Baj van – összegezhetném röviden a tapasztalatomat, amit az idei Primanimán szereztem. Előre leszögezem, hogy négy rövidfilmes blokk filmjeit láttam, és ezekről beszélek, bár azért csendben hozzáteszem, valószínűnek tartom, hogy a többi blokkban is hasonló lehetett a nyomasztó, erőszakos vagy éppen totálisan zagyva filmek aránya.
Azért is sajnálatos ez, mert a tavalyi filmek után véleményem szerint ez visszalépésnek számít. Na nem arról van szó, hogy a múlt évben csupa különlegesen szórakoztató, gyönyörködtető filmet láthattunk, de valahogy teljesen más érzésekkel távoztam egy-egy vetítésről, mint idén. Mivel első filmekről, vizsgafilmekről és diplomafilmekről van szó, kétségtelenül fennáll annak a veszélye, hogy az alkotók valami nagyon komoly témával akarnak előrukkolni. Meg akarják ragadni a lét értelmét, kikutatni az univerzum titkait és a vászonra terelni mindazt a szépséget, de főleg fájdalmat, ami a világban jelen van. Ebből aztán jó esetben egy semmitmondó film születik, rosszabb esetben – és volt rá példa bőven – egy, a nézők számára totálisan értelmezhetetlen, céltalan művészkedés. Félreértés ne essék magam is ismerek nem egy olyan embert, aki erre gerjed, és annál nagyobb művésznek tartja az alkotót, minél kevésbé érti, amit lát, de úgy gondolom, egy ilyen fesztivál célja nem feltétlenül az ilyen nézők kiszolgálása kellene, hogy legyen. És értem én, hogy nem mindenki azért foglalkozik animációval, hogy majd tizenöt év múlva a Pixarnál segédkezzen, de talán mégsem árt, ha minimum körvonalazódik egy sztori. Vagy legalább egy hangulat, érzés. Vagy ha esztétikailag rendben van a dolog. Mert sokszor nem volt.
De még egy kicsit a témaválasztásról. Ha ugyanis abból indulok ki, hogy a fiatal filmkészítőket az foglalkoztatja, amit bemutatnak, akkor eléggé elszomorodom. Kitaszítottság, bezártság, magány, menekülésvágy és agresszió. Az egyént elnyomó társadalom, férfi és nő viszálya, családon belüli erőszak, a gyerekek kegyetlensége, hallucinációk, torz testek, elidegenedés – nagyjából így peregtek egymás után a filmek, meg-megszakítva néhol egy-egy könnyedebb, de mindenféle mondanivalót nélkülöző filmecskével. Különösen a 3. blokkba sikerült mérhetetlenül lehangoló animációkat összeválogatni a szervezőknek. Ha voltatok már art brut kiállításon, akkor nagyjából ismerhetitek azt az érzést, amit az ötödik film után már elég erősen megkörnyékezett. Az egy dolog, hogy miért kell 3D-ben készíteni egy filmet, ha nem megy, de miért nem mernek humorosak vagy felszabadultak lenni a készítők? És vajon miért kerültek bele bizonyos filmek a programba?
Mindent félretéve, volt néhány valóban jópofa, jól megcsinált film is. Ilyen volt például a Strandzászló című, francia film. Az fiatal iráni nők kiszolgáltatottságát és bátorságát középpontba állító film több szempontból is kitűnt a többi közül. Egyrészt több mint 13 percével majdnem a leghosszabb film volt, másrészt tökéletesen egységes látványvilága is eltért a többi, sokszor koncepciótlannak tűnő képi elképzeléstől.
Xaver Xylophon Kirándulás című animációja szintén a hosszabbak közül való volt a maga 20 percével, és ebben az esetben is sikerült kitölteni az időt. Egy pillanatig sem unatkozik a néző, jóllehet a filmben folyamatosan ismétlődnek bizonyos cselekvések, helyszínek. A film főszereplője ugyanis képtelen elaludni, így folyamatosan csinál valamit. Hol a nála jóval idősebb szomszéddal ücsörög a tetőn, hol a helyi bárban iszogat, hol pedig a motorját bütyköli. Meggyőződése ugyanis, hogy ha elutazik, megtörik ez a kegyetlen varázs, és elalszik végre. Humoros, kissé ironikus film.
Teljesen más stílusú a MOME-s Máté András Tengereczki Pál című filmje, amely Tamkó Sirató Károly azonos című versét dolgozza fel, meglehetősen sajátos módon.
Bár a sötétebb filmek közül való, de nem céltalanul sokkoló a Nyúlföld című film, amely tulajdonképpen a diktatúra allegóriája. A boldog, agymosott nyuszikat nézve eszünkbe juthat jó néhány példa arra, hogy miként manipulálják és használják ki a végletekig az embereket még ma is a világ számtalan pontján különböző diktátorok, hadurak, elnökök. Nyomasztó és elgondolkodtató animáció sok pinkkel.
És hát elmentem egy gyerekeknek szánt vetítésre is, hogy teljesebb képet kapjak. Szerencsére ebbe a blokkba nem kerültek bele túl sötét alkotások, maximum annyi lehetett a probléma némelyikkel, hogy a kicsik egy része nem értette, hogy miről is van szó. Ezt leszámítva voltak egészen helyes sztorik, egyiket-másikat nyugodt szívvel vetíteném gyerekeknek.
Ilyen például a Bab Berci Köve. Kovács Márton egy Lázár Ervin mesét dolgozott föl, mégpedig úgy, hogy az nagyon Lázár Ervin-es maradt. És hogy az milyen? Szerethető, humoros, összekacsintós és mély gondolatú.
Thomas Fraser Avokádómedve című alkotása noha az előbbinél jóval bizarabb, de a maga világában nagyon kedves mese egy medvéről, aki avokádó. Vagy egy avokádóról, aki medve. És aki egyszer csak nem találja a magját…
Voltak tehát egészen jó filmek is, azonban nehéz szabadulni a többi hatásától. A szervezők láthatóan rengeteg munkát fektettek megint a fesztiválba, de talán érdemes volna elgondolkodniuk azon, hogy másként történjen az előzsűrizés.
Add Comment