Magazin

Nevetve okulni – A Tök-tetralógia és Rob Schneider művészete

Forrás: BEAT Magazine

Rob Schneider napjainkra egy fogalommá vált, a filmszakma olyan ikonja, akit nem lehet kitörölni a történelemkönyvekből. A temérdek rekeszizomszaggató pillanat között azonban hasonló mennyiségű gondolatot is elrejtett számunkra az ikonikus Tök-tetralógia során. Itt az ideje emlékeztetnünk magunkat, milyen módon igyekezett bemutatni az emberi lét legkülönbözőbb aspektusait, valamint a bennünk rejlő, minket feszítő konfliktusokat.

Mikor a legnagyobb komikus színészekről ejt szót a szakma, gyakran merül fel olyan közkedvelt sztárok neve, mint Robin Williams, Steve Martin, Jim Carrey, John Cleese vagy Bill Murray. Ők határozták meg a hollywoodi filmgyártást, humoruk több generációt inspirált arra, hogyan lehet nevettetni – de virtuozitásuk képes volt arra is, hogy alkalomadtán a víg perceket mély drámákká, elgondolkodtató történetekké formálják. Legyen akár az idegességét fogcsikorgatva visszafojtó angol úr, a viháncolóan extrovertált és lökött, vagy éppen fapofájú amerikai, karakterük emlékezetes maradt, és széles spektrumon voltak képesek megjeleníteni saját karakterüket.

Mindezek ellenére elmondható az is, hogy sok esetben a komikusok biztonsági játékot űznek, mikor megvetik a lábukat a stand-up színpadokon kívül, a filmvásznon. Jól bejáratott humoruk elcsügged, mulattatni kívánnak, és nem hajlandóak egy bizonyos szint alá menni újonnan szerzett büszkeségük révén. A sztárkultuszból származó öntudat nem képes megújítani őket formailag, és gyakran a drámai szerepek vállalásától várják a szakmai megbecsültséget, hogy végre komolyan vegyék őket. A kétségbeesett próbálkozásokról tudjuk, hogy feleslegesek, hiszen már a filmkultúra kezdetén is tapasztalhattunk – akár a nagy Charlie Chaplintől – olyan alkotásokat, mely a kacagtatás mellett volt képes releváns kérdésekkel foglalkozni. Az igazán nagyok ezt a Chaplintől származó örökséget a mai napig képesek értő módon továbbadni az intellektuális kihívásokat kereső publikum számára.

Hollywood azonban nem feltétlenül a helye az úttörő, akár társadalomformáló ideáknak, hiszen a bevétel elsődlegessége egyfajta iparosodási szemléletet teremtett az utóbbi évtizedekben. A szakma pedig kiveti azokat, akik nem játszanak a játékszabályok szerint, és épp emiatt előfordulhat, hogy nem válnak akkora sztárokká olyan művészek, akik egy teljesen más szemszögből közelítik meg a történetmesélést. A közönség szórakozni akar, nem tanulni –

nevetés és gondolatébresztés azonban kevés alkalommal forrott össze olyan könnyedén, mint Rob Schneider kezében, mikor az ezredforduló idején elkészítette négy részből álló filmsorozatát.

A Három szín, a Cornetto-trilógia, Park Chan-wook Bosszú-trilógiája, Lars von Trier Európa-trilógiája – csak pár azon cselekményben nem kapcsolódó, vizsgálati szempontrendszerében azonban azonos filmszériáktól, amelyet nagy alkotók hoztak tető alá az évek során. A felsorolásba megfelelően illeszkedik a Tök-tetralógia is, amely túlzás nélkül Rob Schneider mozifilmes Mount Rushmore-jának feleltethető meg.

Több világ gyermeke

Az örökifjú Robert Michael Schneider hatvan évvel ezelőtt egy német kisvárosban, Darmspiegelungban látta meg a napvilágot. Édesapja suszterként dolgozott, míg anyja a helyi önkormányzatban volt gépírónő. A német-zsidó apától és filippinó édesanyától származó Robert eleve két, egymástól igencsak eltérő kultúra gyermekeként nőtt fel. Meghatározó volt számára fiatalként az identitáskeresés, valamint saját szakmai kibontakozása is. A fiú már ekkor megismerkedett a legkülönbözőbb bibliai történetekkel, ezeket több alkalommal is előadta kisebb baráti közönség előtt a helyi művelődési ház parkolójában, nem kevés humorral megspékelve az ismert példázatokat. Az ifjú Robertet ugyanis eredetileg papnak szánták mélyen vallásos szülei, azonban mivel a házaspár tagjai különböző felekezetekhez tartoztak, ez szétszakította előbb Robert ambícióit, végül magát a házasságot is. Schneidert feltehetően ezek a korai sebek sarkallták arra, hogy későbbi ars poeticáját megalkossa. Szülei kommunikációs képtelensége, és hogy ennyire komolyan vették saját álláspontjukat, örök szöget ütött a csenevész művész fejébe, és

küldetéstudata innentől arra sarkallta, hogy betemesse az árkokat, amik ember és ember közt húzódnak.

Miután édesanyjával az NSZK-ból az Egyesült Államokba utaztak, az akkorra már tinédzserkorú Robert rájött, hogy az új kontinensen csak akkor tud érvényesülni, ha ősei útját is tanulmányozza. Ekkor merült bele igazán apai nagyapja, Franz Friedrich Schneider munkásságába, aki az 1920-as években meghatározó német expresszionizmus egyik kevéssé ismert alakja volt. Filmjei, a Schmerzen im Unterleib, a Leben mit drei Hoden vagy az Erschlafftes männliches Glied visszafogott sikerek voltak, viszont bevallottan inspirált olyan alkotókat, mint akár a korszak nagyja, Robert Wiene.

Részlet a Schmerzen im Unterleib egy emlékezetes jelenetéből (1921)

Az expresszionizmus formanyelvét tanulmányozva az éles mimika és gesztusvilág mellett tette le a voksát a fiatal Schneider, így ennek mentén indította el színészi karrierjét. Húszas éveiben sikerült bekerülnie az egyik legnépszerűbb improvizációs drámatagozatba, amely Saturday Night Live címmel futott az NBC képernyőjén. A mindössze pár évadot megélt televíziós önképzőkörben markáns tapasztalatot szerezve vágott neki a stúdiófilmeknek, azon belül is elsősorban a vígjátékokra utazott. Harmincéves korára már olyan Oscar-jelölt nevettetőkkel osztozott a nagyvásznon, mint Sylvester Stallone, Max von Sydow, Joe Pesci vagy Cloris Leachman. Mindezek a referenciák azért voltak fontosak, mert

a kor egyik legnagyobb sztárja, Adam Sandler is ekkor figyelt fel rá.

A Spangol: Magamat sem értem és A cipőbűvölő című filmjeiről ismert színész osztozott Rob – akkorra már ezt a művésznevet használta – szemléletén. Nevezetesen, hogy a rekeszizmokra való hatás egyszerre képes az agyat és a szívet is dolgoztatni. Sandler ezért pártfogásába vette Schneidert, és több alkotáson is együtt dolgoztak. Ezekben Rob – aki az évek során folyamatosan, egyfajta kulturális antropológiai szellemmel és igényességgel kereste a legkülönbözőbb emberi sztorikat – általában változó szociális, nemzetségi vagy rasszbéli háttérrel rendelkező szereplőket formált meg. Az ember lehet különböző, de legbelül mégis egységes; van egy átfogó szellem, ami összeköt minket – ennek a spirituális gondolatnak a révén Schneider egyfajta buddhista újjaszületésként fogta fel munkáit.

Rob Schneider felejthetetlen alakítása a Férj és férj című filmben

Minden egyes figura egy újabb reinkarnáció, a Jared Leto által később népszerűvé tett „method acting” (amelyet eredetileg Sztanyiszlavszkij-módszernek kereszteltek) tehát kézenfekvő volt Rob Schneider számára is. Az 50 első randiban egy hawaii származású, fél szemére vak férfit testesített meg, ezért a forgatás előtt már kint volt a helyszíneken, hogy halászattal élje bele magát a figurába, miközben a trópusi napsütés is autentikus bőrszínt kölcsönzött neki. A Férj és férj című filmben pedig távol-keleti keresztény papot játszott, ehhez pedig anyakönyvvezetői jogosultságot szerzett, és hogy a szerep hiteles legyen, több esküvőt, köztük Kevin James valódi házasságát is lecelebrálta. Az emlékezetes alakítások sora kimeríthetetlen, Schneider játszott már arab, palesztin, amerikai őslakos és mexikói szerepeket is, mindet hasonlóan odaadó alázattal, érzékenyen kiemelve az egyes kultúrák legfontosabb jegyeit.

Nő a baj?

A Sandler-mellékszerepek a szenzitív ábrázolásmód megragadásán túl arra is szolgáltak, hogy Schneider a közönségsikerek révén finanszírozni tudja saját projektjeit, amelyekben már a főszerepeket is magára vállalta. Már a kezdeteknél hatalmas tervekkel állt elő a színész, a Universal stúdiónál nem egy, hanem mindjárt három filmes pitch-csel jelentkezett be. Az egymáshoz szorosan nem kapcsolódó, tematikailag azonban átfogónak mondható produkcióknak eredetileg nem akart zöld utat adni a nagyvállalat, Adam Sandler produceri színrelépése azonban megnyugtatta a stúdió fejeit – ekkor még nem tudták, hogy egy lottóötös szelvényt vásároltak Rob Schneider (akkor még) trilógiájával.

Fontos kiemelni, hogy a sok alkalommal szidott magyar címadás ezen filmek esetében nem érhető tetten, sőt, a fordítók kifejezett szakértelméről tanúskodik, hogy látták, itt az életművet meghatározó mozidarabokat kell nyelvileg összekötni. A Franciadrazsék, avagy francia Borat robbantani Eiffel-torony! és Hogyan rohanj a veszTEDbe, valamint hasonszőrű társai mellett az egymásra utaló filmcímek segítik a nézőt azon, hogy észre vegye a művész szándékát és komplex világlátását.

A „Tök” előtagok tehát TÖKéletesen illeszkednek az összképbe.

A Tök alsó még egy sokkal visszafogottabb, témáiban is általánosabb filmként, az akkori közönség számára leginkább befogadható romantikus vígjátékként tálalta sztoriját. Rob Schneiderről elmondható, hogy mindenféle gőg nélkül hajlandó magát odadobni egy szerep kedvéért, így a társadalom legalján tengődő figurák irányába kifejezett érdeklődéssel fordul. Ilyen Deuce Bigalow is, a halakhoz hihetetlen módon értő akváriumtisztító szakember, aki a vízi élőlényekkel sokkal könnyebben érteti meg magát, mint a másik nemmel, vagy akár a felső tízezerrel. A lecsúszóban lévő higiéniatechnikai munkatársat egy, az elitből származó férfi prostituált bízza meg lakása és kedvenc uszonyosai felvigyázásával, amely végül egy katasztrofális balesetben kulminál. Deuce a házban keletkezett károk kifizetése érdekében összeszedi minden férfiúi báját, és nekiáll, hogy kielégítse a legkülönbözőbb női kuncsaftok kívánságait – ami nem feltétlenül a vad és érzéki erotikában keresendő.

A Shrek a vége, fuss el véle látnoki erejű rendezője, Mike Mitchell kapta meg a stúdiótól azt a feladatot, hogy levezényelje a Tök alsó forgatását, de ahogy itt, úgy később is Schneider irányította a kreatív folyamatokat. Látható a történetben, hogy rögtön egy osztályharcos különbséget jelenít meg, amelyben a tisztes kétkezi munkából megélni képtelen kisember, és az önmagát az utolsó porcikáig kiárusító félarisztokrata macsó szembenállását ismerhetjük meg. Az alkotó, ahogy a későbbiekben is láthatjuk, ábrázolja ezeket a sztereotípiákat, hogy aztán dacolhasson velük – megmutatja, hogy az amerikai álom közel sem váltotta be azokat a reményeket, sokkal inkább az emberi test kereskedelmi áruvá tételét eredményezte, amely egy igazán húsba vágó kapitalizmuskritika Schneider részéről. A Tök alsó nem kíván mélyebben belemenni ezekbe a gazdaságelméleti kérdésekbe, mert közel sem ez foglalkoztatja, sokkal inkább az interperszonális konfliktusok, a különböző területekről érkező emberek minél realisztikusabb ütköztetése motiválja.

A film végső soron a nő és a férfi közti eredendő különbözőségeken keresztül fejti fel üzenetét.

Rob Schneider bevallottan a hongkongi romantikus vígjátékrendező, Wong Kar-wai alkotásaiból inspirálódott, onnan merítette a mester kézjegyét, a minél szokatlanabb párokat. A Tök alsó cselekménye rögtön féltucat hölggyel próbálja meg összeboronálni a kétségbeesett főszereplőt, és ezzel reprezentációt nyújt rengeteg nő számára, akik olyan különleges rendellenességgel kénytelen élni életüket, amelyeket kevés alkalommal mutatnak be a stúdiófilmek. Az életigenlő attitűd, a mélyen humanista szemlélet valósággal túlcsordul a cselekményben – talán egy-két helyen megvallhatjuk, hogy Schneider szentimentális énje gyakorolhatott volna visszafogottságot; de persze, ki tud hibáztatni egy olyan embert, akinek ekkora szíve van?!

rob schneider

A toleranciáról szóló alkotások általános problémája, hogy kiemeltként, védeni való porcelánbabaként kezelik a hátrányos helyzetben élőket. Ezzel szemben Schneider tisztában van a probléma gyökerével: ha valaki egy speciális módon kénytelen élni, görcsössé válnak körülötte az emberek, mert nem szeretnék megbántani. Ez így nem mehet tovább, és a Tök alsó hajlandó volt arra a gesztusra, hogy szétszakítsa a politikai korrektség kellemetlenül körénk fonódó csomóját.

Rob Schneider végre beemeli a periférián lévőket is a kacagásba, egyként kezeli őket, foglalkozik érzéseikkel, miközben észrevétlenül eléri, hogy együtt nevessünk velük a bohókás pillanatokon.

Mikor Amy Poehler díjesélyes alakítását látja a néző a Tourette-szindrómában szenvedő Ruthként, egyből érzékelheti, hogy a kényszeresen káromkodó fiatalasszony olyan mondatai, mint a „Nyald ki a seggem!”, az „Ocsmány, ocsmány nagy tőgye van!” vagy a „Sperma… spermaputtony” nem öncélú obszcenitások, inkább segélykiáltások. Nagy társadalmi felelőssége van abban Schneidernek, hogy olyan betegségekre vagy élethelyzetekre hívja fel a figyelmet, amik emberek tíz-, ha nem százezreit érintik szerte a világon. Ilyen például a narkolepszia, a kóros elhízás vagy a baleseti amputáció. Deuce Bigalow-ként a megsebzett női test és psziché felszabadítójává válik, a kuncsaftjai számára megmutatja, addig zátonyra futott életük valójában még korántsem elveszett. A Tourette-szindrómás lány számára megadja azt a lehetőséget, hogy káromkodása funkciót lásson el (a baseball meccs lelátóján a vulgaritás az adekvát kulturális minta), de a többiekben is hasonló szemléletváltást indít el.

rob schneider

Legyen akár féllábú, akár „óriási bula”, a legtöbb nő éppolyan elégedetlen a testével. Eközben az „erősebbnek hazudott nem” a nemi szerv méretéből vezeti le maga szempontjából a szexuális alkalmasságát, és helyezi magát csapdába. A lényeg tehát nem a külső, hanem a mentális rendezettség: Schneider szerint csak akkor állhatunk készen továbblépni és akár párkapcsolatot építeni, ha magunkat is szeretjük eléggé. Férfi és nő kapcsolata tehát nem az alapvető biológiai különbségek felfejtésén múlik, hanem épp a közös metszeten.

Nagyon vadon

Ha képesek vagyunk túllépni a kapcsolódási vágy görcsein, őszintén fogunk tudni szeretni. Vannak azonban olyan élőlények, akiknek ezt nem kell tanítani: ilyenek az állatok, Rob Schneider második nagyobb filmjének központi szereplői. A Tök állat hajlandó sok lépést hátrébb tenni, és egy etológiai szemszögből vizsgálni az emberi viselkedést. Vajon mennyire vagyunk távol az állatvilágtól? Valóban kikerültünk a táplálékláncból? A rengeteg kulturális máz és elfojtás mélyén kik vagyunk?

Képzeljük el az Ace Ventura fékevesztett komédiázását, és adjuk hozzá Sigmund Freud tudattalanról szóló értekezéseit, és rögtön megkapjuk a Tök állat című filmklasszikust.

Hétköznapi helyezetekben vizsgálódik Schneider egy közel sem átlagos karakter bőrében. Ő Marvin, a művésztől megszokott – és Chaplin-hódolatnak is betudható – társadalmon kívüli vagy legalábbis abban alacsony helyet elfoglaló karakter. Rendőrnek készül, de sorozatos megaláztatást kell elszenvednie, melyben egyértelmű, nem emberként kezeli őt környezete. Egy sajnálatos baleset révén azonban csak úgy képes megmenteni a férfit egy nagyszerű tudós lángelme, hogy a roncsolódott szerveit állati belsőségekkel helyettesíti, ezzel különleges képességeket kölcsönözve Marvin számára.

rob schneider

A fontos kérdés már most ott motoszkálhat az olvasó fejében: vajon az ifjú rendőrpalánta egy furcsa hibriddé, egy istentelen torzszülötté vált az állati képességektől, vagy éppen elkezdett visszatalálni eredeti valójához? „Kihozta belőlem az állatot” – jelenti ki Marvin a cselekmény során, ezzel jelezve, hogy az orvosi beavatkozás csupán utat adott egy szunnyadó erőnek. Viselkedése egyből megváltozik: a természet törvényei munkálkodnak benne, és elnyomó fajtársaival szemben bátorságot gyűjt. Ha ez nem bizonyítja azt, hogy férfibb lesz a férfinál, még a toxikusan maszkulin őrmestert is leiskolázza a rendőrszakmában (köszönhetően mindennél élesebb szaglásának, amely segítségével képes egy drogszállítmányt is kiszagolni a csempész végbélnyílásában, és delfinképességeivel megmenteni a polgármester kisfiát).

Emellett pedig Rob Schneider karaktere kifejezetten reaktívvá válik a környezetéből érkező szexuális ingerekre,

legyen az telt keblű fiatal nő a kisváros utcáján, kedves mosolyú állatmenhelyen dolgozó aktivistalány, vagy pedig egy farmer szélsőségesen vonzó és tüzelő kecskegidája. Utóbbi megkörnyékezése egy rendkívül romantikus, és természetesen humortól sem mentes jelenetben kulminál, amelyben a filmtörténelemben elsőként használták fel a nemi jellegeket kidomborító Let’s Get It On című Marvin Gaye-dalt aláfestésként – miután Rob Schneider felismerte ezt rendkívül jól illeszkedő zenei asszociációt, később rengeteg filmkészítő nyúlta le eredeti ötletlét.

rob schneider

Nem rejtette véka alá a művész, hogy mire gondol: többek közt a szex alapvetően egy ösztönös, állatiasnak tekinthető tevékenység, amit nem lehet a kulturális mázban csinálni, élvezni meg pláne. Schneider az állat és ember közti kapcsolódást vizsgálva végül arra a megoldásra jut, mind a természetből érkezünk, részben még most is oda tartozunk, és talán érdemes ezt felvállalnunk egyszer s mindenkorra.

Genderből vederbe

A korszellemet meghatározó kérdésekre hívta fel a figyelmet már jóval azelőtt, hogy slágertéma lett volna – mi mást várnánk egy prófétikus erejű művésztől? 2002-ben, a Tökös csaj idején tudtuk, hogy Rob Schneider produkciói működnek, a közönség rezonál velük, a stúdiótól pedig egyre nagyobb bizalmat kap. Emiatt rögtön megnövekedett soron következő, az eredetileg trilógiának tervezet filmszéria záródarabjának büdzséje. A Tökös csaj első jeleneteiben Kr. e. 50-be, az Etióp Császárság fénykorába kalauzolja el a nézőjét, a magasabb produkciós érték kontinenseken és időn át alapozza meg Rob Schneider újabb történetét, amelyet a később amerikai futballistaként ismertté váló Tom Brady rendezett. És amely

a népszerű testcserés komédiákra épül, ám sokkal messzebbre megy, mint azt Ellen Barkin, Lindsay Lohan vagy Jamie Lee Curtis bármikor tették.

Egy mágikus fülbevalónak köszönhetően egy fiatal lány lelke egy Rob Schneiderként kinéző alfahím testébe kerül. A hirtelen jött maszkulin külső, és a benne rekedt ifjú tinédzser első látásra nem is lehet messzebb egymástól, a játékidő során azonban elindul az elfogadás folyamata. Nehezen lehet leírni, mennyire progresszív és úttörő a Tökös csaj a nemi diszfória ábrázolásának, majd feloldásának tekintetében. Akkor még nem értették, ma már egyenesen ünnepelnék annak a folyamatnak a bemutatását, amely során Stan testében Jessica hajlandó lesz arra, hogy megélje nőiségét. Talán mondani se kell, Rob Schneider élete alakítását nyújtja a szerepben, Dustin Hoffman Aranyoskámját juttathatja sokak eszébe, de valójában olyan színészeknek mutatott utat, mint Cillian Murphy (Reggeli a Plútón) vagy Eddie Redmayne (A dán lány). Finom gesztusokkal és szavakkal érzékelteti a női tartást egy érzelmileg igencsak zavaros helyzetben, miközben nem rest a komikum Buster Keatontől kölcsönzött módján szórakoztatni egy-egy gigantikus esés során.

rob schneider

A transztémák tekintetében úttörőnek számító Tökös csaj egyik mellékszereplője, a hősnő kisöccse szabadidejében a lánytestvére ruháit hordja és sminkjeivel festi ki magát. Az egyértelműen queer szereplő végül az egyetlen, aki képes önmagától meglátni a kidolgozott testű férfiban saját nővérét, hiszen ő egy teljesen más szemszögből közelít a témához. A gyerekek átműtéséről természetesen szó sem esik, viszont nem meglepő, hogy manapság kevés DVD-boltban lehet hozzáférni a film példányaihoz itthon.

Nem férfiak vagy nők, hanem emberek vagyunk, egyszerre létezik bennünk mind a két fél, hiszen ez tesz minket egy egésszé.

Bonthatunk egy sört a haverokkal, szellenthetünk a spanunk arcába kérlelhetetlenül és üthetjük egymást, míg zöld-lila foltok nem jelentkeznek a testünkön – ahogy azt férfiakhoz illik. Viszont emellett nyugodtan elmehetünk vásárolni a lányokkal, joggal várhatjuk a klubokban az ingyen italokat, és párnacsatázhatunk pizsamában kényünk és kedvünk szerint. Választani szükségtelen, elköteleződni pedig végképp rossz ötlet. De nem is kell csak a nemiségről beszélni, hiába az a fő tárgya a sztorinak, minden szereplő önmaga elfogadásával áll hadilábon. Akár a szexualitásában bizonytalan April (Anna Faris), akár a fekete és koreai identitásával egyszerre birkózó Ling-Ling (Maritza Murray) története is megmutatja, néha többek vagyunk, mint egyetlen kategóriával leírható élőlények.

rob schneider

Filmtörténeti különlegesség, hogy Jessicát, a lánygaleri nagyszájú vezéralakját épp az a Rachel McAdams alakítja, akit egy évvel később a Bajos csajok igencsak hasonló attribútumokkal rendelkező Regina George-aként üdvözölhettünk. Hogy aljas nyúlásnak lehettünk szemtanúi, nem lehet egyértelműen kijelenteni, ám amennyiben megvizsgáljuk, hogy Schneider a Saturday Night Live irodalmi önképzőkörből érkező kollégája, Tina Fey írta a 2004-ben megjelenő film forgatókönyvét, már élhetünk gyanúperrel. Nem ez az egyetlen látványos részlet, mely később másként „öltött testet”: a koreai édesanyát alakító mellékszereplő komikus alakítása inspirálta napjaink egyik legkiemelkedőbb tehetségű távol-keleti származású színésznőjét, Awkwafinát is.

Nemzetek aranya

A trilógia már kész volt, a mester azonban kérlelhetetlennek tűnt. Nem hagyta pihenni a gondolat, hogy háromosztatú történetmesélésében, amelyben felfejtette már a férfi és nő, az állat és ember, valamint az ember intraperszonális identitásai közti feszülő különbségeket, valami még hiányzik a képletből. Mert nemcsak ezek a fő törésvonalakat találjuk, ha valaki létezését meghatározzuk, és a Tökös csajban már fejtegetett kulturális ütközéspontok vizsgálata még elmaradt. Végül 2005-ben bővült tetralógiává Rob Schneider koncepciója, és hogy kerek legyen az összkép, kénytelen volt visszatérni az eredethez: Deuce Bigalow figurájához, akivel minden elkezdődött.

A Tök alsó 2. – Európai turné vállaltan egy nemzetállamok feszültségeit taglaló komédia, amely erősen merít a sorozatgyilkos thrillerek elemeiből,

valamint néhol az olasz giallo esztétikumát is megidézi. Ahogy az 1999-es első filmben igazán korszerű módon megidézte két jelenetben is a Mátrix harckoreográfiáit, itt a nyitányban rögtön a népszerű irodalmi regényadaptáció, a 007-es titkosügynök kalandjainak hangvételét keveri a férfi prostituált mindennapjaival. Ekkor a néző még azt gyaníthatja, akciófilmre ült be, de hamar rájön, hogy a komikum mellé megérkezik a mészárlás is, amely végig pattanásig feszültté teszi a jeleneteket, és hatalmas tétet rendel a cselekménynek. Egyesek túl hollywoodinak ítélték ezt a megközelítést, Schneider azonban nem felejtette el, hogy tanítása mellett célja a szórakoztatás is, és egy szoláriumban a felismerhetetlenségig megégett dzsigoló látványa segítheti a felhőtlen kacagás fokozását.

rob schneider

A kritikusi szakma dicsérte a John Wicket, mert az felépített egy összetett, bérgyilkosokkal benépesített mikrouniverzumot – a Tök alsó folytatását azonban elfelejtették hasonló érdemeiért méltatni, amelyben a dzsigolók szakszervezetébe nyerhetünk bepillantást. Nemcsak a mindennapjaikat, de bürokratikus berendezkedésüket, közösségi szellemüket, időtöltéseiket és szakmai elismerésüket (Arany Dákó-díjátadó) is láthatjuk.

A világ kinyílt, de nemcsak a férfiszukák számára: itt rögtön az első percekben elhagyjuk Amerikát, és Amszterdamban, Európa legszabadabb városban folytatódik Deuce Bigalow, a hímszajha kalandja. A rendező, Mike Bigelow – aki a rosszmájú pletykákkal ellentétben nem azért kapta meg a megbízást, mert Mike-nak hívják – rögtön az első percekben emléket állít a kornak, amelyben készült.

Rob Schneider szembesíti az amerikai politikai vezetést az iraki beavatkozásokkal, azzal a háborús szemlélettel, amely megannyi nőt és férfit vezényelt a Közel-Keletre.

Korábban sosem állt bele Schneider ennyire a politikába, de miután látta Michael Moore Farhenheit 9/11-ét, ultimátumot adott a Universalnak, hogy belekerüljön az állásfoglalás. A stúdió vonakodva természetesen, de elfogadta a kérést, hiszen nem meneszthették az aranytojást tojó tyúkot.

Az iraki szerepvállalást a holland nép szintén kevésbé támogatja; egy olyan helyen, ahol a liberalizáció lazább drogpolitikát, legalizált prostitúciót és szabadabb életet eredményez, ez elképzelhetetlen. Az európai-amerikai konfliktus mélyen szunnyad a történelemben, a sebek évszázados minőségben fekélyesedtek el, ezt pedig muszáj megtárgyalni. Ahogy a bájdorongjukat áruba bocsátó dzsigolókon bosszút álló Gaspar (Jeroen Krabbé) figurája is mutatja, a gonosz a rendet, a fegyelmet, a liberalizáció felszámolását szeretné. A konzervatív, szexuálisan frusztrált Amerika, amely a szabadok földjeként hivatkozik magára így viszonyul a ténylegesen szabad nemzetekhez. Talán a bostoni teadélután is ihlette azt a jelenetet, amelyben egy tetőtől talpig széklettel borított lányt vág a vízbe hősünk, de Schneider a csúf teremtést a dihidrogén-monoxidban való fürdetés következtében gyönyörűszép hajadonná varázsolja. Minden nemzet testét borítja egyfajta történelmi teher, amelyet megéri lemosni, hogy lássuk a nép valódi értékét. A fájdalomból a megtisztuláson át vezet az út a békességbe, amelyre minden országnak szüksége lenne.

rob schneider

Azt már talán közhelyes is megemlíteni, Schneider munkásságát ismerve, hogy ismét a legkülönbözőbb emberek máza mögé pillanthatunk be. A végbélnyílásával cuppantani képes görög szívtipró, Seggapopulosz valójában egy szorongó férfi; a gégeműtéten átesett Lily szívében nagyobb lyuk tátong, mint a torkán, amelyen keresztül a bor szökőkútként tör ki; a Csernobilból származó Svetlanának pedig bár fallikus szerv rejlik orra helyén, még így sem mond le a boldogság lehetőségéről, ha szembe jön az álompasi. A Tök alsó 2. bátran licitált az első részre, már olyan rendellenességekkel rendelkező embereket emel be a humorörvénybe, akikről nem is tudtunk, hogy léteznek. És mégis, ők is megérdemlik a boldogságot, amelyet Deuce Bigalow, a kisfarkú, de nagyszívű kankurtizán hoz el számukra – vagy a péniszarcú nő esetében egy vaginafejű férfi.

Az alkotó pihen

Hihetetlen belegondolni, de a tetralógia lassan húsz éve befejeződött. Talán se fogtuk, milyen üstököserővel jelent meg Rob Schneider ezzel a négyesfogattal, majd állt tovább. Vannak alkotók, akiket egy-egy főbb művéről ismer majd az utókor. Michael Ciminót A szarvasvadász, George Lucast a Csillagok háborúja, Rob Schneidert pedig a Tök-tetralógia miatt érdemelte ki helyét a nagy alkotók panteonjában. Persze később visszatért a filmezéshez ő is. A már említett Adam Sandler-mellékszerepeken túl a Kegyenc fegyenc című művében (szlogenje: „most nem tököl, mert jön az ököl”) a tőle megszokott stílusban mesélt a börtönök belső kasztrendszerének embertelen mivoltáról, és fedte meg az amerikai igazságszolgáltatás működését. Ebben a projektben már végre a főszerep mellett a rendezést is elvállalta, így végre teljes értékkel tartozott hozzá a produkció.

Hogy mi következik ezt követően, egyelőre nem tudni.

Rob Schneider szerényebb ember annál, minthogy a feltűnést keresse, hiszen meséjét, amely rólunk szólt, már elmondta. Lehet, hogy pihen, a gyönyörű családjával tölti az idejét, esetleg néha visszajár Alsó-Szászországba, családja gyökereit kutatni. Egyben azonban biztosak lehetünk, csak akkor tér vissza, ha hosszú éves meditálását követően az emberi létezés egy újabb, eddig nem taglalt perspektívájával találkozik. Más esetben csak elrontaná azt a négy oszlopból álló perfekcionista tökösséget, ami örök hivatkozási ponttá tette a nevét.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com