Hogyan húzhatjuk meg a határt az őrület és az épelméjűség között, amikor az extrém az új normális? A 21. tallinni Black Night Film Festivál (PÖFF) elsőfilmes programjában több rendező mutatott rá a média ellentmondásaira. Legyen szó reggeli gyerekműsorról, a social média állandó jelenlétéről életünkben vagy a szappanoperák felszínes csillogásáról, a PÖFF elsőfilmes alkotói egyetértenek abban, hogy a hírnév üres, a valódi értékek pedig nem a kamera előtt találhatók.
A magyar filmrajongók számára talán nem cseng ismerősen a Black Night Film Festival neve, de érdemes rá odafigyelnünk: az idén 21 éves PÖFF (Pimedate Ööde Filmifestival) az egyik legdinamikusabban fejlődő seregszemle, ami 2014-ben felzárkózott Cannes és Berlin mellé, hiszen A besorolást kapott. Idén több mint száz film, workshopok, vásár és megszámlálhatatlanul sok kísérőprogram alkotta a fesztivált, mely elsősorban a független filmes szcénából válogatja vetítéseit. A fő verseny mellett a filmek megmérettetnek a legjobb észt, a legjobb elsőfilmes, a legjobb ázsiai és még sok egyéb kategóriában. Idén abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a nemzetközi újságíró zsűri egyik tagjaként a legjobb kezdő alkotók filmeire voksolhattam.
Idén a PÖFF elsőfilmes programja 16 filmet mutatott be Tallinn közöségének, ezek többsége a családi kapcsolatok különböző vetületeit vizsgálta. Akadt azonban három film – kettő Brazíliából, egy pedig Indiából –, melyek a média őrületes világába kalauzolták a nézőket. Paulinho Caruso és Teodoro Poppovic szatírája, a Neurotic Quest For Serenity (TOC: Transtornada Obsessiva Compulsiva) Kika (Tatá Werneck remek alakításában), a feltörekvő színésznő útját követi, aki a szappanoperák és reklámok feledhető szerepeiből szeretne kitörni a filmvászonra. A rendezők ötletéből Pedro Aguilera és Mauricio Bouzon által írt forgatókönyv igazi ámokfutássá változtatta Kika történetét, mely egy nemvárt szerelemmel vesz izgalmas fordulatot. A vitriolos humorral és szerethető túlzásokkal operáló alkotók vidám köntösbe öltöztették komoly gondolataikat: egyaránt kritizálják a celebritásokat ünneplő társadalmat és az üresen kongó bábsztárokat futószalagon szállító médiagépezetet.
Hasonló gondolatok jelennek meg Daniel Rezdende Luiz Bolognesi és Fabio Meira által írt, a Bingo: The King of the Mornings (Bingo: O Rei das Manhãs) címet viselő drámájában is – de míg a Neurotic Quest For Serenity a végsőkig kifigurázta ezt a világot,
Reznende filmje sokkal komolyabb hangvétellel adott át hasonló üzenetet.
A megtörtént eseményeket feldolgozó mozi Augosto Mendes (Vladimir Brichta), az egykori szoftpornó sztár történetét viszi vászonra: a kisfia hatására egy reggeli tévéshow-ban bohócszerepet vállaló színész hirtelen hatalmas sztárrá válik – de az anonimitást követelő tévétársaság miatt nem tudja learatni érte a babérokat. Az ellentmondásos helyzet féktelen partizásba viszi Mendest, a drogok, az alkohol és a nők csábításában hanyagolja apai kötelezettségeit, és egészen a tönk széléig sodródik, ahol még a halál szele is megcsapja. A film azzal mondja a leghangosabb kritikát, hogy a férfi újbóli felkapaszkodásáról csak néhány feliratból értesülünk: a jellemfejlődés ábrázolása már pusztán személyes történet lenne, a film fókusza enélkül egyértelműen a talmi médiasiker bírálata.
Az elsőfilmes program legmegosztóbb darabja Kabir Mehta Buddha.mov című dokufikciója. A film beválasztása a versenyprogramba valóban meglepő, minősége messze elmaradt a többitől:
mind a filmes eszközök használatát, mind a műfaját tekintve megkérdőjelezhető létjogosultsága ebben a válogatásban.
A film problémafelvetése azonban rendkívül érdekes. Az alkotás Buddhadev Mangaldas krikettjátékos nyomába szegődik, és nem tesz mást, mint dokumentálja a rendkívül felszínes életet élő celebritás mindennapjait. Mehta annyival lép ki a hagyományos dokumentumfilm kereteiből, hogy a sztár social media felületeit is bekapcsolja a történetbe egyfajta modern found footage stílust kialakítva. Mehta okosan ütközteti Buddhadev elégedettségét saját magával és a pillanatnyi örömöket hajszoló kirakatélet kiüresedettségét.
Három különböző történet, három tökéletesen eltérő hangnem – az üzenet azonban mégis összeköti ezeket az alkotásokat. A 21. század tucatszámra ontja magából a sztárokat minden egyes nap: mindenfajta valódi teljesítmény nélkül mesterségesen lehet szinte akárkiből celebritás.
A kérdés csak az, mit tesz az emberrel az ismertség és milyen lehetőségeket nyit meg előtte?
Kikát a kiszolgáltatottsága pótcselekvésekbe hajszolja, Augostót az el nem ismertség teljes féktelenségbe, Buddhadevet a hamis szeretet felszínes kapcsolatokba. Akad, aki képes felismerni az árat, amit fizetnie kell a kérész életű csillogásért – van, aki azonban teljes öntudatlanságban veszti el, amiért valóban érdemes élni. Szerencsére a néző nem siklik el a üzenet felett.
