Fontos novella jelent meg magyarul. Nyelvészek, fizikusok, tranzitív és intranzitív igék a főszereplői. És persze a fénytörés. Mindez egyáltalán nem hagyományos keretbe foglalva. Hiszen furcsa tojásdad formájú eszközeikkel a földönkívüliek is megjelennek a színpadon. Fegyverek nincsenek, izgalmas mégis.
Összehasonlítva a novella műfaj meghatározását Ted Chiang The Story of Your Life című novellájával az az érzésünk támad, mintha az irodalom azért fejlesztette volna ki ezt a kifejezési formát, hogy el lehessen mesélni ezt a történetet. A novellaforma egyik szerkezeti alapja ugyanis az egymásba ágyazott történetek dinamikája, ahogy értelmezik egymást, kibontják egymásból belső lényegük. Ez, a két egymás felé fordított tükörhöz hasonlatos szerkezet, amúgy több szinten is értelmet nyer Ted Chiang sci fi novellájában.
Az egymásból építkező történetek persze nem minden novella sajátja, az egyfajta lappangó jellegzetesség. Ted Chiangnak azonban mindenképpen kapóra jött, amikor a múlt, jelen, jövő bonyolult, talán nyelvben is kódolt viszonyrendszerét szerette volna érzékeltetni. Hisz Ted Chiang szinte mindent felhasznál arra, hogy érzékeltessen. Ez egyszerre erőssége a novellájának, és teszi problematikussá is ezt a szöveget.
Ez a novella egyszerre intellektuális és érzéki élmény. Néhol azonban ez a két réteg olyan élesen elkülönül egymástól, hogy kilátszik a szöveg vázszerkezete. Persze múlt jelen és jövő viszonyrendszerét aligha lehet ismeretterjesztő stílusban feltárni, ha azt egy szerző megfelelő alapozottsággal szeretné megtenni. Az irodalom a maga tömörítő eszközeivel, azonban képes erre. Ted Chiang is inkább művészi másolatot készít múlt és jövő szimmetriájáról melyeknek, története szerint, gyújtópontja a jelen. Erre használja fel a novellaformát.
És bár, amit művével létrehoz az a par excellence novella, amit novella kurzusokon mutogatni lehetne egyetemi szemináriumi hallgatóknak, mégis, ahogy a tartalom kitölti a formát, túl is csordul rajta kissé, hogy teret nyisson a fantasztikumnak – illetve igazából egy gondolatkísérletnek. Vagyis, amit Ted Chiang létrehozott ebben a művében, az nem más, mint az ideális, mintaszerű tudományos-fantasztikus novella.
Fizikai, nyelvészeti kérdéseket helyez egy különleges narratológiai keretbe, hogy filozófiai kérdéseket boncolgasson. Novellája jól illusztrál számtalan tudományos kérdést, főként információelméleti, nyelvészeti és fizikai problémákat. Mindezzel a kognitív tudományok alapkérdéseit közelíti meg. Néha úgy érezzük, hogy egy egyetemi előadáson ülünk, ahol a filozófia professzorunk a kelleténél jobban belebonyolódott a szemléltetésbe. Persze Ted Chiang ennél sokkal jobb, rafináltabb író és ezeket a szakaszokat igazi súlyú mondatokkal frissíti. Nem csoda, hogy több díjat is megnyert már ezzel a kilencvenes években írt szövegével.
Szikár szövege látszólag ellenáll az elemzésnek, hiszen úgy tűnik, a szerző tárgyának minden aspektusára gondolt, éppen ezért ütközik nehézségbe az elemzés, ha az általánosságoktól el akar szakadni, de el akarja kerülni a szerző gondolatainak puszta ismétlését. A szemünk előtt tehát két történet bontakozik ki, a két történet pedig egy nagy metafora két része, de aligha lehet eldönteni, melyik a hasonlító és melyik a hasonlított. S hogy végül mivé áll össze a két egymásba kapcsolt történet, az természetesen főként az olvasón, az olvasaton múlik.
A novellából készült film plakátjai – ami egyébként a most az Agave kiadónál megjelent kötet címlapját is díszíti – illetve a film trailerei a történet főelemeit már bemutatták: idegenek érkeznek a Földre, és egy nyelvészt meg egy fizikust bíznak meg azzal, hogy felvegyék velük a kapcsolatot. S miközben a nyelvész egyre jobban megismeri az idegenek nyelvét, annál közelebb kerül gondolkodásmódjukhoz is, hiszen minden nyelvben megnyilvánul egy megismerés-stratégia is.
A novella egyik fő kérdése, vajon hogyan tud egymással kommunikálni két civilizáció, ha gyökeresen más megismerés-stratégiát követnek. Vajon vannak-e az így kialakult nyelveknek közös pontjai? Vajon, ha vannak nyelvi univerzálék (vagyis minden emberi nyelvben szükségszerűen meglévő nyelvi elemek), azok érvényesek lehetnek-e a nem emberi logikát követő nyelvekre? S persze ott munkál mind mögött a kérdés, hogyan határozza meg a nyelv a világot. Egy nyelv nélküli világban pusztán ingerek által gerjesztett képek villódznának át az idegpályákon, és érzelmek: az maradna, ami most a felszín alatt van, az ösztön által vezérelt tettek világa (amire E. R. Bouroughs olyan remekül ráérzett Tarzan-történeteinek jobban sikerült bekezdéseiben). Ted Chiang földönkívülijei, épp ellenkezőleg, egy nyelv által vezérelt világból származnak.
Tehát a szöveg központi kérdése a kommunikáció a két eltérő valóságérzékelés között A földönkívüliek tojásdad alakú tárgyakat küldenek a földre, s ezeken keresztül lépnek kapcsolatba az emberekkel. Az emberek pedig megbíznak egy nyelvészt és egy fizikust, hogy segítsék a kapcsolat létrejöttét. Ez az első történet. Az angol szövegben a tojásdad izéket „looking glass”-nak nevezték el a történet tudósai. Ted Chiang tehát egy inkább archaikus kifejezést használt, utalva ezzel talán Lewis Caroll Through the Lookin-Glass (Alice Tükörországban) című meseregényére. A magyar fordító a „tükör” szót használja, ami valószínűleg az egyetlen megoldás, hiszen az angol szó, ami szó szerint ’néző üveget’ jelent, az angol értelmező szótárak alapján foncsoros üvegként is körülírható magyarul.
Ez a tükör azonban nem csupán tükör. Egy határfelület is, amelyen átléphet a kíváncsi tekintet, ahogy a fénysugár, ahogy a víz felszínéhez ér, megtörve folytathatja útját a mélybe. Ez a jelenség a szöveg egyik központi elemévé is válik. Itt kapcsolja össze Ted Chiang a fizikus Gary nézőpontján keresztül a történetet a fizika tudományával, persze sci-fi elemekkel gazdagítva azt. Azonban nem egyszerű motívum ez, metaforaként is értelmezhető.
Ezeket a (fényáteresztő) tükröket használják tehát az emberek a földönkívüliekkel való kommunikáció során. Mintha a busz ablaküvegén néznénk, ki, ahol egyszerre látjuk magunkat és a külvilágot. S valóban egy Tükörország tárul fel a főszereplő Louise Banks számára; egyre jobban ráébred arra, hogy abban a másik világban valamiképp minden fordított. Ted Chiang finom jelzéseket használ, csak sejtet, de egy-egy mondata során olykor mélységek tárulnak fel. S szinte már úgy érezzük, hogy mi is lassan szert teszünk arra a rejtélyes képességre, amire a főszereplő nyelvész.
Persze ez nem csak illúzió, hiszen amit olvasunk, a novella, komoly hagyományokkal rendelkező szövegfajta, amely úgy is működik, ha nem tudatosul bennünk ennek a hagyománynak a hatásmechanizmusa. Így, ahogy haladunk előre a szövegben, a sok előreutalás nyomán egyre jobban feltárul a történet lényege (script-szerűen), s mi csak arra várunk, hogy a sejtéseink beigazolódjanak, egyszóval, hogy a potentiális történet aktuálissá váljon. Ted Chaing nyilvánvalóan ezzel a trükkel is a nyelv performatív funkcióját illusztrálja – vagyis azt, hogy teljesíti be magát egy esemény: mint egy esküvőn (és ez a példa magában a novellában is elhangzik), ahol a násznép arra vár, mikor hangzik el a két igen, ami nélkül a szertartás nem teljesedik ki.
Feltűnő, mondjuk, hogy Ted Chiang nem veszi figyelembe az újabb kutatási eredményeket, miszerint minden nyelvi megnyilvánulásunk performatív. Lehet ez persze szándékos is. Kicsit egyszerűsítve megfogalmazva, mintha ezt mondaná: akkor lenne minden megnyilvánulásunk performatív, ha minden el lenne eleve rendezve, s az életünk mindenestül egy nagy beteljesítendő szertartás lenne, nem rituálék szabad akarattól függő sorozata.
Persze az is lehet, hogy csupán arról van szó, hogy a szerző nem bonyolítja az újabb elméletekkel a novellát, és kicsit egyszerűsítve magyarázza a performativitást, bár a szöveg alsóbb rétegeiben felhasználja őket. Ez a rétegzettség főként az emlékfoszlányok felidézésekor egyértelmű, hiszen a másik történet csak ilyen (bár elég pontosan megjelenített) emlékfoszlányokból áll.
A történet főtémája tehát a kommunikáció és a nyelvi megismerés, minden alá van ennek rendelve: az idegenekkel való találkozásokról szóló beszámolóknál, melyben folyamatosan jelen vannak a nyelvészeti kérdések; éppígy az emlékfoszlányok esetében, ahol egy gyermek fejlődését követhetjük végig, folyamatos nyelvészeti utalásokkal (ezek a nyelvészeti utalások nem terhelik a szöveget, természetesnek hatnak, hiszen egy nyelvész emlékei között járunk). De Louise Banks hál’ Istennek hús-vér ember, nem papírmasé figura.
Nagyon meggyőzően tárja elénk a novella szerzője azt a folyamatot, ami Louise Banks nyelvszemléletében végbemegy. A változást apránként építi fel, lényegében Louise jellemfejlődésének vagyunk szemtanúi. S ebben a momentumban érhető tetten a novella sajátos időkezelésének problémája: ki beszél, milyen ember beszél s mi az, ami motiválja cselekedeteit? Mi motiválja végső döntéseit? Talán a sorsa beteljesítése és a boldogság megélésének a vágya. Talán mégis a determináltság feloldhatóságába vetett remény. Mennyire maradt emberi a gondolkodásmódja?
Sok más szempontból is nagyon érdekes ez a novella, s nagyon fontos, talán jelentős eseménynek is nevezhető, hogy most már magyarul is olvasható. Juhász Viktor, a magyar fordító nagyon jó munkát végzett. Természetes magyar hangzású szöveg született. Ezt mindenképpen ki kell emelni, hiszen egyáltalán nem volt könnyű dolga Juhász Viktornak, ugyanis vissza kellett adnia a jövő idő mondatait is – hiszen a szerző nagyjából egyenrangúnak feltételezi a múltat a jelent és a jövőt. Legalábbis, ha a heptapodok nyelvén keresztül néz a világra.
***
Az Érkezés tiszteletére sci-fi hetet tart a Filmtekercs: olvasd el írásainkat az inváziós sci-fi filmekről, Ted Chiangról és az Érkezésről itt!
A cikket a megjelenés után frissítettük a fordító nevével.
