A cím a világ egyik legtöbb halálos áldozatát követelő katasztrófájára utal, amely során több mint 240 ezer ember vesztette életét. A hollywoodi mesélők sem gyakran jönnek elő ekkora méretű természeti csapással, a rendezőnek (Xiaogang Feng) pedig csupán a tényekre és Ling Zhang regényére (Aftershock) kellett támaszkodnia. Az áldozatok emlékére készített filmet a Kínai Filmnapok keretében láthatta a magyar közönség.
A cselekmény középpontjában az észak-kínai iparváros egyik boldog családja áll, akit a váratlan földrengés egy éjszaka alatt szétválaszt. A több százezer tönkrement élet bármelyikét követhetnénk, biztosak lehetünk benne, hogy az összes szál valamilyen megkapó drámai történetet eredményezne. Viszont a főszereplő anyát, Li Yuannit a csapás olyan nem várt dilemma elé állítja, amelynek következményei mindenképpen érdemesek egy beszámolóra.
A szülők épp nincsenek a lakásban, amikor a Richter-skála szerinti 7,8-as, pusztító erejű földrengés eléri a várost, így nem tudják megakadályozni, hogy az összeomló épület betemesse két gyermeküket. A fejetlenség közben az apa feláldozza magát a Li Yuanniért, így az anyának egyedül kell eldöntenie: a gerenda két vége alá szorult gyermek közül melyiket menti meg, és ezáltal melyiket hagyja meghalni. Talán nem is létezik ennél nehezebb választás egy ember életében, és még egy kényelmes fotelből sem tudnánk helyes megoldást találni, akármennyire is megszoktuk a vásznon szereplő figurákkal szembeni felsőbbrendűségünket.
Ennek megfelelően ez a pillanat a film legerősebb pontja, innentől a feszültség már csak csökkenni tud. Amikor a gerenda alatt hagyott gyerek valamilyen csoda folytán megmenekül, már tudjuk, merre fog tartani a történet. Hosszú utat kell megtenni, mire a várva várt találkozás megtörténik, a készítők pedig néhol sajnos hagyják unatkozni a nézőt. Bár minden jelenetnek keresnivalója van a cselekményben, a néző sejti, hogy a puskaport az utolsó percekre tartogatják. A rendező sem mindig biztos a dolgában, amit főleg a zeneválasztásban és a pontatlanul elhelyezett drámai tetőpontokban érhetünk tetten. A film legnagyobb erénye, hogy képes erős érzelmek kiváltására, azonban kissé bajban van, amikor kezdeni kell velük valamit. Egy-egy fokozható hatásra egyszerűen nem csap le vagy rossz helyen nyújtja meg őket.
A színészekre egy-két kivételtől eltekintve nem lehet panasz, ez különösen igaz a gyerekszereplőkre. Sajnos az az egy-két kivétel képes rontani az összhatáson, és itt elsősorban az egyetlen angol ajkú szereplőre gondolok. Az egyik szereplő éppen rossz hírt kap, a párja pedig teljesen érzelemmentesen próbálja vigasztalni, de az összes többi (szerencsére nem sok) jelenetét is robotként játssza. Felsejlik a múlt század DVD-inek valószínűleg fillérekért készített lengyel és orosz szinkrontolmácsolása, ami eléggé ki tudja zökkenteni a nézőt hangulatából.
A földrengés ábrázolása viszont dicséretet érdemel. Bár a film költségének legnagyobb részét a CGI-effektek tették ki, azért hagynak kívánnivalót maguk után, a rendezés viszont profi munka. Szemet hunyunk az összes vizuális baki felett: az elképesztő rombolást, a hatalmas pusztulást és a rengeteg emberáldozatot látva nem tudunk a hibákra figyelni. Amit látunk, tényleg megtörtént, sőt még ennél is brutálisabb volt a helyzet, elég, ha a számokra pillantunk. A romok, a kétségbeesett emberek, a fejetlenség kivétel nélkül beleillenének egy következményekre koncentráló dokumentumfilmbe. És éppen ezek miatt lehet olyan átütő erejű A tangshani földrengés.
