Az idei, számszerint tizenharmadik udinei Far East Film Festival ismét igazi csemegéket kínált a távol-keleti filmek rajongóinak. A számos izgalmas alkotás közül azonban különlegességét tekintve biztosan kiemelkedett a japán szoftpornónak szentelt retrospektív szekció, a Pink Wink.
Pink filmeknek, vagy japánul pinku eigának – az elnevezés Murai Minoru újságírótól származik, aki 1963 szeptemberében a Naigai Times újságban írt riportot a Vágy barlangja (Jôyoku no dôkutsu) című film forgatásáról – hívják a japán szoftponó egyik vállfaját, mely a korai hatvanas években indult útjára és a nyolcvanas évek közepéig, a felnőtt video megjelenéséig élte virágkorát. A hatvanas évek elejére a televízió megjelenésének köszönhetően a japán mozik látogatottsága is jelentősen megcsappant, így a filmszínházak örömmel fogadták a kis költségvetésű, de igazán közönségcsalogató filmeket. Az első igazi pink film Satoru Kobayasi Húspiac (Nikutai no Ichiba) című 1962-es filmje volt, melyet megjelenése után két héttel a rendőrség „javaslatára“ kellett megvágni. A cenzúra kérdése mindig is kéz a kézben járt magával a pink filmmel.
Bár pornóról beszélünk, ezekben a filmekben a szigorú japán törvények miatt a legtöbb munka a néző fantáziájára maradt: sem genitáliák, sem fanszőrzet nem tűnhetett fel a vásznon – és nem is tűnt fel egészen a kilencvenes évekig. Ennek ellenére gyakran nevezik őket szoftpornónak vagy sexploitationnak, valójában nem ekvivalensek a nyugati filmgyártásban ezen neveken futó filmekkel. Sokak szerint a cenzúrának köszönhetik a pink filmek, hogy közülük jópáran művészi szintre emelkedhettek: pontosan ez az, ami miatt ezek a filmek többek lehettek, mint egy egyszerű szexfilmek – anélkül kellett stimulálniuk nézőiket, hogy valóban láttattak volna valamit. Ismertségükben is nagy szerepet játszott a cenzúra: 1965-ben az addig árnyékban járó filmekre rivaldafény vetült, amikor is Takechi Tetsuji Fekete hó (Kuroi yuki) című filmjének ügye négy évre tárgyalóterembe került – és aztán felmentéssel zárult. A hirtelen jött ismertség a számokban is kimutatható: míg 1964-ben csupán 67, 1965-ben már 225 pink film készült. A hatvanas években elsősorban kisebb, független stúdiókból került ki a rózsaszín filmek zöme, a hetvenes években azonban a nagyobb stúdiók is bekapcsolódtak a gyártásba meglovagolván a műfaj hangos közönség, sőt nem ritkán kritikai sikerét.
A pink filmek a legkülönfélébb műfajúak és jellegűek lehetnek, néhány jellemzőjük azonban összeköti őket. Donald Richie és Pia Harritz szerint ezek a következők: mindegyik tartalmaz egy mimimum számú szexjelenetet, legalább egy óra hosszúságúak, kis költségvetésűek és 16 vagy 35 mm-es filmre forgatják őket egy hét leforgása alatt.
A pink film egyik máig meghatározó produkciós cége a Kokuei, melyben három tehetséges producer, Yamoto Kazuyuki, Nao Shinichi és Satô Keiko dolgozott az Asakura Daisuke álnév alatt, mely név a minőségi pink film védjegyévé vált. Később ezen a néven már csak Satô Keiko munkálkodott: a Pink Wink szekció az ő filmjei előtt tisztelgett. Satô Keiko sokat tett a Pink Nouvelle Vague atyjaiért, az úgy nevezett shitennô („a négy mennyei király“: Zeze Takahisa, Satô Toshiki, Sano Kazuhiro és Satô Hisayasu) rendezőkért. Filmjeiket, melyek nemcsak Japánban, de nemzetközileg is sikeresek voltak, a műfaji konvenciók felrúgása, az erős rendezői jegyek és a gyakori politikai és társadalomkritikai tartalom jellemzi. Követőiket, a kilencvenes években megjelenő shichifukujinokat („a hét szerencsés isten”: Ueno Toshiya, Imaoka Shinji, Kamata Yoshitaka, Enomoto Toshirô, Tajiri Yûji, Meike Mitsuru és Sakamoto Rei) sokkal jobban érdeklik az interperszonális kapcsolatok.
A pink filmek egyik legfrisebb darabja, a Víz alatti szerelem (Onna no kappa) világbemutatója éppen az udinei filmfesztiválon volt. A német Rapid Eye Movies és Asakura Daisuke közös munkája olyan filmes szenzáció, melyhez foghatót nem sokat lát az ember. Egy kappa (a japán kultúra hagyományos vízi lénye, mely uborkát eszik, és meglehetősen furán néz ki) és egy ember szerelmi története már első hallásra is bizarrnak tűnik (különös tekintettel ha elképzeljük, hogy pornóról lévén szó előbb-utóbb közelebbi ismeretségbe kell kerülnünk egy kappa szerszámával is…), de ha megtudjuk, hogy a történetben feltűnik a beszívott rasztának kinéző halál is, hogy az élet-halál kérdésekre egy anális gyöngy jelent megoldást, és hogy ahogy más tisztességes musicalekben, a szereplők időről-időre dalra is fakadnak, akkor már biztosak lehetünk benne, hogy ezt a filmet látnunk kell.
