Magazin

Amit nem bocsátanak meg a választók – Politikusok szexbotrányai a filmekben

Egy félrelépés nem feltétlenül vezet a házasság végéhez, de szinte garantáltan földbe döngöl egy politikai karriert. A kedélyeket borzoló és viccek sokaságát ihlető szexbotrányok leghíresebb példája az egykori, amerikai elnök, Bill Clinton és Monica Lewinsky afférja, ami az American Crime Story frissen debütáló legújabb évadjában kerül terítékre. Bár az FX sorozata dolgozza fel először a lemondáshoz vezető esetet, a Clinton-ügy és más hasonló botrányok is megihlették már korábban a filmkészítőket. 

A nemi vágyak csapdájába esett nagyreményű politikusok

A megválaszthatóságnál nem feltétlenül az a legfontosabb szempont, hogy az adott jelölt milyen nézeteket vall és hogyan tervezi jobbá tenni a választópolgárok életét. Egy politikus végét hamarabb okozhatja egy gyönyörű fiatal nő és egy jókor, jó helyen lévő újságíró, mint egy korrupciós botrány vagy az ellenzék legtehetségesebb jelöltje. 

A szexbotrány igazi Jolly Joker az ellenzék számára, hiszen az erkölcstelenség, megbízhatatlanság és komolyan vehetetlenség legfőbb bizonyítékaként mutathatják fel a médiamunkások pedig elképesztő lapeladás- és kattintásszámot generálva élvezhetik, hogy végre szexivé tudják tenni a politikát az olvasók számára. A közvélemény a legkevésbé sem szokott szimpátiával viszonyulni a politikus vagy a szerető irányába, ám Hollywood ennél elnézőbb tud lenni bizonyos mértékig. Ugyan odáig nem merészkednek el, hogy áldozatként mutassák be az  elkövetőt, néhány filmes felteszi a kérdést:

attól még, hogy valaki hűtlen férj, miért ne lehetne jó politikus?

Bár a Clinton-Lewinsky botrány feldolgozására két évtizedet kellett várni, alig pár hónappal az ügy kirobbanása után mozikba került az első film, ami nyíltan foglalkozik Bill Clinton szexuális ügyeivel. Annyira azért nem nyíltan, hogy nevén is nevezzék a politikust, de Mike Nichols A nemzet színe-java (Primary Colors) című, 1998-as politikai szatírájában csak az nem ismer rá az egykori elnökre, aki egy kő alatt élte le a kilencvenes éveket. A Joe Klein 1996-os kulcsregényéből készült film Clinton 1992-es elnöki előválasztási kampányát dolgozza fel fiktív elemekkel kiegészítve, csak ebben Jack Stantonnak hívják a karizmatikus és idealista, demokrata jelöltet, akinek különböző nőügyei végigkísérik a kampányát. A Stantont alakító John Travolta egyértelműen Clintont imitálja, ahogy az Emma Thompson által megformált feleségében is nehéz lenne nem ráismerni Hillaryre. Itt azonban még nyoma sincs Lewinskynek, helyette van fodrász szerető és 17 éves, teherbe ejtett bébiszitter, akik az elnökség útjába állhatnak.

A nemzet színe-java

Elaine May Oscar-jelölt forgatókönyve a kampányhoz újonnan csatlakozó Henry Burton (Adrian Lester) szemén keresztül ismerteti meg velünk az előválasztás világát, ami – a legtöbb politikai közegben játszódó filmhez hasonlóan – egyszerre lenyűgöző és elborzasztó. Ugyanez igaz Stanton figurájára is: Henry nagy lelkesedéssel veti bele magát a kampányba, amikor látja, hogy Stanton milyen őszinte érdeklődéssel és odaadással vesz részt egy politikai hasznot nem jelentő, diszlexiás felnőtteket olvasni tanító programon. Hisz abban, amiben a Stanton házaspár is, hogy ez a jelölt tényleg történelmet írhat és jobbá teheti a jelenlegi vezetés által magára hagyott munkásosztály életét. 

Stanton mindvégig ambivalens figura marad, aki felett Damoklész kardjaként lebeg a nőcsábász jelleme.

Míg a könyv jóval cinikusabban viszonyul a clintoni figurához, akiről a végén kiderül, hogy nem hisz a hangoztatott elveiben, a filmbéli Stanton tényleges odaadással akarja javítani a nemzet sorsát. Csak arra nem képes, hogy ne próbáljon meg lefeküdni minden szembejövő nővel. A nemzet színe-java ezekkel a nőkkel szinte egyáltalán nem törődik és a feleséggel is alig – az igazi áldozat itt Henry és Stanton egyetemi régi jó barátja, Libby (Kathy Bates), akiknek idővel rá kell döbbenniük, hogy Stanton sem egy szent, és a politikai játszmák megszüntetése helyett ő is inkább belemegy azokba. Mégsem lesz egyértelműen elítélendő, saját elveit meghazudtoló figura az elnökjelölt, inkább egy olyan ember, aki hajlandó bemocskolni a kezét azért, hogy utána jobbá tegye a világot. Legalábbis saját állítása szerint. A ‘96-os könyv profetikusnak bizonyult, a ‘98-as adaptáció pedig közvetlenül a bukás bekövetkezése után húzta alá, milyen elkerülhetetlen is volt mindez.

A nemzet színe-java
A nemzet színe-java

Nem Clinton volt az első népszerű demokrata, aki egy félrelépés után mondhatott búcsút az elnökségnek, de az egykori szenátor Gary Hart el sem jutott a Fehér Házba, hiába volt ő a legesélyesebb a demokrata elnökjelöltségre az 1984-es előválasztások idején. Jason Reitman Így ne legyél elnök (The Front Runner) című filmjének alapját Matt Bai 2015-ben kiadott könyve szolgáltatta, ami amellett érvelt, hogy ez a szexbotrány örökre megváltoztatta, bulvárosította a politikát és főként az elnökválasztást.

Gary Hart esete ágyazott meg annak, hogy a tabloidok bő egy évtizeddel később élvezettel csámcsogtak a Clinton-ügyön.

Akárcsak a Travolta-féle Stanton, a Hugh Jackman által alakított Hart is karizmatikus, reformszemléletű, szimpatikus karakter, aki a kampányszerepléseken kívül sem tűnik számító karrierpolitikusnak. Hart hisz abban, hogy a magánéleténél sokkal fontosabbak a nézetei és tervei, ám már a szerető színre kerülése előtt problémát okoz, hogy nem akarja megmutatni a hétköznapi oldalát a választóknak. Végül a Miami Herald újságírói mutatják meg ezt az oldalt, de nem túl előnyösen: egy füles hatására elkezdik megfigyelni Hart washingtoni szállását, ahova egyszer csak megérkezik a jachtos bulin megismert Donna Rice (Sara Paxton). Mivel nem látják távozni, ezért másnap beszámolnak az újságban arról, hogy ismeretlen, fiatal nő töltötte az estét a szenátornál. 

Így ne legyél elnök

Reitman és a társforgatókönyíró Jay Carson nem tör pálcát Hart felett, sőt, szabályosan kontrasztba állítják a jó kiállású, tisztességes kampányra törekvő, bulvárellenes politikust a szennyesét kiteregető újságírókkal, akiket antipatikus lúzerként ábrázolnak. A feltételezéseken alapuló, leleplező cikk írói valóban nem jártak el túl etikusan, de itt a paródia határát súrolják, amivel ki is lógnak a film többi komplex jellemábrázolása közül. Hart sem egysíkú figura, de külön kiemelendő három női karakter: a feleség (aki Hart mellett maradt a botrány után is), a szerető Donna Rice és a The Washington Post újságírónője. Míg a film végig azzal a gondolattal játszik, hogy miért számít egyáltalán egy választásban, hogy kivel tölti az éjszakát a jelölt, az Ari Graynor által alakított újságíró mondja ki a #MeToo korszakra reflektáló szempontot, hogy egy ilyen komoly befolyással és hatalommal rendelkező ember esetében más fénytörést kapnak ezek az ügyek. 

Bár sokáig az arcát sem látjuk, ezúttal a szerető szemszöge is nagyobb hangsúlyt kap.

Ahogy később Monica Lewinsky, Donna Rice is perverz viccek csattanójává vált – talán nem véletlen, hogy azóta mindketten aktivistaként kampányolnak az internetes zaklatás ellen. Mindent elkövettem, hogy ne nézzenek rám úgy a férfiak, ahogy maga néz most” – mondja könnyek között az egyetemet végzett és sikeres értékesítőként dolgozó, filmbéli Rice a kampánymenedzsernek, aki próbálja kiszedni a nőből a történteket. Rice azzal is tisztában van, hogy nemcsak a közszereplő Hart nevéről nem lehet majd lemosni az ügyet, hanem az övéről sem, ez pedig egy befolyás nélküli, fiatal, pályakezdő nőnél legalább akkora tragédia, mint lecsúszni az elnökségről.

Így ne legyél elnök

A szexbotrányokhoz legkülönlegesebben viszonyuló film az 1989-es Botrány (Scandal), ami a konzervatív, brit hadügyminiszter, John Profumo (Ian McKellen) nagy port kavaró afférját dolgozza fel. Ez az alkotás jóval nagyobb szerepet ad a szeretőnek, de legjobban azt az embert sajnálja, akinek irányába végképp nem szokás szimpátiát gyakorolni: a stricit. Bár azért ez némileg erős kifejezés a csontkovács Stephen Wardra (John Hurt), aki sorra karolta fel a a fiatal lányokat, többek között a 19 éves Christine Keelert (Joanne Whalley), hogy utána összekösse őket politikusokkal és egyéb befolyásos emberekkel. A házasságtörő viszonyra 1963-ban derült fény és ugyanúgy az egyébként népszerű Profumo bukásához vezetett, de ebben a filmben teljesen mellékes a politikus szemszöge.

A Botrányban a legnagyobb áldozat a végtelenül szexpozitív Ward, aki eleve nem érti, mitől lenne erkölcstelen a tevékenysége.

Ward tényleg tragikus figura, mivel gyakorlatilag megnyerte a bűnbak szerepét az ügyben és a bírósági eljárás annyira megviselte, hogy még az ítélet meghozása előtt öngyilkos lett. Michael Caton-Jones filmje a fenti két filmpéldával ellentétben egyáltalán nem foglalkozik a politikával, sokkal inkább a pártfogó és pártfogolt, Ward és Keeler egyszerre szeretetteli, mégis egymást exploitáló viszonya érdekli. Ebben a filmben a média és a közvélemény lényegében a mindent elrontó prűdség képviselőjeként jelenik meg, ami tönkreteszi a minden résztvevő számára idilli felállást.

Botrány

Ezen szexbotrány érdekessége, hogy Profumónak elsősorban nem a házasságtörés miatt kellett lemondania, hanem mert szeretője vélhetően egy orosz attaséval is összefeküdt, ami már államvédelmi szempontból is kényes helyzetnek számított. Míg Amerikában Hart botránya indította el a politika bulvárosodását, ez Nagy-Britanniában a hatvanas évektől, Profumo ügyétől kezdődött. Azelőtt a brit szavazópolgárok tisztes távolságot tartottak a politikusaik magánügyeitől, de egy szexbotrány elég volt ahhoz, hogy ez gyökerestől megváltozzon, és létrejöjjön a mára már hírhedten gátlástalan, brit bulvársajtó. A három filmet fekete-fehér ábrázolásmóddal semmiképp nem lehet vádolni: más-más hangsúlyokkal szólnak a köz- és magánélet kapcsolatáról, emberi gyarlóságról és vágyról, összességében arra a következtetésre jutva, hogy a politika világát nem (csak) a titkos viszonyok mocskolják be. 

 

„Ha meg akarod változtatni a történetet, cseréld le a főszereplőt”

Az, hogy a politika egy nagy  játszótér, ahol nincsenek szabályok, nem meglepetés senkinek, már-már tényként kezeljük, hogy  szinte minden politikus lop, csal és hazudik.

Az olykor elnéző Hollywood azonban néha a kelleténél mélyebbre ásott, és megmutatta, azt, ami igazán érdekel minket –

a színfalak mögött zajló eseményeket, a játszmákat, azt, aminek csak a felszínét kapargatjuk. Számos fikciós mű vetett fényt arra, hogy egy hazugság mögött hány erkölcstelen stratégiai lépés húzódik, és, hogy egy „félrelépés” korrigálása gyakran életekbe kerül. Barry Levinson Amikor a farok csóválja (Wag the Dog) című filmje ékes példája annak, hogy egy kis idő, hazafias őrület és a megfelelő emberek segítségével még egy elnöki szexbotrányt is meg lehet úszni.

Amikor a farok csóválja

A Lewinsky-botrány évében megjelent szatíra nem kis port kavart, ugyanis fikciós alaphelyzete erősen rímelt a valósággal. A filmbeli elnök ugyanis két héttel a választások előtt félreérthetetlen szexbotrányba keveredik egy kiskorú nővel, a helyzet pedig végképp kompromittálja esélyeit. Az elnök kampánycsapata a Fehér Ház alatti bunkerzónába menekül, a vészhelyzet megoldására pedig egy külsős ember, a rejtélyes Conrad Brean (Robert de Niro) dolgoz ki működő stratégiát.

A percek alatt kész forgatókönyveket rögtönző Brean annak érdekében, hogy elvonja a sajtó figyelmét a Firefly Girl-botránytól, azt tanácsolja, hogy hosszabbítsák meg az épp Ázsiában lévő elnök utazását, miközben indítsanak (fiktív) háborút Albániával. Egy országgal, amiről senki sem tudja, hol van, senkit sem érdekel, amit persze aztán Amerika jól le is győzhet. A hevesen bólogató kampánycsapat így is tesz, Brean és a Fehér Házat képviselő Winifred (Anne Heche) pedig Albánia helyett Hollywoodba mennek. Egy  Stanley Mosst nevű producer (a szerepért Oscar-díjjal kitüntetett Dustin Hoffmann) segítségével pár nap alatt kitalálják, és egy stúdióban le is gyártják az amerikai-albán konfliktus hátborzongatóan hiteles videoriportját.

Amikor a farok csóválja

David Mamet és Hilary Hankins párbeszédekre épülő forgatókönyve (Larry Beinhard Amerikai hős című művét véve alapul) dekonstruálja a politikai botrányok körüli médiafelhajtást. Bár a film a maga keserédes módján egyértelműen elítéli az elnököt, nem nevezi nevén a politikust, sőt, az arcát is alig mutatja. Elsősorban a hatalomszerzés gátlástalanságára  hívja fel a figyelmet, illetve megmutatja a média manipulatív erejét. A 11 napos kampány során a tévé és az írott sajtó eltiporta, majd újjáélesztette az elnök imidzsét. Míg az első napon mindenkit az elnök félrelépése érdekelt, egy héttel később már az Albánia iránti kollektív gyűlölet fűtötte az amerikai szíveket.

Levinson szatírája egy hangosan felnevetős görbetükör, ami az abszurd köpönyegébe bújva mer bátran ítéletet mondani Amerikáról és az elnököt körülvevő apparátusról.

A történet Clinton-Lewinsky botránnyal való rokonsága egyértelmű, mégis árnyalt, mivel elsősorban a botrányt elfedő propagandát állítja középpontba. Levinson filmjében a fiatal lány személye még az elnökénél is rejtettebb marad, hús-vér ember helyett csupán egy megoldandó problémaként jelenik meg. Ennek ellenpéldája a 2012-es választási évben megjelent  A hatalom árnyékában, melyben a szerető hasonlóképpen tárgyiasítódik, de „kárpótlásul” szemszöge jóval nagyobb hangsúlyt kap. George Clooney negyedik rendezésének alapjául Beau Willimon Farragut North című színdarabja szolgált, mely az író saját – Howard Dean demokrata politikus 2004-es kampányában szerzett – tapasztalatait dolgozza fel.

A hatalom árnyékában

A film hőse Stephen Meyers (Ryan Gosling), a fiatal kampánystratéga, aki fiatal kora ellenére meglehetősen cinikusan viszonyul szakmájához, ám a Clooney által megformált Morris kormányzó visszaadja a politikába vetett hitét. A kampány főnökével, Paullal (Philip Seymour Hoffman) közösen dolgozzák ki Morris kampánystratégiáját a szintén demokrata posztra pályázó szenátor ellen, egészen addig, amíg a nagyravágyó Meyers be nem sétál egy ellenzék által állított csapdába és két szék között a pad alá esik. Itt jön be a képbe igazán Molly (Evan Rachel Wood), a kampány egyik gyakornoka, aki nemcsak Meyers, hanem a kormányzó Morris szeretője is, ráadásul ez utóbbitól gyereket is vár. Molly nem ártatlan áldozatként, hanem egy csábító, szexpozitív, fiatal kora ellenére látszólag magabiztos és érett személyiségként jelenik meg,

ereje azonban csak addig tart, amíg nem áll senkinek az útjában.

Meyers és Molly alkalmi szexen alapuló viszonya a férfi kirúgásától kezdődően gyökeresen átalakul, a nő stratégiai eszközzé válik Meyers kezében, és ez vezet tragikus sorsához is. Meyers pedig a nő holttestén át éri el a célját, hiszen ő és a kormányzó titkának egyetlen ismerője, ezáltal pedig tejhatalommal rendelkezik ez utóbbi fölött. Míg a film elején ő van kiszolgáltatva a médiának, a fiatal lány halála után ő irányítja őket. Az Így ne legyél elnökben megjelenő butácska újságírókkal szemben itt a média képviselőjének jellemábrázolása a politikusokéhoz hasonlatos, ő is egy kőkemény stratéga, aki nem riad vissza a zsarolástól sem, ha a helyzet úgy kívánja. Míg Meyersben már a film közepétől látjuk a számító diplomatát,

Morris alakja sokáig szimpatikus, még úgy is, hogy látszólag egy háttéremberek által irányított, esztétikus bábu.

A kormányzó udvarias mosollyal, tiszteletteljesen mond beszédet Molly temetésén, ezzel a jelenettel pedig a film végleg elítéli hősét. A Clooney által megtestesített politikus karizmája inkább idézi a film készítésének idején hatalmon lévő Obamát, mint Clintont, de ez esetben is egy több személyiségből összegyúrt karakterrel állunk szemben. A szeretővel együtt a politikába vetett hit is meghal,  A hatalom árnyékában alaposan megrajzolt, ambivalens szereplői pedig azokká válnak, akikkel szemben fel akarták venni a harcot.

A hatalom árnyékában

Mindkét film a saját nyelvén, eltérő műfaji eszközökkel vázol fel egy konkrét szexbotrányt, de a narratíva mindkét esetben csupán egy forma a politika és a média erkölcstelen házasságára. S míg ezen alkotások tükröt tartanak a Fehér Ház megbecsült dolgozóinak, nevek nélkül pusztán parabolaként tudnak működni. Az FX sorozata ezzel szemben nyíltan dolgozza fel a Clinton lemondásához vezető botrányt,  ami –paradox módon– a #postmetoo ingoványos talaján bátor vállalásnak mondható.

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés