Szánalmas bolond, a gyilkosságokban segítő félnótás vagy humorban a gazdára licitáló szolga. A Renfield kapcsán összeszedtük a filmtörténet legkülönbözőbb Renfieldjeit.
Drakula időről időre meghódítja a mozivásznat (és a tévéképernyőt), ahol olykor a vérszívó, néha a szexéhes férfi, hol pedig a humorosan kretén gróf énje kerül előtérbe. Idén áprilisban Nicolas Cage öltötte magára a gróf köpenyét, de a főszerepet ezúttal átengedte segédjének, Renfieldnek. Nicholas Hoult megformálásában egy hős lett a vámpírmítosz örök áldoztából, aki mindig szomorú jelzője volt Drakula hatalmának.
Hol csak az elmegyógyintézet falai között, hol aktívabban, de Renfield 100 éven át kész volt szolgálni Drakula grófot a Bram Stoker történet számos adaptációjában. Nem állandó figura, mégis fontos ellenpontja a vérszívó arisztokratának az a szerencsétlen alak, aki józan eszét elveszítve csupán eleségéül szolgáló bogarakért cserébe asszisztál a sorozatos emberölésben. Renfield karakterében mindig tükröződik Drakula legfélelmetesebb tulajdonsága, az emberekre gyakorolt különös hatása. Ahogy változnak a korok, úgy változik a gróf „ellenállhatatlansága”, így pedig szükségszerű, hogy más és más Renfield kövesse őt egészen mostanáig, amikor egyszer és mindenkorra szembe akar szállni a nagyhatalmú vámpírral.
Nosferatu (F. W. Murnau, 1922)
A Nosferatu az egyik legelső Bram Stoker-feldolgozásként egyszerre tér el alapjaiban a jelenkori vámpírkoncepciótól (pl. aszexualizált főgonosz), és több, ma is élő zsánerkonvenciót lefektet: Drakula – szerzői jogi perpatvar miatt Orlok – grófra (Max Schreck) Murnau óta halálos a napfény. Az éjszaka fantomja a kísértetek földjéről, Transzilvániából indul a civilizált Németország és Wisborg felé, miután vágyakozni kezd a kastélyába érkező Hutter (Gustav von Wangenheim) felesége iránt.
A némafilm korszak egyik legfélelmetesebb alkotása mai szemmel nézve is zavarbaejtő szorongást kelt, mindazt, amire a horror eredendően hivatott.
Ereje nagyrészt az ezotéria és a mágikus realizmus fúziójának köszönhető. Orlok aszott, patkányra hajazó külleme önmagában is hidegrázó, ráadásul kárhozott földben pihen, s okkultista szimbolikával szállja meg szolgája, a Renfield-allegória Knock (Alexander Granach) elméjét: az ingatlanalkusz küldi el beosztottját (Huttert), hogy kecsegtető ajánlatot tegyen a grófnak egy szomszédos épület megvásárlására. Azonban mint minden kultuszfilm, a Nosferatu is tartogat ellentmondásosságot a káprázat mellett.
Siegfried Kracauer az expresszionista horror kapcsán írja: „a lélek szembekerülése a zsarnokság vagy káosz látszólag elkerülhetetlen alternatívájával”. Ha Orlok a zsarnok, akkor Knock a lélek, akit játszi könnyedséggel hajt uralma alá, anélkül, hogy közvetlen interakcióba lépne vele. A gondolataiba férkőzik, s utat nyit a bevonuláshoz. Murnau filmje ráadásul az 1918-19-es spanyolnátha-járványának lelkületét is idézi: a Fekete Halál ért partot patkányokkal megrakott ládákban. Wisborg városának népe pedig kisvártatva hajtóvadászatot indít a szökött őrült ellen, akiről azt hiszik, ő a nyavaja okozója, miközben gazdája éppen becserkészi ártatlan zsákmányát. Ha Orlok a kórokozó idegen, Knock a megfertőzhető haza, akkor vajon Nosferatu a nácizmus zsidó veszedelmet is legyűrő erejéről zeng ódát, vagy épp megjósolja Hitler (az Idegen) zsarnokságát és annak egyetlen Achilles-sarkát, az emberségességet? (Gyenes Dániel)
Drakula (Tod Browning, 1931)
Az 1920-as évek végén egymást érték a szociokulturális sokkhatások. A ma érzékelésével szinte felfoghatatlan hangosfilm-fordulat mellett az évtized fináléjában bekövetkező Wall Street-i tőzsdekrach egymásra hatásából új hajnalra virradt a mozi új, horizontján egy olyan műfajjal, amely addig inkább Európában volt honos. 1931-et egyenes a horrorbumm évének szokás tartani, hiszen a Universal Stúdió két olyan popkulturális ikont futtatott fel, akik a mai napig kicsapják a népszerűségi indexet. Mielőtt Frankenstein az év legnagyobb sikerfilmje vált, Drakula is tiszteletét tette, először az óceán túlpartján, alighanem a leghíresebb inkarnációjában, Lugosi Béla megformálásában.
A regénytől is eltérően, immár Renfield (Dwight Frye) látogatja meg a grófot, hogy aláírja a londoni Carrafax apátság adásvételi szerződését. A megigézett szolga egyengeti mesterét utazása során, majd a ködös albionban aztán Dr. Seward elmegyógyintézetébe kerül, s onnan próbál segíteni Drakulának a doktor lányának, Mina (Helen Chandler) becserkészésében. Tod Browning átirata a narratíva szintjén F. W. Murnauhoz közel azonos szempont szerint ragadta meg a történet irányát, azonban a Drakula hangulatában is eltér a Nosferatutól. Ettől a ponttól datálható a vámpírkultusz, amelyet ma is ismerünk, középpontban a szexszimbólumként tetszelgő, egzotikumnak számító vérszívóval. Lugosi modorossága, átható tekintete és akcentusa kétségkívül kulcsfontosságú a műfaj fejlődéstörténetében. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nagyrészt
Renfield miatt tud ily fényesen ragyogni, akinek ez a verziója számít máig a legelismertebb hivatkozási alapnak.
Egyrészt, Dwight Frye már önmagában az alakításával is valami egészen különlegeset hoz létre. Drakula kicsiny teremtmények vérét és az örök életet ígéri neki, mire ő kimért úriemberből nyers, megszállott őrültté devalválódik. A legénységétől megfosztott hajó fedélközéből a hatóságokra felnéző pszichopatologikus téboly (akárcsak a fináléközeli eszeveszett fohásza milliónyi patkányért) a horrortöténet legendás mozzanata, s többet mond minden szónál. Másrészt, Browning (és a forgatókönyv alapjául szolgáló Broadway-darab írói) Renfieldet Drakula szöges ellentéteként illusztrálja. A gróf a maga nemességében és ősiségében fennkölt, míg a szolga csapzott. Egyiknek létszükséglet a vér, másiknak rögeszméje – előbbi egy pokoli mércével mérve épeszű, utóbbi emberi léptékben deviáns. A megalkotás és a megformálás erejét lehetetlenség nem abszolútumként tekinteni, hiszen filmtörténeti jelentősége mellett még a pszichológia területére is komoly hatást gyakorolt. Stoker karakterét Browning tette szélesebb körben ismertté, hozzájárulva ahhoz, hogy az utókor a klinikai vámpirizmus fogalmát már Renfield-szindrómaként ismerje meg. (Gyenes Dániel)
Drakula gróf (Jesús Franco, 1970)
Ha Drakula és vámpírtörténet, akkor pszichológia és az emberben rejlő szörny. A klasszikus horrorrémek mindegyike magán viseli a viktoriánus ember csírázó pszichologizáló attitűdjét és a félelmet, amely a végtelenül fejlődő humánum ingaszerű visszacsapása az állati létbe. Stoker vámpírjában egyesül a teste felett uralkodni képtelen szexuális ragadozó a világtól elzárva élő főúrral. Nem freudista belemagyarázás a Drakula-mese szereplőiben a lélek küzdelmeit keresni, hiszen az adaptációk gyakran konkrétan utalnak is rá. Az 1970-es Drakula-gróf egyik központi helyszíne a kórház, ahol a gróf (Christopher Lee) gyakran lecsap, de Renfield (Klaus Kinski) is gyengélkedik.
Hófehér szivacsokkal bélelt elmegyógyintézeti cellájában gyermeteg módon fest a falra és beteg kíváncsisággal falja a legyeket. Klaus Kinski Renfieldje érthető szavak nélkül lesz Drakula leginkább szánnivaló áldozata. Ha a 19. század végén az állattá visszafejlődő ember töltötte el félelemmel az akkor élőket, száz évvel később ez a meg nem értettség, a magány és az infantilizmus bélyege. Mert Renfield valójában nem gyermek, csak annak mondják. Nem őrült, csak hitelesen reagál a világra.
Egyfajta művész, akinek nem jut szárny, mint Drakulának, csak undorral vegyes lesajnálás a fölényeskedő orvosoktól Van Helsinggel az élen.
A tévéesztétikával és európai koprodukcióban készült filmben van valami zavarba ejtő. Nem a vámpírmítosz „valóságára” helyezett hangsúly az, bár Lee Drakulája bizony értelmezhető a szerencsésebb rétegek marxista kritikájaként is. Ami igazán fájdalmas ebben a filmben, hogy valójában a tébolyulttal szimpatizálunk. Kinski szemében tükröződik a józan ész, a világ őrült, nem ő. Drakula képtelen parancsolni önmagának, leküzdeni saját aberrált szükségleteit, Renfield érte is üvölt, mikor kizuhan az intézet ablakából. Renfield még nem volt ennyire összetett karakter a Drakula-filmek sorában és valószínűleg nem is lesz újra. A modern ember szemszögéből a gótikus Erdély tűnik vonzónak, Kinski Renfieldje ebben a kifordított Drakula-adaptációban pedig az elidegenedett ember bámulatos megtestesülése. Adalék, hogy alig egy évtized kell, hogy szolgából úr legyen, lesz Klaus Kinski Drakula is Werner Herczog a pszichologizálástól némiképp eltávolodó adaptációjában. (Nagy Tibor)
Nosferatu: Az éjszaka fantomja (Werner Herzog, 1979)
Werner Herzog kedvenc német filmje F. W. Murnau klasszikusa, az 1922-es Nosferatu, így saját verziója egyszerre remake és hommage a néma rémfilm előtt. Miközben hűségesen követi az eredetit, a szerzői jogok lejártával immár nem Nosferatunak, hanem ismét Drakulának hívják főhősünket. Az egyszerre horrorisztikus és kontemplatív, igéző hangulatú gótikus mesében a gróf Jonathan Harker (Bruno Ganz) invitálására Erdélyből Németországba utazik, hogy ott patkányinvázióval és „pestissel” sújtsa a tisztes kikötőváros lakóit. A rejtélyes halálesetek szaporodnak, a vérszívó kiemelt célpontja mégis Harker felesége, Lucy, miközben a jó ingatlanügynök is egyre sápadtabbá válik…
A Nosferatu: Az éjszaka fantomja melankóliája elsősorban Drakulához köthető, az őrületről pedig segédje, Renfield gondoskodik. Az elsősorban illusztrátorként, festőként és íróként ismert, francia Roland Topor alakításában Renfield púpos, egzaltált emberke, aki idegesen nevetgél és hisztérikusan imádja urát. Legyeket eszik és a vérről beszél, így nem csoda, hogy a városiak kényszerzubbonyt húznak rá és bezárják. Eközben
a hatalmassága ellenére törékeny és kiszolgáltatott Drakula (Klaus Kinski) nem igazán vesz tudomást a szolgája odaadásáról
– találkozásukkor is elhúzza a kezét a csókok elől. Bár Renfield alig néhány jelenetben szerepel – a fókusz sokkal inkább Harkeren, Lucyn és Drakulán van –, a visszataszító figura elengedhetetlen a nyugtalanító környezet felfestéséhez. Amely valahogy mégis mindenki számára így természetes – és ez már Németországról mond ítéletet. (Gyöngyösi Lilla)
Drakula (Francis Ford Coppola, 1992)
Francis Ford Coppola 1992-es Drakulája azon túl, hogy erősen igazodik Bram Stoker regényéhez, bizonyos szempontból összefoglaló mű. Megtalálhatók benne a gótikus regény elemei, a vámpírmítosz ikonográfiája, de az első adaptációk expresszionizmusa is. Így nem csoda, hogy az arcképcsarnok is a teljességre törekszik: Drakula (Gary Oldman), Jonathan Harker (Keanu Reeves), Mina Murray (Winona Ryder), Van Helsing professzor (a szerepében valósággal lubickoló Anthony Hopkins) és persze Renfield (Tom Waits).
Szöveghű adaptáció révén Renfieldet kizárólag a film talán leginkább képregényes módon karikírozott helyszínén, az elmegyógyintézet számára kialakított kis vackában látjuk. Bogarakat eszik és áhitattal kiabálja, hogy kész szolgálni mindhalálig mesterét. Tom Waits Renfieldje a tökéletes ellenpontja Gary Oldman sármos Drakulájának. A vámpírélet hideg arisztokrata tartozékai a forró erotikával párban vonzónak hat,
Renfield sanyarú élete emlékeztet bennünket Drakula szörny arcára a megfiatalodása után is.
Renfield mutatja meg, a gróf látványos mágiája mellett az emberi pszichére tett hatása miatt is veszélyes. Egy jómódú angol ingatlanértékesítő elméjét úgy roppantja össze, hogy rajta már semmi sem segíthet, hát még egy alig nagykorú lányét. A karakter azonban nem ennyire egyszerű, Coppola adaptációjában is felvillan a gesztus, amelyből Nicholas Hoult Renfieldje is merít: a szabadulás lehetősége. Renfield ebben a filmben egyszer megmutatja emberi arcát kilépve Drakula – szó szoros – árnyékából, ezzel pedig meg is pecsételi saját sorsát. (Nagy Tibor)
Drakula halott és élvezi (Mel Brooks, 1995)
Mel Brooks és Leslie Nielsen meglehetősen rendhagyó módon installálta az ikonikus vérszívót. A Drakula halott és élvezi klasszikus paródiája a Bram Stroker legendás regényéből 1931-ben, Lugosi Béla címszereplésével készült adaptációnak. Csupán nyomokban tartalmazza az elemeket, melyek elkülönítik a műfajt a közeli szatíra és spoof szubzsánereitől. Vajmi kevés, az előbbit jellemző szociokulturális poén irányul a poros, sötét középkorban ragadt Kelet-Európa (Erdély) és a felvilágosult karót nyelt Nyugat-Európa (Anglia) közötti különbségekre, illetve az utóbbit éltető, tágabban értelmezett műfaji (vámpírfilmes) kontextusra. Ami marad, a színtiszta helyzetkomikum, főszerepben természetesen Nielsennel és csatlósával, Renfielddel (Peter MacNicol).
Az angol városi ügyvéd nem hallgat az erdélyi parasztok figyelmeztetésére; beveti magát a helybéli gróf barokkos kastélyába, hogy adásvételi szerződést kössön vele egy angol birtokról. Ezzel megpecsételte sorsát Drakula rabszolgájaként. Kapcsolatuk nem annyira főnök-alattvaló hierarchia szerint működik, mint inkább a Frank Drebin- Nordberg-féle, „ki a hülyébb?” verseny kitartó küzdelmeként. Persze, a Csupasz pisztoly mellett a komplett Nielsen-életmű humorkalibrálása tetten érhető, miképpen Brooks kultikus filmje, Az ifjú Frankenstein is. Renfield ugyanarra a szerepkörre hivatott, mint a zseni púpos szolgájának irodalmi archetípusaként is létező Igor karakter (Marty Feldman).
Renfield az a szárnysegéd, akire senki nem vágyik. Olyan alaputasításokra sem képes, hogy a lelepleződés veszélyét kínáló bálon ne hívja gazdának a gazdáját. De a viharba kerülő hajón hánykódó Drakula koporsóját sem képes egyenesben tartani. Sőt, egy végzetes pillanatban konkrétan az ő inkompetenciája segít az „ellenségnek” a Gróf elleni harcban. Nincs itt semmiféle karakterfejlődés, de MacNicol olyan balta vagy épp őrült mimikával formálja meg a karaktert, hogy képtelenségnek nem mosolyogni balfácánságán.
Bár a Drakula halott és élvezi csak a filmtörténet margóján létezik, mégis egy nem várt forrása jelen listánk kulcsfigurájának értelmezési lehetőségének.
A film záró képsoraiban a mesterüktől megfosztott lelkek újból öntudatra ébrednek, egyvalakit leszámítva. Dr. Seward (Harvey Korman) ráolvassa Renfieldre szabadságát, aki követi a férfit, mondván „Igen, gazdám”! A nyilvánvaló komikumon túl a Brooks-Nielsen paródia egy zavarbaejtő hipotézissel zárul az eredendő emberi őrület és a manipulálhatóság oksági viszonyáról. (Gyenes Dániel)
Buffy, a vámpírok réme (Joss Whedon, 1997-2003)
Joss Whedon nagyot alakított a formulán, amikor 1992-ben megírta a Buffy, a vámpírok réme című film forgatókönyvét, ahol a tudós Van Helsing helyett egy pompomlányra bízta a szörnyvadászatot. A film mérsékelt sikert aratott, és Whedonnak se nyerte el a tetszését, így öt évvel később útnak indította az alapötletet továbbvivő sorozatát, mely aztán minden idők legkedveltebb szériái közé emelkedett. A Sunnydale-i középiskolában induló történetben Buffy, két legjobb barátja, Willow (Alyson Hannigan) és Xander (Nicholas Brendon) és az egyfajta tudós gardedámként feltűnő Giles (Anthony Head) együttes erővel harcolnak a városban elszaporodott vámpírok és démonok ellen.
Bár adta volna magát az ötlet, hogy Drakula legyen Buffy (Sarah Michelle Gellar) legnagyobb nemezise, mégis öt évadot kellett várni míg a vámpírok réme végre összeakadt – és sity-suty le is számolt – a delejes tekintetű Drakulával (Rudolf Martin). A sorozatban feltűnő vámpírok rendszerint egy rosszabb diszkó verőlegényeire hasonlítanak, így Drakula a maga kifinomultságával, meggyőző erejével és persze irtó menő denevérröptével Buffyra és Xanderre is hatással van, de míg Buffy képes úrrá lenni a vonzalmán az éjkirállyal szemben,
a bizonytalan Xandert a sötétség hercege másodpercek alatt a csatlósává teszi.
És itt el is érkeztünk Renfieldhez: Xander egy az egyben magára ölti az örök szolga tulajdonságait: s bár igyekszik ellenállni, az örök élet ígérete – és persze rászórt mágia – miatt mégis Drakula szeme és füle lesz. Mivel Xander alapszemélyisége amúgy is tele van komikus elemekkel, nem véletlen, hogy belőle lesz az első számú talpnyaló, aki ennélfogva a rész legviccesebb mondatait is mondja. Chris McKay Renfieldjével (Nicholas Hoult) szemben nem képes saját maga kitörni a bűvöletből, de míg más Rendfieldek gazdájuk bukása után is a szolgálatot választják, Xander úgy tűnik, erősebb emberré válik, aki nem akar többet hasonló helyzetbe kerülni. (Molnár Kata Orsolya)
Renfield (Chris McKay, 2023)
Nyilvánvalóan Drakula hű szolgája, Renfield sosem volt annyira fókuszban, mint a 2023-as mozifilmben, amelynek ő címadó karaktere. Chris McKay alkotását egy posztmodern szemszögből, a vámpír-familiáris kapcsolatot a korszak kedvelt pszichológiai hívószavainak segítségével írja le. A fotelpszichológiai kulcsfogalmak puffogtatása inkább a vígjátékvonulatot erősíti – és valóban, egész szórakoztató megvizsgálni az öreg grófot, mint egy toxikus munkáltatót, aki különböző játszmákkal és trükkökkel tartja maga mellett, sanyarú sorban alkalmazottját.
Nicholas Hoult már-már csillagszemű juhászként adja elő a vámpír kajafutárát, aki egyre inkább vonakodik gazdáját ártatlan hússal szolgálni, helyette inkább saját maga felfedezéséről és hőstettekről ábrándozik.
A Renfield így is ábrázolja a címszereplőt: egy formálódó szuperhősként mutatja meg, aki bogarakból nyer magának emberfeletti erőt,
és azzal zúzza le a rosszfiúkat válogatott brutális jelenetek közepette. A figura kiszolgáltatottságát az irányíthatóságában, nem a fizikumában kereshetjük: ez az, amit az aljadék manipulátorként tetszelgő Drakula olyan könnyedén képes kijátszani. Látványos, hogy korunk filmgyártása mihez kezd a Drakula-Renfield párossal: egy akciójelenetekkel teli blőd vígjátékot gyárt belőle, amely inkább az iparágat meghatározó Marvel-lázat, annak koreografált bunyóit és beszólásait igyekszik szállítani. Cage és Hoult, avagy a két Nick mindent megtesz azért, hogy működőképes legyen a befüvezett éjszaka során kiötlött történet, azonban vizuális effektekkel generált vérmennyiség poénként kevésbé működik, és nem segít megvizsgálni a főszereplők valódi viszonyát egymáshoz. A készítőknek tehát volt egy vicce, de azt másfél órásra húzták, amely így elvesztette hatását. (Szécsényi Dániel)
