El akarom játszani, hogy idemásolom a Fejvadászok filmkritikáját, és kicserélem a „film” szavakat „könyv”-re. Sose vennék észre, hogy nem eredeti recenzió. Mert sose készült ilyen hű könyvadaptáció sem.
Próbáljuk ki! „Amikor a Fejvadászok morbid, akkor igazán az. Nem jópofáskodja el. Vehetitek figyelmeztetésnek. Szegény Roger Brown a poklot is megjárja traktoron, mire áldott jó szerencséjének köszönhetően felébred egy szép, tiszta kórházban. És aztán zuhanórepülés még egy adag pokolba. Nem lehet nem imádni a könyv főszereplőjéhez méltó gátlástalanságát. Ez az a stílusréteg, ami pluszt ad a különben átlagos thrillertörténethez: a bátorság, hogy nem félti sem a szereplőit, sem az olvasóit. Amerikai thriller sose engedné meg magának, amit a Fejvadászok, és ez abból a szempontból szerencse, hogy most alkalmunk nyílik meglepődni.
Persze az a gyakori hiba, hogy a játékosnak induló sztori a végére túl komolyan veszi magát, itt sem áll jól a könyvnek, de azért tönkre sem teszi; a hullámív teteje is vállalható. És ennyi az összes rossz, amit el lehet mondani róla.”
Ugye működik? Jo Nesbø könyvét kifogástalan hűséggel adaptálta vászonra Lars Gudmestad, Ulf Ryberg és Morten Tyldum, könyv és film megegyezik. Roger Brown könyvbéli karaktere ugyanaz, mint Aksel Hennie alakítása és narrációi. Clas Greve is. Diana is. A sztori is, jelentéktelen pillanatoktól eltekintve. És az atmoszféra. Micsoda munka! Ezzel azonban rossz hír is jár.
A könyv ugyanis, értelemszerűen, nem ad pluszt a filmhez képest. Ha a≡b akkor b≡a. A könyveredetik általában tartogatnak valami extrát, Nesbø körülbelül háromszáz oldala viszont annyira semmit sem, hogy a könyv és a film élvezete – rövid távon – kölcsönösen kizárja egymást. És ha választani kell, akkor a filmet érdemes, mert ahogyan a könyv karaktereit a remek színészek eljátsszák, és ahogyan a könyv helyszíneit a remek látvány visszaadja, az jobb, mint az olvasó fejében megelevenedő belső fantázia.
Sose gondoltam, hogy ezt leírom. Még mindig furán cseng, és minden eddigi tapasztalatommal ellentétes. A különleges élményt talán Nesbø ezúttal eleve filmszerű írásmódja tette lehetővé: a Fejvadászok jóval rövidebb, pergőbb, és sekélyebb is, mint az író Harry Hole-sorozata. Ujjgyakorlatnak tűnik az életműben. Így is briliáns, önmagában nézve, hiszen mindaz, ami a film erénye, a könyvben jelent meg először: az összefonódó történetszálak játékossága, a morbid iránti hajlam, az a néhány lélegzetelállító jelenet, amit egyhamar nem felejt el az ember. Nesbø-t illeti csaknem az összes olyan dicséret, amit a filmről korábban elmondtunk – ám ami a film saját érdeme, az a könyv fölé emeli a mozgóképet ezúttal.
„A Fejvadászok annak ajánlható, aki kíváncsi, hogy egy adag bátorsággal mennyivel többet ki lehet hozni egy thrillerből, mint amennyire az átlag képes, és persze annak, aki érdeklődik a sötét, innen nézve jellegzetesnek tűnő norvég humor iránt. A könyv nem definiálja újra a maga műfaját, mint a sokkal híresebb A tetovált lány, de éppen ezért könnyebben élvezhető: lazább és bőkezűbben jutalmaz, és éppen eléggé európai ahhoz, hogy a hazai piacon különleges legyen.”
Csak várj vele egy kicsit a film után.
