Magazin

Röviden harmadszor – BuSho 3. nap

Elveszve

Utolsó napjához érkezett tegnap a Budapest Short Film Festival, azaz a BuSho versenyprogramja. Ma este eldől, a nemzetközi zsűri és az országos diákzsűri kiknek adja a legjobb alkotásoknak járó díjakat, addig azonban tekintsük át a harmadik nap versenyfilmes kínálatát.

Az utolsó öt versenyfilmes blokk sem tartogatott különösebb meglepetéseket, nagyjából hozta az előző két nap színvonalát, szerencsére csak néhány igazán rossz, de annál több ügyes, kreatív rövidfilmet tartogatva számunkra.

Ha tegnap a legrosszabb alkotásokkal kezdtük, most induljunk a pozitív élményekkel. A borzalmas Fekete-fehér szabály után ezúttal sikeresen „törlesztettek” az izraeli filmesek, ugyanis a tegnapi nap talán legjobb alkotása Guilhad Emílio Schenker félórás Fehér című műve volt. A vizuálisan is izgalmas, groteszk humorral átszőtt dráma egy képzeletbeli börtönben játszódó bizarr románc története egy steril cellába (inkubátor?) bezárt, nagyjából kisbabává visszaredukált fiatal férfi és egy középkorú börtönőr-ápolónő (anyuka?) között.

A spanyol Alberto Dorado alig háromperces, ám annál frappánsabb Elveszvecímű rövidje szintén maradandó élményt jelentett. A rendező egyetlen snittben, a filmnyelv ügyes használatával játszik el a nézői prekoncepcióval, azaz bebizonyítja, hogy egy helyzet nem mindig az, aminek első látásra tűnik (mellesleg a végefőcím alatti „enyhén” ironikus zene is bravúros választás).

Elveszve

Az egysnittes filmek divatját lovagolja meg az ukrán Myroslav Slaboshpytskiy Süketség című 11 perces, de fájdalmasan hosszúnak tűnő alkotása is, mely ellenpéldának is szolgálhat a fent említett spanyol remek tükrében. A végtelenül unalmas, ötlettelen és semmitmondó rövidfilm nagy részében egy rendőrautó hátsó ülésén aláznak egy süket férfit, mely inkább monotonnak és kínosnak, semmint megrázónak hat.

A francia Abdulla Al Kaabi A filozófus című rövidje leginkább Jean Reno szerepeltetésével próbál kitűnni, azonban egy jobban megírt forgatókönyv többet használt volna, ugyanis a film nem nagyon bontja ki az alapötletét, helyette csak sekélyes vizeken evickél. Hasonló a vizuálisan ügyesen felépített és hangulatos, de eléggé a semmibe beszélő és unalmas A drót mentén (a bolgár Milen Angelov alkotása).

A spanyol Jesus Mesas Silva Vite ma non troppo című kisfilmje kedves, jópofa, bár úgy tűnik, a rendező talán túl sokszor nézte meg az Amélie csodálatos életét. Hasonló felépítésű a brit Justin Doherty Természetes félelem című, kicsit üres rövidfilmje, mely három férfi párhuzamos történetét és lelkiállapotát vegyíti. Ötletesebb a szintén spanyol Victor Carrey A szökevény című alkotása is, mely egy földre pottyant ötveneurós bankó előtörténetét kutatja fel a narráció és a montázstechnika ügyes használatával.

Elfogyott a radír

Ezúttal többen is próbáltak feszültségterhes kvázi-thrillert alkotni, több-kevesebb sikerrel. A spanyol Körbepillantás című kisfilm egy családi kirándulás rémálommá válását meséli el, ügyes feszültségkeltéssel, de helyenként (főként a végkifejlet esetében) erőltetetté válva. A szintén hispán A kötél (Pablo Sola) abszurd ötletre épül: egy férfi különös, vég nélküli kötelet talál a vécében. A feszültséghez itt borzongatás is társul, jól felépítve, csak helyenként túlzóvá válva. A svéd Elfogyott a radír (Erik Rosenlund) elsősorban a német expresszionizmust (és az A-Ha Take On Me című klipjét) megidéző vizualitásában a legerősebb, de a rendezés és az alapötlet sem rossz.

A paródia műfajba sorolható az amerikai Rick Williamson „apró westernje”, az Egy rövid film, illetve az osztrák Zombifikáció (Stefan Lukacs), melyből megtudhatjuk, hogyan vegyük fel sikerrel a harcot a mozit esetlegesen megtámadó agyevő élőholtakkal szemben. De a legviccesebb talán a kanadai Andreas Goldfuss tíz másodperces bocsánatkérése volt (Elnézést kérek!).

Ezúttal is többségben voltak egy egyetlen kreatív ötletre, poénra épülő kisfilmek, melyek többé-kevésbé jól sikerültek. A holland Retep (Mathijs Geijskes) hőse visszafelé éli az életét, az ausztrál Hajtű (Laura Scrivano) egymás mellett dolgozó hősei pedig csak látszólag tökéletes ellentétei egymásnak. A spanyol Raúl Navarro Mi, időgépek című rövid vígjátékában (melyben sok mindent nyilvánvalóan az Idétlen időkigből „vettek át”) pedig egy férfi, különös képességének hála, újra és újra átélheti szerelmi kapcsolatainak pillanatait, megpróbálván kijavítani, ami tönkrement.

A hazai alkotók az utolsó nap képviseltették magukat a legtöbb fikciós játékfilmmel, összesen öttel, eléggé változó színvonalon. Simonyi Balázs (akinek tavaly Tour című rövidfilmje szerepelt a versenyprogramban) Finálé című alkotása egyetlen poénra épül, mely habár nem túl új (Hitchcock a ’30-as években olvasta ugyanezt a történetet a Punch című humorlapban, és ez alapján eszelte ki Az ember, aki túl sokat tudott egyik kulcsmotívumát), de ügyesen és jól megrendezve tálaltatott. Hasonlóképp ötletes és jópofa Schwechtje Mihály Ünnep című, szintén egy ötletre épülő műve, melynek talál a karakterei vannak legjobban eltalálva.

Ugyanez nem mondható el Zomborácz Virág Valami kék című rövidfilmjéről, mely számomra a fesztivál kínálatának egyik mélypontja volt. Ezúttal az ügyetlen rendezés, a sablonosnak is alig mondható karakterek és a semmitmondó történet még a legkisebb rossz. Lerí a filmről, hogy rendezője sohasem látott még közelről vidéki embereket. Az olyan klisék, mint az „én lányom is okos volt, de nem ment egyetemre, mert terhes lett és meg kellett házasodnia” vagy a „primitív vidéki suttyók” ámuldozása a „kamerás telefon” láttán pedig az irritáció eddig nem tapasztalt formáival ismerkedhettem meg.

Hasonlóképpen gyenge eresztés Badits Ákos Fokhagymaleves című, rendkívül erőltetett, ötlettelen rövidje. Dombrovszky Linda Csavargó című alkotása pedig a tisztes középszert erősíti (bár az alapötlet nem túl eredeti).

Ez volt a versenyprogram, remélem élveztétek a szubjektív beszámolót. Ma este 19 órakor díjátadó a Vörösmarty moziban.

Rudolf Dániel

Nem is tudom mikorra vezethető vissza a film iránti érdeklődésem (értsd szenvedélyes rajongásom), talán valamikor ovis koromban történt először, hogy éles kritikusi szemmel elemeztem a Gumimacik aktuális epizódjait. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Jelenleg az ELTE bölcsészkarán tanulok filmtudomány mesterképzésen, korábban kommunikáció szakon végeztem a Kodolányi főiskolán, és időközben diákzsűriztem is pár filmfesztiválon.

Filmek: Elsősorban a filmtörténet és a klasszikusok érdekelnek, ezen belül bármi, Bergmantól a B-noirokig. „Emberi gyengeségemnek” a klasszikus Star Trek sorozat iránti rajongásomat tartom.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés