Magazin

Polgárjogi hősök vagy a fekete Ku-Klux-Klan? – Fekete Párduc Párt a filmvásznon

Az idei Oscar-mezőny egyik nagy esélyesének tartott Judas and the Black Messiah az első stúdiófilm, ami a polgárjogi mozgalmak időszakának egy kevésbé ismert, de annál fontosabb szeletét dolgozza fel. Eddig viszonylag kevés alkotás foglalkozott a Black Panther Party-val, pedig a rendőri erőszak ellen fellépő antikapitalista mozgalom történetében nem nehéz megtalálni a párhuzamokat napjaink Amerikájával. 

Pár évvel ezelőtt írt popkulturális történelmet a Marvel-filmuniverzum első fekete főszereplős filmje, de a Fekete Párduc név egy fiktív szuperhősnél sokkal nagyobb jelentőséggel bír az afroamerikaiak történelmében. Maga a képregénykarakter egy évben született a Black Panther Party-val, vagyis a Fekete Párduc Párttal (Stan Lee állítása szerint mindez a véletlen műve), ám míg a néhai Chadwick Boseman által megformált

T’Challát ma már az egész világ ismeri, a feketék emancipációjáért és a rendőri erőszak ellen küzdő mozgalomra főként Amerikában, és ott is leginkább csak sztereotípiák szintjén emlékeznek.

Mindeddig a filmművészet sem foglalkozott túl sokat a Fekete Párduc Párt történetével, éppen ezért számít mérföldkőnek, hogy az HBO Maxon nemrég debütáló Judas and the Black Messiah az előítéleteket lebontva elevenítette fel az ellentmondásokkal és tragikus eseményekkel tűzdelt mozgalom történetét.

 

Az eredeti Black Lives Matter mozgalom 

Míg az ötvenes években induló, Martin Luther King Jr. nevével fémjelzett amerikai polgárjogi mozgalom a törvénykezés szintjén jelentős eredményeket ért el a szegregáció megszüntetésében, nem tudott érdemben segíteni a déli államokon kívüli afroamerikai közösségeket sújtó szociális problémákon. A szegénység, a munkanélküliség, a lakásproblémák, az egészségügyi ellátás és oktatás hiánya miatti elégedetlenség, illetve a mindennapos rendőri brutalitás vezetett a Fekete Párduc Párt 1966-os megalakulásához. 

The Black Panthers: Vanguard of the Revolution (2015)

Két fiatal aktivista, Bobby Seale és Huey P. Newton a kaliforniai Oakland városában alapították meg az eredetileg Black Panther Party for Self-Defense (Fekete Párduc Párt az Önvédelemért) névre hallgató pártot, amely mindenekelőtt azt a célt tűzte ki, hogy tagjai fegyveres járőrözéssel védelmezzék a fekete közösséget a rendőri erőszaktól. Martin Luther King békés ellenállást hirdető politikája helyett Malcolm X radikálisabb nézeteiből inspirálódnak, akinek 1965-ös meggyilkolása katalizátorként szolgált a párt megalakulásához. 

A hatalmukkal visszaélő rendőrök elleni fellépéssel induló párt néhány év alatt több mint kétezres tagszámú, marxista szellemiségű ellenkulturális mozgalommá nőtte ki magát,

ezért az FBI kommunistának kiáltotta ki őket, az Egyesült Államok első számú közellenségeként könyvelte el a pártot. A J. Edgar Hoover vezette szervezet beépített ügynökökkel, téves információk terjesztése általi konfliktusgenerálással, valamint a vezéralakok börtönbe zárásával és meggyilkolásával bomlasztotta a pártot, ami végül részben a szövetségieknek, részben a pártvezetők belharcának, botrányainak és drogproblémáinak köszönhetően a hetvenes évek végére bomlott fel. 

 

A fegyveres felvonulásokra emlékszünk, a gyermekétkeztetésre nem

Bár svájcisapkát és bőrkabátot viselő, puskával sétáló fekete férfiak képe égett bele a köztudatba, a Fekete Párduc Párt története és öröksége meglehetősen sokrétű. Militáns jellege ellenére a főként fiatalokból és felerészt női tagokból álló párt nem az erőszakot hirdette, hanem az eredeti nevében is kiemelt önvédelmet. 

Maga a fekete párduc is azért vált párt szimbólumává, mert a nagymacska jellemzően nem támad addig, amíg sarokba nem szorítják.

Nemcsak beszéltek a Black Powerről (Fekete Hatalom), hanem aktívan tettek az afroamerikai közösségek felemeléséért: úgynevezett „túlélő programok” sokaságát hozták létre, ami szociális támogatást nyújtott többek között oktatással, ingyen orvosi ellátás és mentőszolgálat biztosításával, jogi segítségnyújtással, ruhaosztással és a szavazók regisztrációjával. A párt leghíresebb kezdeményezése, a Free Breakfast for Children program a legsikeresebb évükben húszezer szegény gyereknek biztosított mindennapos ingyen reggelit. 

The Black Panthers: Vanguard of the Revolution (2015)

Saját újságot adtak ki, de emellett a média is előszeretettel foglalkozott velük, ennek köszönhetően tudtak egyre szélesebb rétegekhez eljutni és egyre nagyobb tüntetéseket szervezni. Iskolai és egyetemi előadások során tanították az embereket a feketék történelméről, a jogaik érvényesítésének módjairól és a rendszerszintű rasszizmus működéséről. Hozzájuk köthető a „Black is Beautiful” szlogen is, ami a kaukázusi szépségideál követése helyett a természetes fekete külső (pl. az afro frizura) elfogadását hirdette.

Bár előszeretettel aggatják rájuk a „fekete Ku-Klux-Klan” jelzőt, nem hirdettek fekete felsőbbrendűséget,

és nem a fehér emberek, hanem az elnyomó rendszer ellen léptek fel. A Black Power mellett a proletár szellemiségű, bőrszíntől független All Power to the People (Teljes Hatalmat a Népnek) felkiáltás volt a másik népszerű szlogenjük. Ugyanakkor a párt hatalmas kiterjedtsége, forradalmi retorikája és a fegyvertartást propagáló szemlélete miatt olyan emberek is csatlakoztak, akik a radikális csoporton belül is túlságosan szélsőséges módszereket választottak: több tagot vádoltak meg és/vagy ítéltek el erőszakos cselekedetekért, többek között gyilkosságokért is.

 

Az alig látott úttörő 

Ahhoz képest, hogy mennyire meghatározó szerepe volt a polgárjogi mozgalom történetében a Fekete Párduc Pártnak, egészen a kilencvenes évek közepéig kellett várni, hogy elkészüljön az első róluk szóló egész estés játékfilm. Mario Van Peebles A fekete párduc (Panther, 1995) című filmjét édesapja, Melvin Van Peebles azonos című regényéből adaptálta. Az idősebb Van Peebles a blaxploitation műfaj előfutárának tartott Sweet Sweetback’s Baadasssss Song című 1971-es filmje – amiben egy prostituáltként dolgozó afroamerikai férfi embervadászat célpontjává válik, miután megment egy fekete párducot két rasszista rendőrtől – kötelező néznivaló volt a párttagok számára. 

A fekete párduc (1995)

Édesapjához hasonlóan Mario Van Peebles is kénytelen volt alacsony költségvetésből, kis független produkciós cégek támogatásával elkészíteni a filmjét, hogy az a stúdiónarratíva rákényszerítése nélkül valósulhasson meg. A hollywoodi hagyományoknak megfelelően a legtöbb rasszizmusról és feketék helyzetéről szóló filmben fehér a főszereplő, azonban 

a Fekete Párduc Párt történetét elég nagy kihívás (és lényegében értelmetlen) lenne fehér szemszögből elmesélni.

A film történelmi fikció, ami kronologikus sorrendben követi végig a párt alakulásának és növekedésének éveit, egy kitalált személyt, a vietnámi veterán Judge-ot (Kadeem Hardison) megtéve főhősnek. A párt történetének első játékfilmes elmesélőjeként Van Peebles magára vállalta a tanítás szerepét: a narrációval megsegített filmje azok számára is érthető, akik azelőtt sosem hallottak a fekete párducokról. Az egy évvel korábban bemutatott Forrest Gump jól tükrözi, akkoriban milyen felszínes kép uralkodott a pártról a hollywoodi emlékezetben: a pár percre feltűnő fekete párducok politikai jelszavakat agresszívan ordibáló, egyszerre félelmetes és nevetséges bandaként jelennek meg a filmben.

Van Peebles szembemegy ezzel a sztereotípiával, és megismerteti a nézővel a társadalmi hátteret, ami a párt alakulásához vezetett. Végigzongorázik a párt történetének minden mérföldkövén a fegyvertartás melletti felvonulástól kezdve Huey P. Newton bebörtönzésén át a megadás közben lelőtt Bobby Hutton tragikus haláláig.

A filmre érezhetően ránehezedik a tájékoztató szándék súlya, emiatt a főszereplő nem is tud többé válni egysíkú magyarázóembernél.

A független forgatásnak is ára volt: kevés moziban vetítették és hamar le is vették a műsorról, ezért még az alacsony költségvetését sem tudta visszahozni. Nem segített rajta az sem, hogy a kritikusok szétszedték, részben azért, mert a dicső kezdetek bemutatása után azzal a népszerű, de nem bizonyított elmélettel magyarázza a párt szétesését, hogy az FBI a maffiával szövetkezve terjesztette el a heroint a fekete közösségekben, ezzel „semlegesítve” őket. Bár a film a bemutatója idején nem tudott széles tömegeket elérni, jelenleg bárki ingyen megnézheti a YouTube-on – az antikapitalista párducok biztos értékelnék ezt a forgalmazási módszert. 

 

Mi lesz a forradalmárból a forradalom bukása után? 

A fekete párduc nem indította el a pártról szóló filmek trendjét: 15 évvel később mutatták be a következő ezzel foglalkozó alkotást, ami hasonlóan kis költségvetésből készült és filléreket hozott a mozikban. Talán más lett volna a helyzet, ha a Night Catches Us az Amerika Kapitány második része után érkezik, ugyanis főszereplője Anthony Mackie, az MCU Sólyomja. Az író-rendező Tanya Hamilton nem érzett arra vonatkozó nyomást, hogy neki kellene megismertetnie a fekete párducokat a nézővel, ezért előzetes tudás nélkül nehéz is értelmezni a párt szétesése után játszódó filmet.

Night Catches Us (2010)

A megálmodott jövő nem jött el, az életnek mennie kell tovább, de a múlt sebei nem akarnak begyógyulni: ezzel szembesül az egykori fekete párduc, Marcus Washington (Mackie), aki komoly veszélynek teszi ki magát azzal, hogy hazajön szülővárosába az apja temetésére, mivel az ott élő egykori párttársai szerint ő adta ki a rendőröknek a legjobb barátját évekkel ezelőtt. Az éjszakai razzia során meggyilkolt férfi özvegye, Patricia (Kerry Washington) az egyetlen, aki nem vádolja Marcust, viszont annyira ő sem örül a visszatérésének, mert nem akar életének forradalmár részére emlékezni.

A Night Catches Us nem egy tipikus szembenézős film, mivel a szereplők nem állnak még készen arra, hogy nyíltan beszéljenek a múltról – ugyanakkor nem is tudnak menekülni előle.

Látjuk, milyen két út áll az egykori forradalmárok előtt, ha az új rendszer nem jön el. Patricia a hagyományos társadalmi szerepbe való betagozódást választja, de a mintapolgár élettársával még így is konfliktusba keveredik a közösség elesettjeit támogató mentalitás megtartása miatt; Marcus pedig csak teng-leng, megállapodni nem akar, de láthatóan más célja sincs az életben. A Night Catches Us pátosz nélkül adja át az elbukott forradalom tragédiáját: a rendőrök hatalommal való visszaélése ugyanúgy mindennapos, ahogy a szegények kizsákmányolása is. 

Night Catches Us (2010)

Az egyetlen változás, hogy most már akad egy-két jelentős pozícióban lévő fekete ember, de vagy nem mutatnak együttérzést közösségük hátrányos helyzetű tagjainak irányába vagy még át is veszik az elnyomó taktikákat. Bár erősen társadalomkritikus, A fekete párduccal ellentétben Hamilton filmje nem politikai kiáltvány, hanem emberi dráma. Persze a karakterek közötti kapcsolatokra erőteljesen hat a politikai és szociális környezet, de egy ideológia szimbolikus alakjai helyett komplex jellemeket kapunk, így még visszafogottsága ellenére is sokkal hatásosabb alkotás elődjénél.

 

Minden rendőr disznó?

A provokatív stílusáról ismert Spike Lee 1989-es Szemet szemért (Do the Right Thing) című filmje a valaha készült legmeghatározóbb alkotás a rendőri brutalitásról és a fekete közösség emiatt érzett tehetetlen dühéről, ám nemrég pont őt vádolták meg azzal, hogy túlságosan elnéző a hatóságokkal. Lee maratoni hosszúságú filmeposzban dolgozta fel a párducok ideológiájára erősen ható Malcolm X életét (Malcolm X, 1992) és tévéfilmben örökítette meg Roger Guenveur Smith színpadi one-man show-ját a párt társalapítójáról (A Huey P. Newton Story, 2001), legutóbb pedig a 2018-as Csuklyások: BlacKkKlansmanben foglalkozott a radikális mozgalommal. 

Csuklyások: BlacKkKlansman (2018)

Az igaz történeten alapuló film fókuszában nem a Fekete Párduc Párt áll, hanem a Ku-Klux-Klan: közéjük férkőzött be ugyanis az afroamerikai Ron Stallworth rendőrtiszt telefonos kapcsolaton keresztül és a fehér kollégái segítségével a hetvenes évek végén. Azonban nem a rasszista klánhoz küldték először beépített embernek, hanem az egykori fekete párduc, Kwame Ture (születési nevén Stokely Carmichael) beszédére. 

Lee filmjében is szerepel ez az esemény, ahol Stallworth (John David Washington) összeismerkedik az eseményt szervező fekete diákszövetség elnökével (Laura Harrier), akivel utána randizni is kezd, de nem árulja el valódi hivatását. Érthető a titkolózása, hiszen a radikális fekete mozgalmak tagjai következetesen disznóknak nevezték a rendőröket, ami a tavalyi Black Lives Matter tüntetéseken használt ACAB (All Cops Are Bastards, vagyis Minden Zsaru Rohadék) jeligéhez hasonlóan a rendvédelmi szervek megreformálhatatlanságát jelképezi. Ezen össze is veszik Stallworth a barátnőjével: míg előbbi hisz abban, hogy belülről javítható a rendszer, az utóbbi szerint ez nem működőképes megoldás.

Miközben a fehér felsőbbrendűség múltját és jelenét egy provokatív befejezéssel összekötő filmet sok (fehér) néző túlpolitizáltnak és szélsőségesnek könyvelte el, a filmsulit Lee hatására elkezdő, a Bocs, hogy zavarom (Sorry to Bother You, 2018) című remek szatírával debütáló Boots Riley pont a konzervativizmusa és a rendőrpártisága miatt bírálta keményen a rendezőt a film megjelenése idején. Riley erősen kifogásolta, hogy 

Stallworth egy rasszizmus ellen küzdő hősként van ábrázolva, mikor a valóságban radikális fekete szervezetekbe épült be az FBI segítségével.

Lee filmje meglepően hollywoodi fényben tünteti fel a Colorado Springs-i rendőrséget, ahol csak egyetlen rasszista rendőr van, akit Stallworth és fehér kollégái olyan ünnepélyesen lepleznek le, mintha ezzel megoldották volna a rendszerszintű rendőri brutalitás problémáját. Ugyanakkor a Malcolm X után ismét Lee-nek köszönhetően jutottak el minden korábbinál szélesebb közönséghez a hatvanas évek felszabadulási törekvéseinek nézetei, a Kwame Ture beszédét bemutató jelenet pedig egyértelműen pozitívan ábrázolja a mozgalmat: a férfit csodálva hallgatók arcát összemontázsoló képkompozíciók kihangsúlyozzák, milyen sokat jelentettek a gondolkodásmódbeli emancipációban a fekete párducok által is hangoztatott tanítások.

Csuklyások: BlacKkKlansman (2018)

A filmet kritizáló esszéjében Boots Riley a szövetségiek ötvenes és a hetvenes évek között futó COINTELPRO programját említi, amelynek célja az amerikai kormányzat stabilitására veszélyesnek ítélt civil mozgalmak megroppantása volt. Ilyenek voltak a kommunista, szocialista, háborúellenes és feminista mozgalmak, valamint a marginális csoportok emancipációs mozgalmai is. Mivel Hoover a Fekete Párduc Pártot tartotta a legnagyobb fenyegetésnek, olyannyira kiemelt fontosságú volt a párt szétzúzása, hogy még egy filmsztár életét is tönkretették, csak mert túl közel került hozzájuk. 

Elitellenességük és szélsőséges nézeteik ellenére a párducoknak rengeteg híres hollywoodi támogatójuk volt Marlon Brandótól kezdve Paul Newmanen át Jane Fondáig.

Míg a fent említett sztárok karrierje a rosszalló tekinteteket leszámítva nem sínylette meg a párt melletti kiállás, Jean Seberg életére örökre rányomta bélyegét a politizálás. A Kifulladásig (À bout de souffle, 1960) női sztárjának életrajzi filmje, a 2019-es Seberg a hagyományos, teljes életutat felölelő narratíva helyett a mozgalommal való kapcsolatára és az FBI ellene irányuló akciójára fókuszál. A filmben Kristen Stewart által alakított színésznő 1968-ban egy repülőgépen ismerkedett össze a hírességeket a Fekete Párduc Párt tagjaival összekötő Hakim Jamallal (Anthony Mackie).

Seberg (2019)

Seberg a párt aktív támogatójaként hamar felhívta magára az FBI figyelmét, akik a lehallgatása mellett a hírnevének lerombolását is napirendre tűzték – többek között azon pletyka kirobbantásával, hogy a színésznő Jamal gyermekével terhes. A koraszülött kisbaba (akinek az apja valójában egy mexikói színész volt) két napig élt: vélhetően a gyermek halála vezetett Seberg mentális összeomlásához és az 1979-ben bekövetkező öngyilkosságához. A színésznő tragédiájáért sokan (köztük Seberg második férje, Romain Gary) az FBI lejárató kampánya és szüntelen zaklatása miatti stresszt és paranoiát hibáztatták. Bár az FBI szerepének bemutatása Seberg életében érdekes megközelítés egy életrajzi filmhez,

a paranoiathrillerre hajazó Seberg a színésznő vagy a fekete párducok mélyebb megismerése helyett egy fiktív ügynökre (Jack O’Connell) helyezi a hangsúlyt,

aki egyre jobban őrlődik a küldetés súlya alatt. Eleve nehéz szimpatizálni egy COINTELPRO-programban részt vevő emberrel (akit a fekete családok szenvedései még nem hatnak meg, de egy fehér filmsztár hatására előmászik a lelkiismerete), de még ráadásul el is veszi a játékidőt a fontosabb és érdekesebb szereplőktől – például attól, akiről szólnia kéne a filmnek. A Benedict Andrews által rendezett Seberg felvet érdekes kérdéseket a párducok és a sztárok egymást bizonyos értelemben kihasználó kapcsolatáról és arról, hogy mit jelent fehér „turistaként” beállni egy másoknak élet-halál kérdést jelentő ügy mögé, de az esetlen forgatókönyv nem tud mit kezdeni a témában rejlő potenciállal. 

 

Párducok a vádlottak padja mögött

A Ne bántsátok a feketerigót! óta tudjuk, hogy a tárgyalóteremben az előítéletek gyakran erősebbek az igazságnál. A rendszerszintű rasszizmust nemcsak a rendőrök viselkedése testesíti meg, hanem az igazságszolgáltatás folyamata is e kettő ellen pedig nem sok esélye van az egyszeri fekete vádlottnak. Erről szólt tavaly két alkotás is, Steve McQueen Kis fejsze (Small Axe) antológia-sorozatának Mangrove című első epizódja és az Aaron Sorkin rendezte A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7). Mindkét alkotás egy híres és sokáig húzódó pert dolgoz fel az ellenkulturális mozgalmak és a rendőrség összecsapásáról, melyek bár évszámban közel vannak egymáshoz, különböző földrészeken történtek.

Kis fejsze: Mangrove (2020)

A Kis fejsze játékfilm hosszúságú nyitóepizódja a Mangrove-i Kilencek 1970-es londoni tárgyalásáról szól, akik között ott volt a brit Fekete Párduc mozgalom vezetője is. A Fekete Párduc Párt által inspirált brit fekete párducok az amerikai szervezettől függetlenül működtek, de hasonló nézeteket vallottak. Ami nem véletlen, hiszen a problémáik is hasonlóak voltak: a tárgyaláshoz vezető tüntetést az robbantja ki, hogy a nyíltan rasszista brit rendőrség gyakorlatilag folyamatos terrorban tartja a karibi bevándorlókat, például ok nélküli razziákkal, melyeknek elsődleges célpontja a legnépszerűbb közösségi helyüknek számító Mangrove étterem.

Bár az amerikai filmekhez képest feltűnő különbség a lőfegyverek hiánya, a rendőrök enélkül is képesek az élhetetlen légkör megteremtésére.

A kisebbségi komplexustól frusztrált főgonosz rendőrfőnökre tényleg ráillik a „fehér ördög” kifejezés, de a bevándorlók vegzálásából szó szerint játékot űző kollégák közül egyáltalán nem lóg ki. A chicagói 7-ek tárgyalását feldolgozó Netflix-filmben már jóval kisebb, de emlékezetes szerepet kapott a rasszizmus. Az ellenkulturális mozgalmak vezetőiből példastatuálás céljával kiválogatott hét elítélt között nem is volt fekete csakhogy a tárgyalás kezdetekor még nyolcan voltak. A Demokrata Párt 1968-as országos gyűlésének idejére szervezett tüntetésén Bobby Seale egy beszéd erejéig tűnt fel, mégis bekerült a vádlottak közé, amit a Sorkin filmjében Yahya Abdul-Mateen II által megformált Seale azzal magyaráz, hogy egy feketével akarnak ráijeszteni az esküdtekre. 

A chicagói 7-ek tárgyalása (2020)

A Mangrove-ban és a A chicagói 7-ek tárgyalásában a tárgyalóterem nem az igazságszolgáltatás szentélye, hanem a kisembereket aljas módszerekkel elnyomó intézmény, melynek megtestesítője maga a bíró, aki pártatlanság helyett égbekiáltóan részrehajló. A chicagói 7-ek tárgyalását vezető Julius Hoffman bíró (Frank Langella) viselkedése különösen tanulságos: eleve a vádlottak ellen dolgozik, de még ott is különbséget tesz a bőrszínben és Seale-lel bánik a legundorítóbban. 

Míg a Mangrove-i Kilencek esetében perdöntővé válik, hogy saját magukat képviselik, a Fekete Párduc Párt társalapítójától ezt is megtagadja a bíró, az elhallgattatás pedig egy kritikus ponton szimbolikusból valóssá válik, amikor megkötözteti Seale-t és betömeti a száját. A sokkoló esemény tényleg megtörtént és végül szabálytalan bírósági eljárásnak könyvelték el, ezért került ki Seale a csapatból. 

 

Ágyban, párnák közt halni meg

A chicagói 7-ek tárgyalásában a Sebergnél nagyobb hangsúlyt kapnak a radikális baloldali eszmék fehér és fekete követői közötti különbségek. Seale el is mondja, hogy nem ugyanaz a konzervatív hazafi apuka és az akasztófa ellen lázadni, de 

az afroamerikai közösség nemcsak az elnyomás súlyossága miatt élte meg máshogy az ellenkulturális mozgalmat – a fellázadás tétje is egészen más volt számukra.

Mi sem bizonyítja ezt jobban Fred Hampton halálánál, akit 21 évesen, az ágyában gyilkolt meg a rendőrség a forradalmi eszméi miatt. A chicagói fekete párducok vezetője Sorkin filmjében is megjelenik: ő és a többi egyenruhás fekete párduc jelenléte különösen szúrja a bíró szemét. A Kelvin Harrison Jr. által megformált Hampton csak pár mondat erejéig szerepel, de halála így is fontos pillanat a filmben, ami nyomatékosítja a néhol komédiába csapó tárgyalás mögötti rendszer kegyetlenségét. A párt legnagyobb mártírjáról nem sokat tudunk meg A chicagói 7-ek tárgyalásából, de ezúttal nem kellett sokat várni egy újabb filmre, hogy górcső alá vegye Hampton tragédiájának körülményeit. 

A chicagói 7-ek tárgyalása (2020)

A Judas and the Black Messiah forgatókönyvét a rendező Shaka King és társírói sok évnyi kopogtatás után tudták eladni a Warner Bros.-nak, miután a Fekete Párduccal sztárdirektorrá váló Ryan Coogler is beállt producerként a projekt mögé. „A tégla találkozása a COINTELPRO világával” ezzel a szlogennel sikerült elérni, hogy Hollywood bevállaljon egy filmet a fekete radikálisokról, de nem kellett átírni a történelmet ahhoz, hogy kémthriller készülhessen a pártról. Hamptont valóban azért ölette meg az FBI, mert Hoover rettegett a különböző rendszerellenes mozgalmakat egyesítő „fekete messiás” felemelkedésétől és a párducok vezéralakját tényleg pont a testőrségének vezetője, a szövetségiek által beszervezett William O’Neal árulta el. 

King arany középutat keresve igyekszik komplexen ábrázolni a párducokat, anélkül, hogy a történelmi háttér megrajzolása a karakterdráma rovására menjen.

A Judas and the Black Messiah megérteti a nézőkkel, miért volt olyan különleges (és az FBI számára veszélyes) a párt csodagyereke, miközben isteni alak helyett esendő emberként ábrázolja őt. A film könnyebb eladhatósága miatt kitalált kémfilmes koncepció viszont inkább elvesz a történetből, mint hozzáad. Bár kifejezetten izgalmas kiindulópont a BlacKkKlansman bőrszín-felállását megfordító beépülés a szervezetbe, „Júdás” nehezen megfogható figura filmben (ami mondjuk a valódi O’Nealre is igaz), már csak azért is, mert a Hamptonnal való kapcsolatából nem sokat látunk. Emiatt az elkárhozás-narratíva kevésbé működik, a tipikus műfaji elemek (például a majdnem lelepleződős jelenetek) pedig kifejezetten gyengék a párt mindennapjairól és Hampton közösségszervező tehetségéről szóló részekhez képest. 

Judas and the Black Messiah (2021)

Daniel Kaluuya és LaKeith Stanfield mindketten kiváló színészek és most is elképesztő alakítást nyújtanak, mégis hatásosabb lehetett volna a film, ha nem az igazi Hamptonnál és O’Nealnél bő tíz évvel idősebb színészek játsszák el őket. A valós személy és a színész közötti jelentős életkorkülönbség problémája A chicagói 7-ek tárgyalásánal is előkerült (bár ott pont Yahya Abdul-Mateen II a kivétel), és bár marketing szempontjából érthető a nagyobb nevek választása, egészen más hatást váltana ki a film, ha egy 17 éves gyereket látnánk az FBI hálójába keveredni és egy 21 éves fiút a nép élére állni. Mindkettejük szomorú sorsát súlyosbítja a tény, hogy mindez milyen fiatalon történt velük, de egyébként sem lehet igazán hiteles képet festeni a diákok forradalmáról, ha harmincas színészek játsszák őket.

Hibái ellenére a Judas and the Black Messiah így is az eddigi legsikeresebb próbálkozás a mozgalom történetének filmes megörökítésére.

Ideális belépő annak, aki csak most ismerkedik a párt történetével és annak is, aki régóta szeretett volna egy méltó filmet látni a forradalom elesett hőseiről. Könnyen lehet, hogy nem kell egy évtizedet várni a következő Fekete Párduc Pártról szóló filmre, hiszen mostanában egyre többször mesélnek fekete alkotók a feketék történelméről. A Judas and the Black Messiah az idei díjszezonban olyan fekete rendezős filmekkel versenyezhet, mint a Ma Rainey: A blues nagyasszonya vagy a One Night in Miami, melyek szintén kritikusan és átfogóan vizsgálják a huszadik század emancipációs küzdelmeit. 

One Night in Miami (2020)

A segítséghez és a Zöld könyvhöz hasonló fehér rendezős és fehér főszereplős feel-good alkotások helyett ezek a filmek már nem arra használják a múltba helyezett történetet, hogy egy meghaladott dologként ábrázolják a rasszizmust, hanem pont arra hívják fel a figyelmet, mennyire jelen vannak továbbra is az ötven-száz évvel ezelőtti problémák. Ehhez különösen jó filmes alapanyag a még mindig kiaknázatlan témának számító Fekete Párduc Párt, hiszen a tavalyi Black Lives Matter-tüntetések is a rendőri erőszak miatt robbantak ki, a Trump-hívők kapitóliumi puccsakciója pedig kellemetlen emlékeztető, hogy a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokat távolról sem érzik akkora fenyegetésnek az amerikai hatóságok, mint a feketék emancipációs törekvéseit. 

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.