Magazin

Mainstream mese mondanivalóval? – A Lord-Miller animációs birodalom

Uniformisták és egyediek. Simulékonyak és rendhagyók. Konformisták és extrémek. Marketingesek és művészek. Ezek a jelzők mind igazak a Phil Lord-Christopher Miller alkotópárosra, akik már tucatszor bizonyították, hogy helyük van az animációkészítők krémjében. De hogyan képesek minderre, ha ennyire a határon táncolnak? Tán éppen ezért. 

Az animációs filmről az emberek java részének a mai napig egy a véleménye: komolytalan mese. Egy másik jelentős tábor annyit mond: Pixar. Néha napján valaki a Laikát, a Ghiblit említi, extrém esetben járt már Anilogue-on. Noha a tendencia megváltozott az utóbbi évtizedekben, mégis lassúnak tűnik a mainstream merészséggel való összeférhetőségének elfogadása. Az olyan alkotók, mint Phil Lord és Chris Miller pedig nem kevés kockázatot vállalnak azzal, hogy mernek a dogmákkal szembe menni. 

 

Derül égből betli

Barátságuk a Dartmouth Főiskolán kezdődött, ahova az akkori Disney-vezér, Michael Eisner fia is járt, így a két fiú híre elért a főnök fülébe. Kétéves kontraktus lett diplomaajándékuk minden idők legnagyobb animációs műhelyében.  Reggeli meséken ötleteltek, de kifundáltak egy jóval nagyobb volumenű tervet.

Úgy gondolták, vicces volna történelmi személyiségeket egy 90-es évekbeli gimi padjaiba ültetni.

A Clone High nem a gyerekek nyelvén szólott, így a családbarát „Egérklub” gyorsan el is vetette. Azonban 1997-et írunk: a Comedy Central képernyőjére ekkor kerül az R-besorolású rajzfilmek örökös királya, a South Park. Lord és Miller ötlete nem is kerülte el sokáig a csatornát birtokló Viacom figyelmét. Az explicit humorra, szexualitásra és morbiditásra apelláló széria az MTV-n kapott zöld utat és gyorsan, szűkebb körű rajongótábort gyűjtött.

Clone High (2002-2003)

Egy őrült tudós, Scudworth (Lord hangján) történelmi alakok klónjait hozta létre egy még őrültebb kormányzati szerv parancsára. Abraham Lincoln, Jeanne d’Arc, John F. Kennedy (Miller tolmácsolásában) és Gandhi elképesztően hibbant társaságot alkotnak bohém tinédzserekként. A Dokikat sikerre vezető Bill Lawrence segédletével belekötöttek mindenbe, amibe csak lehet. A JFK-merénylet körüli konspirációs elméletek visszatérő poénok, de az AIDS-et övező tévhitek, valamint a romantikus vígjátékok is kiemelt gúny tárgyát képezték. A széria sírját azonban megásatták egy karakterrel. Az akkoriban Indiába terjeszkedő MTV csatorna a Gandhi megbotránkoztató (értsd: hiperaktív, szexmániás, a tudatmódosító szerekkel szimpatizáló) megjelenítése elleni tiltakozások miatt kaszát rendelt el. 

 

Felhősödés, aranyeső ígérkezik

Az első pofonba bele kell szaladni, ezt még a mentáltrénerek sem vitatják – Lord és Miller beleszaladt, ami ha törlést nem is okozott, mindenképp újratervezésre sarkallta az ifjakat. Noha pályájuk mindvégig jellegzetes maradt a cinizmussal és iróniával színezett történeteiktől, igazából csak a legutóbbi munkájukkal, az Amerika: A mozgóképpel kacsintottak vissza radikális, lázadó ifjúságuk felé.

A Clone High után ugyanis kevésbé szókimondó, kevésbé felnőtteknek szóló produkciókban vettek részt.

Kérészéletű szériájuk azonban Sony egyik fejesének is megtetszett. Ekkortájt egy ötletes, de kiforratlan, szkeccsműsorszerű, humoros jelenetekből álló animáción dolgoztak, amiben egy fiatal tudós kaját fakaszt esőből. Utolérte őket a kreatív összeférhetetlenség problémaköre, (ami később vesszőparipájuk lesz még), jussuk pedig a menesztés. A megmentőjük Amy Pascal volt, a Sony akkortájt megválasztott elnöke, aki szerette az ötlet alapjául szolgáló könyvet, és „szerette a két srácot, de minden mást utált”. A Derült égből fasírt rengeteg forgatókönyv-orvosláson esett át, mire 2009-es premierje visszafogottabb anyagi, de annál nagyobb kritikai sikert aratott, a két srácot pedig elkezdte komolyan venni Hollywood.

Derült égből fasírt (2009)

A kissé introvertált Flint Lockwood története megkapó mind a gyerekek, mind a felnőttek számára, fókuszában az apa-fia kapcsolatok dinamikájával, az életben való helytállásra való felkészítéssel és annak nehézségeivel. A nyilvánvaló cukiságfaktort és a vin diesel-i magaslatokba törő családias légkört lehámozva a felelősségvállalás főszereplőként ölt formát. A fiatalabb közönség számára kifejezetten erős edukációs jelleggel bír, hiszen a természet biokémiáját manipuláló srácnak és hibbant közegének katasztrófák, többek között egy spagettitornádót kell átvészelniük, hogy megértsék, a természet bizony utat tör magának, még ha az mesterséges is.

 

Minden szupi-szuper? 

Amy Pascallal megfogták az isten lábát, amit többször is elismertek: nélküle nem itt tartanának. A Sony-hoz tartozó Columbia Pictures jóvá is hagyta jelentkezésüket egy reboot-kísérlet megrendezésére. Jonah Hill egy elborult, generációs szakadékból táplálkozó buddy-cop vígjátékként álmodta újra a 21 Jump Street című sorozatot. A kopasz osztag várakozáson felül teljesített, mind kritikailag, mind anyagilag. Tabudöntögető? Nyers? Olyan, mintha egy, a szó nemes értelmében, szókimondó, autista tini volna? Igen, és működik! Hill és a mellé szegődő izomagy, a későbbi Magic Mike-kal bizonyítottan önironikus Channing Tatum mennybe vezették Milleréket, akik megmutatták, hogy humoruk jól működik hús-vér szereplők esetében is.

A Lego-kaland (2014)

A 2010-es évek, és egyben karrierjük első igazán átütő sikere már túlmutat a szerencsén. Tehetségnek nevezhetjük azt a pontot, ahol az izzadtágszagú marketing és az experimentális művészet szétválik – mértani pontossággal helyezték el a LEGO-brandet e végtelenül széles skála szimmetriatengelyén.

A LEGO-kaland minden előzetes aggályra rácáfolva kicsit és felnőttet, szórakozni vágyót és szkeptikus kritikust elvarázsolt.

Mindmáig érthetetlen, miért nem volt még csak jelölve sem animációs Oscar-díjra. Javarészt CGI-technológiát használtak, de az alapötletet a LEGO-kockák élethű mozgatása adta, így temérdek alkalommal láthatunk stop-motion felvételeket, valamint közel 4 millió valódi építőkockát is, robbantásos, loccsanásos és egyéb zajos-látványos jelenetben. Akinek pedig kétsége volna afelől, hogy mekkora munkát jelentett a projekt technikai abszolválása, ajánlom a minden idők leginkább fülbe és tenyérbe mászó dalára komponált stáblistát, amelyet valódi kockákból, stop-motionnel építettek össze két (!) hónap alatt.

Sikerükhöz kellett az a konzumerizmus-kritika, amit ironikusan az egyik legnagyobb merchandising-jogokkal és marketingértékkel rendelkező szupermárka égisze alatt követtek el, gyereknyelven. Emmettnek, a LEGO-világ legszürkébb eminenciásának kiválasztott mivoltát beteljesítendő a legkülönlegesebbnek kell lennie. A gonosz Lord Biznisz törekvése a szabályok fenntartása, így az egyediség, a fantázia kerékbetörése. Emmettnek úgy kell kialakítania szabad akaratát és elveit, hogy az illeszkedjen egy olyan elérendő társadalmi idillbe, amely nem veti ki őt magából, mégsem deviáns.

Gyerekeknek tanítás, felnőtteknek tanulság a gondolkodás szabadságáról és a szabadság gondolatáról,

amely után kölyök és szülő egyaránt, széles mosollyal az arcán vásárolná meg a legújabb szettet az első szembejövő játékboltban. Lord és Miller végig szem előtt tartotta, hogy az óriásvállalat milyen tömegpszichózist gyakorol, de azt is, hogy azt számtalan készség fejlesztésével teszi mindeközben. 

 

Rossz előérzetem támadt

A duó munkássága a virágkorát élte a ’10-es évek első felében. A LEGO-kalanddal szinte egy időben készített két folytatásuk, a Derül égből fasírt – A második fogás, valamint a 22 Jump Street – A túlkoros osztag bravúros teljesítménnyel 200, valamint 250 millió dollárt közelítő profitot hozott a Sony-nak. Sőt, a kritika is megsüvegelte őket a Hollywood folytatásmánia-őrülete közepette. A kérdés csak az, hogy van-e ennél feljebb?

A rendezői-írói posztot maguk mögött hagyva egyre több feladatot láttak el producerként, és a projektek kiválasztása nem mindig volt telitalálat. A Warnerhez gyártott Gólyák és Apróláb tömeggyártott gyerekfilmek. Mellőznek mindennemű formanyelvi és komikus újítást, sőt olykor, kifejezetten fura üzenetet kívánnak közvetíteni.

A korábbiaktól eltérően ezeket csupán executive producerként jegyezték, jól láthatóan kevesebb ráhatással, vagy inkább érdeklődéssel a végterméket illetően.

A LEGO-kaland sikerén felbuzdult stúdió mégis meginvitálta őket két másik akcióra is. Míg Batman bulija a szuperhős-műfaj dekonstrukcióját és új alapokra helyezését megcélzó, eszméletlenül vicces film lett, addig a Ninjáké egy átlagon aluli termékmegjelenítés. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyre silányuló, a mennyiséget a minőség fölé helyező Cartoon Networkre is gyártottak tartalmat (Csoda Kitty) egy szinte keserves kép alakul ki róluk. A negatív tendenciát azért olykor-olykor megtörték élőszereplős (Brigsby mackó), érdemes, de nem kiemelkedő, a szélesebb közönséget elkerülő őrültségekkel. 

Lego Batman – A film (2017)

2018-ban aztán végképp a feje tetejére állt minden. Visszatértek egykori munkáltatójukhoz, hogy egy messzi-messzi galaxis soha nem látott marketinghibája maga alá gyűrje őket. A Disney elvesztette irányítását a Star Wars-saga felett, amelynek üvöltő előjelei voltak, mégsem hallották meg. A Solo: Egy Star Wars-történet már körülbelül kétharmada leforgott, mikor

Kathleen Kennedy-ék behúzták a kéziféket, a két srác pedig nem volt bekötve.

Túlságosan vígjátékosra vették a figurát, eltértek a forgatókönyvtől, és állítólag túl sokszor vették újra a jeleneteket. A Disney-nek pedig sietnie kellett. Nem részletezném, mi a baj azzal, ha egy alapvetően a legfiatalabb nemzedékből élő cég, két piszkosul tehetséges, heves temperamentumú, kísérletező kedvű fiatalt levált egy rutinos, de maradi, öregedő rendezőre, csak azért mert a pénz szagától megrészegülve tucatszámra kívánják kihányni magukból minél hamarabb az újabb és újabb terméket. Lord és Miller Disney-túrája így lett, egy szó, mint száz, blama.

 

Az animáció új kora? 

Egy jó kovács mindig több vasat tart a tűzben. Lord és Miller már régóta egy nagy volumenű terv részei voltak Amy Pascal fejében. A Sony immáron harmadjára kívánta „megfiatalítani” a Toby Maguire-rel sikerre vitt, Andrew Garfielddel kipukkadt, majd a Marvel által az „ellopott” aranykorát megélt Peter Parkert. Irány a Pókverzum! Az ifjú titánok szinte teljesen szabad kezet kaptak a stúdiótól és

mertek nagyot álmodni; egy olyan látványt, amit még soha nem tapasztalt a szem, mintha egy képregény lapjain sétálna a néző.

A 2D-s háttérről szinte lemásznak a 3D-s karakterek, motion blur, vagyis fázis-elmosás nélkül. A szokásoshoz képest felére redukált képkockasebességgel akcióznak, ezzel kölcsönözve némi stop-motion jelleget a mozgásnak, amelynek felső rétegét kézzel rajzolták meg. Rengeteg technika és még több képregénystílus fúzióját figyelhetjük meg. A klasszikus mellett helyet kap az ikonikus Ben-Day ábrázolásmód és a raszter technika is. Panelekre osztott vásznon, fel-felvillanó szövegbuborékok bűvöletében csodálhatjuk a közel 200 szakember hosszú hónapok alatt létrehozott másodperceit.

Pókember: Irány a Pókverzum! (2018)

Egy ilyen monumentális projektet tartott kézben Lord és Miller, és a történetről még nem is beszéltem, amit egyébként előbbi társíróként is jegyzett. Karrierjük eddigi legnagyobb sikerét érték el, közel 400 millió dollárt a jegypénztáraknál és egyöntetű kritikai megbecsülést, de ami ennél is fontosabb, immáron komoly szakmai elismeréseket is. Amióta 2001-ben az Akadémia külön kategóriát hozott létre az animációs filmeknek, a 20 Oscar-díjból 14-et a a Disney rakott zsebre (11-et a Pixarral, 3-at külön). A Pókember: Irány a Pókverzum! egy hatéves egyeduralmat szakított meg. Sőt éppen annak a filmóriásnak tört borsot az orra alá, amelyik kis híján aláásta szülei renoméját. 

 

Tehetség, szerencse, de mi a kötőszó?

Sokszor voltak jókor jó helyen és Amy Pascal mentorálásának köszönhetnek tulajdonképpen mindent. Tehetség nélkül azonban nem kerültek volna jókor jó helyre, és egy cégelnök sem karolta volna fel őket. A duót ért kritikák a biztonsági játék jelzővel illetik filmjeiket, amiben van is némi igazság, ha azokat nézzük, melyekben kizárólag producerként voltak jelen.

Mitchellék a gépek ellen (2021)

A Mitchellék a gépek ellent kivéve mellőzték a formanyelvi játékot, a cinikus humort és a metaértelmezési lehetőségeket. Ezen filmek mögött nem szülőként álltak, inkább nagybácsiként, aki szereti a kis lurkót, hiszen a véréből való, ad neki pénzt, ha a fater nem tud, de nem megy el a szülői értekezletre, hogy felnőtt és gyerek szemléletmód tolmácsa legyen, és nem hajlandó végkimerülésig foglalkozni az ADHD-s gézengúzzal.

Lord és Miller sikerének legfőbb titka épp az, ami az összes főszereplőjüknek, hogy gyerekek tudtak maradni miközben felnőttek.

Ez leginkább A LEGO-kaland esetében mutatkozik meg. Érett gondolatokat közvetítenek gyereknyelven, mint a politikai berendezkedés, az egyéniség halála és a társadalmi normák viszonyrendszere. Ebbe a hármasba kell beszuszakolni a többi tényező miatt mardosó szürkeség által elveszejtett fantáziát, mert mindhárom tényező attól képes a regenerálódásra. A film aranyos figurák száján, több szinten és nézőpontból értelmezhető poénokkal tűzdelve alkot tökéletes kikapcsolódást, miközben fejleszti a még kialakulófélben lévő, vagy éppen a már megkopott készségeket. Akárcsak a valódi LEGO, amit sokan komolytalannak vesznek, ők mégis komolyan vették. 

Pókember: Irány a Pókverzum! (2018)

Ha az Irány a Pókverzumot vizsgáljuk még egy kicsivel közelebb kerülünk a megoldáshoz. Mert mi manapság egy képregényfilm célja? Jövedelemszerzés, univerzumépítés, brandelés. Nem mondom, hogy a Sony nem ezen szempontok miatt akarta elkészíteni a hálószövő hetedik kalandját, de a szerzői ambíció szolgáltatja mindig egy film erényét. Meg lehetett volna úszni egy olyan kockázatkerülő és művészetileg visszamaradott technikával, mint amilyet a Dreamworks prezentál évről évre a Shrek óta, vagy egy olyan stílussal, amilyet a Marvel a Vasember óta, vagy egy olyan történettel, mint amilyennel akármelyik gyerekfilm bír.

Ők mindhárom, komolytalannak vélt aspektust vérkomolyan vették.

Korokon átívelő hibridet álmodtak meg egy történettel, amely során ők maguk is felnőttek. Miles Morales saját identitásának keresése közben folyamatosan egy mentorfigurát kutat, hol az apja, hol pedig Peter Parker személyében. Lord Pascal útmutatása révén értette meg még a Fasírt kapcsán: egy karakternek szüksége van egy mentorra, ahogy egy filmnek egy vizionárius szülőre, aki az életre készíti fel. Ők ketten nemcsak a filmjük, de a három alábecsült műfaj gyámjai lettek. A film központi motívuma a multiverzum, a maga kaotikus rendszerével, színorgiájával és egyéniségdarabjaival – pont az, amit Miles graffitivel a falra fúj. Mentorai arra buzdítják, valósítsa meg önmagát: identitása ezen festmény formájában, a festmény a film narratív eszközében, az eszköz pedig Lord és Miller kezében manifesztálódik. 

 

Van még folytatás?

A Pókverzum esetében egy percig sem volt kérdés. A LEGO-kaland folytatása bár nem tudta hozni az első etap frissességét, szégyent sem vallott, sőt fokozni tudta a látvány komplexitását. Mindeközben a két tékozló fiú visszanyúlt a gyökerekhez és a Clone High után ismét felnőtteknek szóló animált szériák fölött bábáskodtak az elmúlt években. A tendencia pedig, úgy tűnik, nem törik meg még egy jó ideig, ugyanis egy röpke, de annál hatásosabb kitérővel, a leginkább a gyerekek kedvére való Mitchelléket követően nemrégiben jelent meg, szintén a Netflix gondozásában az eddigi legkreténebb produkciójuk.

Az Amerika: A mozgókép se nem film, se nem gondolat, csupán maga a címe; egy mozgó kép.

Telis-tele popkulturális és politikai utalásokkal, sértegetve, de nem megbántva mindent és mindenkit, ami és aki mozog. Amerikát és az amerikaiakat, Európát és az európaiakat, s mint ilyen, alaposan ki is lóg Lord és Miller filmográfiájából.

Amerika: A mozgókép (2021)

Aggodalomra ad okot, hogy a soron következő executive produceri munkájuk egy minimum Aranymálna-esélyesnek tűnő esküvős vígjáték (Vacation Friends) lesz, de némi reményt nyújt a gondolat, hogy a legutóbbi hullámvölgy vége egy Oscar-díjat érő remekmű lett. És hogy melyik lesz a következő bombájuk? A Pókverzum magasra tette a lécet és sem a Fasírt, sem a Lego, de még a Jump Street folytatása sem tudta megfejelni a meglepetés varázsát. Így esélyesebbnek tartom az Apple TV+-ra érkező The Afterparty-t, amit Miller kimondottan kreátorként fejlesztett, és egy osztálytalálkozó bonyodalmait mutatja be, epizódonként más szereplő perspektívájából.

A legizgalmasabb vállalásukkal, (és első rendezésükkel 2014 óta) azonban teljesen új terepre tévednek.

Pascallal együtt egy, a pandémia korai szakaszában játszódó, a The Premonition című best-seller adaptációjával készülnek, és ha hihetünk nekik, akkor 180 fokos fordulatot vesznek a témakezelésükben, ugyanis Az elnök emberei jellegű, feszült film várható a főszerepben ezrek életét megmentő hősökkel. Mindemellett még egy Clone High-rebootról is pletykák keringenek, ismét Bill Lawrence-szel a fedélzeten, aki a Dokik után tavaly Ted Lassóval a reneszánszát élte meg.

Merítési lehetőség tehát akad bőven, rengeteg arcukat nem mutatták még meg. Roppant kíváncsi lennék, mire képesek egy olyan franchise élén, mint amelyből egyszer már ki lettek szavazva, hiszen azóta már jócskán felment az ázsiójuk. A drámai oldalukat remélhetőleg tényleg megmutatják majd, de például egy független stúdió, mint a Laika vagy a Ghibli produkciójában biztosan valami egészen különleges élményt tudnának adni. Mert Phil Lord és Chris Miller kétségkívül generációjuk legnagyobb tehetségei közé tartoznak, akik ha érzik egy projekt lelkületét, akkor kivételes teljesítményre képesek, az animációs filmkészítés úttörői tudnak lenni. És őszintén remélem, hogy azok is lesznek. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés