Magazin

Az irónia filmtudatos mestere – Peter Jackson korai filmjei 2. rész

Peter Jackson milliókat szögezett a moziszékbe világszerte a Smaug pusztaságával. De hogyan kezdte, honnan indult ez az új-zélandi mozimágus, aki ma már olyan befolyásos a szakmában, mint Spielberg vagy Lucas? Ötrészes cikkünkben A Gyűrűk Ura előtti Jackson-filmeket vesszük nagyító alá. A kezdeti évek után íme az első nagyjátékfilm, az Ízlésficam részletes elemzése. (A sorozat további részei itt olvashatók.)

Az Ízlésficam alapvetően a sci-fi műfajába illő karakterei (alakváltó földönkívüliek) és tematikája (galaktikus megszállás) a ’60-as, ’70-es évek horrorjának zombirevival tradíciójával kereszteződik, amennyiben az emberei formát öltő idegenek természetükben és leleményességükben (pontosabban annak hiányában) inkább hasonlítanak idiotisztikus, agyatlan élőhalottakra, mint egy másik bolygót meglátogatni képes, fejlett földönkívüliekre. Jackson ráadásul az egyik főszereplő esetében is eljátszik a halottmotívummal, aki hatalmas zuhanás után, kiloccsant agyvelővel, bár egy kicsit megszállottan tér vissza az életbe – ezt a szereplőt amúgy pont Jackson játssza. Az élőhalottak éjszakáját (1968) és a Holtak hajnalát (1978) azonban nemcsak a zombiszerű karakterek, hanem egyrészt a Tom Savinit imitáló maszkok és beépített protézisek (amelyekből olyan sokra volt szükség, hogy Jackson éjjel-nappal anyja sütőjét használta előállításukra), másrészt az a társadalomkritikus attitűd is megidézik, ahogyan Romero zombifilmjeit is allegóriaként szokás értelmezni.

A komikus, helyenként abszurd humorba hajló elemek egy része pont a társadalmi-nemzeti karikírozás szándékolt aktusából eredeztethető, hiszen a karakterek az ocker filmek tipikus alakjainak jellemzőiből formálódnak meg. A társadalmi helyzetből fakadó parodisztikus hatást a tipikusan munkás-farmer kezeslábasban mutatott férfiak érik el (egy nő sincs a filmben), akik a 65 lelket számláló falu, a kitalált Kaihoro békésen egyszerű lakói. A grimaszoló, síkhülye, idétlen helyiekről bebizonyosodik, hogy alakváltó földönkívüliek, akik azért jöttek a Földre, hogy a falu lakóit lekaszabolva ízmintát vigyenek emberhúsból a galaktikus Crumb’s Crunchy Delights Organisation gyorsétteremláncnak. Az inváziót megakadályozni próbáló, szupertitkos elitegység, az AIDS (Astro Investigation and Defence Service) négy tagja külső, gúnyos nézőpontot jelenít meg, amikor a láthatóan zombijegyekkel rendelkező támadót hivatali dolgozónak nézik, majd megállapítják, hogy ahhoz túl gyors; vagy amikor jellemzésük szerint az egyik helyi farmer úgy mászkál a faluban, mintha övé lenne az egész hely. A film persze ezt az idegenkedő nézőpontot is kifigurázza, hiszen az elitegység tagjai pontosan ugyanolyan tapló módon, modortalanul beszélnek és viselkednek, mint a helyi parasztok, miközben ráadásul egy profi kormányszerv képviselőinek nevezik magukat. Ezt a felcserélhetőséget és az abszurditást jól mutatja az a jelenet, amelyikben az egyik elit katona válik kvázi-zombivá: a férfi egy vasvillával hadonászva akad fel egy szögre, miközben a valódi zombi értetlenül próbálja kitalálni, mi is történik éppen.

bad-tasteA társadalmi típusra való utalások (például a műemlék jellegű ház rakétavetőzése, vagy az adománygyűjtő tiszteletes érkezésének párhuzamos vágása a zöld legelőkkel és a birkákkal) humorát fokozzák a Monty Python Repülő Cirkuszát (1969-’74) idéző abszurd beszólások és helyzetek. A film eleve II. Erzsébet képével indul, de a királyi családból később a hercegi pár is megjelenik az egyik elit katona karóráján, ironikusan emlékeztetve Új-Zéland gyarmati múltjára. Az invázió közepén a túlórakönyvet töltő csapat, a világmegmentő hév és a világvégi kis falu jelentéktelenségének együttese, a központ kódolt értesítése („bastards have landed”), vagy az egyedül a madarak megfigyelésében örömet lelő szereplő holtteste fölött köröző sirályok – amiket aztán le is fejelnek, – mind az abszurd hangulatot erősítik, egyben át is vezetnek egy másik komikus műfaj, a slapstick felé.

Az Ízlésficam a burleszkből származó slapstick üldözéseit és az ezzel rokon akciófilmek irreális elemeit kifigurázó jelenetekben is bővelkedik. A szereplők például folyamatosan vértócsákban, agydarabokon, kutyaszaron csúsznak meg, fegyvereikkel beakadnak egy deszkába vagy fennakadnak valahol, és a sokadik golyó is biztosan visszapattan a védekezésül tartott pengéről. A koreografált gegeket és mozdulatokat ráadásul a zene is ironikusan kiemeli, a drámai mondatokat pedig felnagyítva ellenpontozza. A face-to-face, vagy legalábbis lokálisnak minősülő bunyók és kergetőzések aztán szép lassan egy kirobbanó akciójelenetté csúcsosodnak, amiben hatalmas kavarodás közepette vív tűzpárbajt a két banda. Képszerűen mutatja ugyanezt a halálból visszatérő karakter „fejlődése”, aki először egy chaplini keménykalappal, majd egy Rambót idéző szíjjal próbálja egyben tartani le-leváló koponyadarabjait.

Ha valaki nem látta még az Ízlésficamot, az előtt valószínűleg már eddig is egy kaotikus és őrült film képe rajzolódott ki, pedig a legszembetűnőbb tulajdonságáról eddig nem is esett szó. Peter Jackson ugyanis még egy csavart visz a történetbe a látványvilág hangsúlyosabb kihasználása érdekében. Történetesen mindezt az akciódús kavalkádot a horror egy másik szubzsánerével, a gore-ral teszi teljessé, ami a filmtörténet egyik legdurvább műfaja. A gore nem a felszínes karakterek sorozatos, de egyszerű lekaszabolására helyezi hangsúlyt, mint a slasher, hanem az áldozatok testének (vagy holttestének) módszeres, látványos kizsigerelésére és mutilációjára. Itt tehát fontosabb a biológiai test rohadásának megmutatása, roncsolása vagy elpusztítása, mint maga a gyilkolás.

BAD-TASTE3Jackson azonban a gore-ból is paródiát csinál: a trancsírozást, vagdalkozást és testi sérüléseket annyira túlhajtja, túlpörgeti, hogy az eredmény a valóságtól való radikális elhajlás lesz. Ilyen értelemben az Ízlésficam komikuma Raimi Gonosz halottjához (1981) is közel áll. A filmben már egy földönkívüli megölése is hatalmas felfordulással jár, így rögtön az első percekben szétrobbanó koponyát, vért és agyvelőt kapunk mindenhová, ami a játékidő előrehaladtával az akciójelenet fűrészes mészárlásáig fokozódik. A testi roncsolások azonban egyéb tortúrákkal, kínzásokkal (az egyik katona Jackson megformálásában egy szintén a rendező alakította földönkívüli talpába kalapál tőrt), állati maradványok premier plánjával, kannibalizmussal és más gusztustalanságokkal (például hányásivással) párosulnak, amik sokszor annyira túllőnek a célon (és az épelméjűség határán), hogy épp emiatt válnak rendkívül humorossá. Az eltorzult képek, az imbolygó, de célratörő kameramozgás és a groteszk, ferde gépállások pedig mindehhez a hangulat megteremtésével asszisztálnak. Az Ízlésficam cím tehát nemcsak a földönkívüliek étkezési szokásaira érthető, de általában a stáb filmműfaji preferenciáira is.

Jackson művében persze az a nagyszerű – azon kívül, hogy a felszínesség látszatának ellenére a fent említetteken túl is rendkívül sok filmes utalás fedezhető fel benne – hogy mind a maszkok és sminkek, mind a technikai megoldások, a kellékek és jelmezek, tehát azok a látvány- és trükkelemek, amelyek a fikciós világ természetét megteremtik, a rendező leleményességét és keze munkáját dicsérik. A minimális költségvetés, az amatőr stáb és felszerelés, valamint a megfelelő gyakorlat hiánya mellett mindez mestermunkának tűnik. Jackson a filmek iránti rajongását és a fennálló körülményeket vállalva, azokat kihasználva forgatott többszörösen önironikus, tudatos roncsfilmet.

Az Ízlésficam bár korai kezdemény, mégis magában hordja a későbbi Jackson-filmek majd’ mindegyik jellegzetességét. A téma iránti mély alázat és tisztelet mellet a pimasz irónia és gúnyos kifigurázás, a film(történeti) tudatosság hasznosítása, de a fikciós világ varázsát megtörő önreflexió szándékos kerülése, a technikai újítások és a képi kifejezés tökéletesítése iránti elkötelezettség ugyanúgy jellemzik az Ízlésficamot, mint akár a Hullajót, akár a Mennyei teremtményeket. Mivel mindezek mellett Jackson első filmje az új-zélandi szokásokat és típusokat is kifigurázza, a helyi társadalmi viszonyokat pedig parodizálja – ráadásul az intézményi és birodalmi rendszer szatíráját adja – nem meglepő, hogy az Ízlésficam az országhatárokon kívül is szép sikereket ért el.

A forgatás vége felé az Új-Zélandi Filmbizottságnak annyira tetszett az addig elkészült anyag, hogy az utolsó évben ők is beszálltak a finanszírozásba. Az Ízlésficam mindennek tetejében olyan jól sikerült, hogy 1987-ben Cannes-ba is eljutott, a Filmvásáron pedig 12 országba adták el a forgalmazási jogokat. A sokkoló low-budget film így hamar megtalálta értő közönségét, mára pedig igazi kultstátusznak örvend. Nem mellesleg megalapozta Jackson profi karrierjét.

A sorozat további részei itt olvashatók.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com