Magazin

Párizs, Broadway, Hollywood – A kaktusz virága vs. Kellékfeleség

A Kellékfeleség és a A kaktusz virága tekintetében a nézők csupán egy töredéke ismer rá a 2010-es, Adam Sandler nevével fémjelzett filmben az 1969-es amerikai vígjátékra, amely korában, sőt még napjainkban is egy klasszikus sztárparádénak (Walter Matthau, Ingrid Bergman, Goldie Hawn) számított. A remake ez esetben kizárólag a gaget nyúlja le, méghozzá azért, mert a maga lehetetlenségében, az ma is szerethető és nagyon is emberi.

A kaktusz virága a New York-i Broadway világából érkezett. Egy akkora már bizonyított, otthonos műfaj képviselője, amely nem sok meglepetést tartogat azon örömön túl, hogy a néző csupa képtelen élethelyzetben láthatja a kedvenc színészeit egy rakáson. A komédia műfajában az a remek, hogy az ember már maga sem tudja, hogy amin nevet vagy aggódik, az valójában micsoda! Belegondolni is teljesen felesleges, hiszen a főhős általában egy értelmetlen konfliktust görget maga előtt, amely minél nagyobb lesz, annál megoldhatatlanabbnak tűnik. Hiába lehetne egy huszárvágással prímán a végére járni, akkor se móka, se kacagás  se 2012-es Broadway bemutatója az egykor Abe Burrows által színpadra vitt francia darabnak, melynek akkori főszereplője maga Lauren Bacall volt.

A 1965-ös darab a francia forrásműhöz hűen megtartotta az eredeti történetet, annak fordulatait, a karakterek nevéről nem is beszélve.  A ’69-es filmben, az előzmények ismerete nélkül végképp elgondolkodtató lehet: vajon miért hívják a Walter Matthau által alakított New York-i fogorvost Juliennek? Gene Saks filmje esetenként olyannyira színpadias, hogy az ember egy egészen más szinten éli át azt a bizonyos kinn és benn élményt, mint mikor filmet néz. Közelebb érzi magához a karaktereket, ugyanakkor a legkevésbé sem hiteles, mikor három pár egyenként úgy dönt, hogy olyan helyre megy mulatni, ahol a másik kettővel kizárt, hogy összefuthat, végül természetesen mind a hat ember egy bárban köt ki és azon vitatkozik, hogy vajon a két méterre levő másik észrevette-e az egyiket. Ettől olyan otthonos és egyedi ez a film, lehetetlen volna megismételni, de szerencsére ezt Denis Dugan rendező meg sem próbálta.

A Kellékfeleség elsősorban egy Adam Sandler film, másodsorban van egy rendezője, illetve játszik benne a kötelező nő, az örök változó, ez esetben Jennifer Aniston. A néző és vele együtt a tömeg (persze többnyire valakinek a kedvéért) Adam Sandlerre megy a moziba, átadja magát a humorvilágnak, és hagyja, hogy működjön Hollywood. Míg A kaktusz virága egy megfilmesített, New York-i Broadway darab marad, addig a Kellékfeleség főszereplője már nem is Julien, az agglegény fogorvos, hanem egy menő plasztikai sebész, aki lelkiismeretes Frankensteinként próbálja szörnyszülötteit a további operációkról lebeszélni, mivel már nincs ideg az arcukban, vagy épp szétrobban a mellük. A film ennyiben marad hű az eredeti komédia túlzásaihoz, de ahhoz, hogy valamirevaló amerikai vígjátékká kerekedhessen, minimum az egész csapatot el kell vinni Hawaii-ra, ahol épphogy a Stones nem lép fel a 12 ezer dolláros lakosztályukban.

A főszereplőket szintén hiábavaló volna összehasonlítani. Ezért sem próbálta meg a Kellékfeleség a pártában maradt aggszűz Ingrid Bergman által hibátlanul alakított kivirágzását  a kaktusz kivirágzásával egyetemben  megismételni. Hozta helyette a „hogyan lesz a semmilyen nőből szuperbombázó” besétálását, avagy a milliomodik lábról lassított felsvenket zenére, ami továbbra is biztos út a sikerhez. Talán az egyetlen nyilvánvaló, ám annál izléstelenebb utalás az elődökre Danny és családjának gigantikus orra, amely inspirálja őt plasztikai sebészi pályáján. Ettől az apró részlettől eltekintve, szerényen és tisztelettel bántak az alkotók a korábbi anyaggal, így A kaktusz virága lesz és marad örökzöld, a Kellékfeleség pedig az ami, egy Adam Sandler film a nézhetőbb fajtából.

Vághy Anna

Az ELTE film és magyar szakos hallgatója voltam, így az égvilágon semmi különös nincs abban, hogy imádok írni és filmeket nézni. Abban sincs, hogy hatalmas lelkesedéssel gyártok elméleteket (apró és egészen lehetetlen összefüggésekből is), abban inkább, hogy csak ritkán állják meg a helyüket, de kellő türelemmel és humorérzékkel talán szórakoztatóak, olvasója válogatja.

Filmek: Rendezőóriások, műfajiság és szerzőiség határai és leginkább e határok feszegetői izgatnak hosszan és töretlen szenvedéllyel – Kubrick, Tarantino, Coppola és leánya, Lynch, Lars von Trier, Cronenberg, Tarkovszkij, Terry Gilliam, Gondry, Nolan, Wes Anderson és Woody Allen (de az szerelem!).

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com