Az ifjú pápa és folytatása, Az új pápa sorozatjellegéből is kifolyólag kényelmesen végigzongorázhatja a teljes palettát (sőt, a vége felé már túl sűrűn is bombázza a nézőt velük), a Ferenc pápa és A két pápa szintén sokat szóba hoz közülük az aktuális katolikus egyházfő véleményét feltérképezve, míg a többi mű inkább egyet-egyet ragad ki a felsoroltakból. Kívülálló és antidogmatikus jellegükből következően pedig a megoldások nemcsak a hívőknek, hanem a nézők szélesebb körének is adhatnak útravalót.
Ha eljő a kísértés
Az alkotókat az a pikáns helyzet is érthető módon izgatja, hogy ha az egyházi személynek nem globális krízisekre kell megfelelnie, hanem személyesekre. A keresztény élet ideálja könnyen világi kísértésekkel és vágyakkal kerül szembe, az ellentmondás pedig egészen elrugaszkodott helyzeteket szülhet – amelyekkel nézőként is könnyű azonosulni. A testiség, azaz a kísértő nő vagy férfi, a drog és az alkohol A hitehagyott, Az ifjú pápa, a Fleabag, a Corpus Christi és a Black Narcissus hősei életében is felbukkan, ők pedig eltérő válaszokat adnak rájuk. A kényelmes beépítés (Az ifjú pápa, Corpus Christi), a lelkiismereti válság (A hitehagyott), a kijózanodás (Fleabag) és a megtörés (Black Narcissus) mind felbukkan a történeteikben.
Talán még tabusértőbb, ha a hősök nem testi, hanem lelki kihívásokkal szembesülnek, azaz meginog a saját hitük. A magyar címében is árulkodó A hitehagyott, a Némaság, Az ifjú pápa és a Black Narcissus hősei különböző okok miatt jutnak el ebbe a súlyos állapotba. A hitehagyottban és Az ifjú pápában is felmerülő dilemma, hogy Isten miért engedi, hogy ennyi szörnyűség történjen a világban? A Black Narcissus főszereplőiről kiderül, hogy India erősebb az elhivatottságuknál, a Némaság pedig végig bizonytalanságban tart a tekintetben, hogy hőse önkéntes vagy kényszerű aposztáziát tett, azaz hagyta el a katolikus hitet az ellenséges Japánban, illetve megtagadta-e valójában önmagát és Istent.
Isten figyel
A film- és sorozatcsoport különlegessége, hogy bár az egyházzal, a társadalommal és hőseikkel szemben gyakran kritikusak, sosem vallásellenesek, tehát alapjait tekintve konzervatívnak mondhatók – ebben ragadható meg leginkább az aktuális korszellemünk. Ez nem jelenti azt, hogy a művek ne provokálnának akár szavakkal, akár tettekben, a tabusértéseket pedig vizuálisan is megjelenítik. Provokálnak, de ennek alig van tétje, hiszen ma már bármit ki szabad mondani, legalábbis a nyugati világban – a korábbi évtizedekben pedig már úgyis felülmúlhatatlanul provokatív darabok születtek Fellini, Pasolini, Bunuel és mások kezei között.
A provokáció inkább csak figyelemfelkeltés az alkotók részéről,
hiszen paradox módon ebben az álarcban szólíthatják meg az agnosztikus vagy ateista nézőket is – miközben olyan üzenetet is célba juttathatnak, ami iránt ez a közönségréteg más körülmények között szkeptikus lenne. Vagy valójában, a vonalas megközelítést mellőzve ők is ki vannak éhezve a keresztény értékekre és a csodákra?
Isten becsempészésének leglátványosabb módja, hogy a fenti dilemmákból, megingásokból isteni figyelmeztetések vezetik ki a szereplőket. A Némaság víziói, Az ifjú pápa hitetlenül elkövetett „csodái” vagy a Fleabag határhelyzeteiben lezajló isteni (?) jeladások nemcsak a hősöket, hanem a nézőt is elgondolkodtatják. Isten jelen van, még ha nem is hiszünk benne, még ha meg is tagadjuk, még ha az egyház tanításaival ellentétesen viselkedünk is.
Magad, uram
Rengeteg kihívás, rengeteg megoldhatatlannak látszó probléma – kik azok, akik ilyen körülmények között érdemesek és képesek arra, hogy a helyes útra tereljék a hívőket és nem hívőket egyaránt? A reformer megoldásai miatt sok oldalról támadott Ferenc pápa 2013 óta vezeti a katolikus egyházat, s talán nem független ezen új filmes áramlat megjelenése az ő felbukkanásától. Wim Wenders róla készült dokumentumfilmje és az ő, illetve XVI. Benedek egymás mellett éléséről szóló A két pápa mellett Az ifjú pápa, a Fleabag és a Corpus Christi is különböző mértékben formabontó egyházi személyeket vonultat fel. Vajon jobbak-e ők, mint a hagyományos papok?
Ami biztos, hogy bár a fiktív hősök a magánéletükben látszólag szabadosabbak, valójában az egyházat érintő tevékenységükben dogmatikusabbak az átlagnál. Az ifjú pápa és Az új pápa alig burkoltan kritizálja is Ferenc pápa liberalizmusát, helyette egy keménykezű, konzervatív és szigorú egyházfőt állít a középpontba XIII. Piusz személyében. A Fleabag névtelen, szexi papja igaz, hogy meginog a cölibátusában, káromkodik és iszik, de esendőségében is példásan vezeti a közösségét, majd visszatalál a fogadalmához. A Corpus Christi álpapja pedig meglepő módon igazabbnak bizonyul a valódiaknál elhivatottságával, válaszaival, megoldásaival.
Hiszen ki vállalná a papi életet, ha nem ez lenne a leghőbb vágya?
A kérdés már csak az, hogy érvényesülhet-e ez a formabontó hang a közönyös külvilágban, lesz-e, aki meghallja.
