Magazin

Saját univerzum – avagy mi ezért járunk moziba

unsplash.com/@kristsl

Egy jelenleg futó kampány a moziba járást népszerűsíti.  Hogy minél többen járjunk moziba, a Filmtekercs szerkesztősége is támogatja. Összeszedtük hát kedvenc emlékeinket, amelyek valamely filmhez vagy mozihoz kapcsolódnak. Az olvasókat is arra buzdítjuk, Facebook-oldalunkon osszák meg kedvenc moziélményüket!

Szédült bolyongás A Gyűrűk Ura után

Tizenhét évesen nehezen szántam rá magam, hogy elmenjek a közeli nagyváros mozijába megnézni A Gyűrűk Ura első részét, mert rajongtam a könyvért és tartottam a filmtől – de rászántam magam. Egyedül mentem, és csaknem egyedül is voltam a teremben. Az első hangjegyektől megéreztem a film mágiáját, és az a három óra akár transz is lehetett volna; még azt is elfeledtem, hogy ezen a világon vagyok.

Utána az éjjeli Győr utcáin, a lámpafény alatt a vasútállomásra tartva, a valóságot éreztem idegennek; körülöttem mindennek tünde-fénye volt, az éjszakában hallani véltem Howard Shore zenéjét; mindent az addig sose képzelt moziélmény hatott át.

Helyet cserélt a vászon és a világ: a vászon volt igazi, a világ annak halvány utánzata.

Ez a mozi varázslata, amit semmilyen más közeg nem ér utol. (Havasmezői Gergely)

 

Teltházas vetítés a Filmszemlén

Moziban filmet nézni akkor jó, ha a csilláron is lógnak az emberek. Megvan persze a bája annak is, amikor valaki egyedül vagy kettesben ül egy nagy moziteremben, de a közösségi élmény telt vagyis inkább annál is teltebb házban jön át. Emlékszem, amikor először megcsapott ez az érzés életem első olyan filmszemléjén, amire már dolgozni mentem. 2007. februárban jártunk, a Magyar Filmszemle egyik leginkább várt filmje Szász János Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmje volt.

Érdekes volt a kontraszt: egy olyan film, ami finoman szólva sem nevezhető közönségbarát alkotásnak, valamiért kisebb fajta palotaforradalmat eredményez. Amikor ugyanabban a plázamoziban dolgos hétköznapokon a blockbuster vetítések telnek meg háromnegyedig, az ilyen februári szerda estéknek ünnepnap jellege van. Az ilyenek adnak újra és újra közösségi erőt a mozit szeretőknek. (Sergő Z. András)

 

Döbbent csend, egymásra meredő tekintetek az Urániában

Uránia, 2012. november 8., az Amíg alszol premier előtti vetítése. Akkori kritikámban ezt írtam:

„[…] drámai pszichothrillerré varázsolják a fentebb leírt egyszerű történetet, melynek hatása alól nehéz lesz szabadulnunk a moziteremből való kilépés után is.”

Ez az a momentum, amire a mai napig olyannyira élénken emlékszem, hogy még az akkori érzések is élesen belém hasítanak. Ez volt ugyanis a leglassabb moziterem-elhagyás, amit valaha átéltem. Nyilván a film letaglózó ereje tartott szinte mindenkit mozdulatlanul a székében, ez mégis egyfajta közösségi élménnyé vált, különösen a villany felkapcsolása után.

Mozdulatlanul vászonra meredő és egymásra pislogó szempárok kérdezték némán egymástól, hogy „Ilyet lehet? Mi a fene zajlott itt az elmúlt másfél órában, ami egyszerűen megmozdulni sem enged?”.

A mai napig nem tudom, milyen lett volna ezt a filmet otthon nézni, a (nem teljesen) sötétben, egyedül. De a mai napig emlékszem azokra a tekintetekre, amik a mozitermet elhagyó emberek arcára ültek, és ahogy valószínűleg én is kinézhettem még néhány órával a stáblista legördülése után is. A mai napig nem mertem újranézni ezt a filmet, nehogy elrontsa ezt az egyedi és megismételhetetlen moziélményemet. (Hancsók Barnabás)

 

A félbehagyott moziélmény 

Végre leoltották a villanyt, és elkezdődött a film!!! 1979. január 4-ét írtunk. Ekkor volt Fellini Casanovájának hazai bemutatója, amire három éve vártunk. Előtte már két órával a Toldi mozinál voltam, de arra álmomban sem számítottam, ami ott várt. Az utcán a téli hidegben hosszú sor kígyózott, aznapra már nem, csak többnapos elővételre lehetett jegyet kapni.

Elkeseredtem, mert addigra már sokat olvastam a filmről, és annyira vágytam rá. Ott és akkor. Nem adtam fel, a nézőtérre begyurmálódó tömegbe vegyültem, és az idős jegyszedő néni „félrenézésekor” besodródtam. Helyem persze nem volt, ezért a leghátsó sornál a falhoz lapulva vártam a filmkezdésre.

Végre leoltották a villanyt, és leülhettem a lépcsőre. A stáblista alatt felhangzott Nino Rota csodálatos bagoly zenéje, és egyszer csak a velencei karnevál színes forgatagában találtam magam. Lenyűgözött az istennő szobor vízből való kiemelkedése, majd hirtelen visszazuhanása, amikor egy fénycsóva vetült rám. Egy későn érkezőt vezetett helyére elemlámpával a néni, amikor felfedezett. Földbe gyökerezett a lába, majd megragadott és kirángatott a nézőtérről. Kint, a dühtől és szégyentől fuldokolva elsírtam magam. Napokkal később tudtam csak bejutni a filmre, és máig egyik kedvencem a Casanova. Imádom Nino Rota zenéjét, lenyűgöz a film látványvilága, és elbűvöl Donald Sutherland játéka! És ma is úgy érzem, érdemes volt akkor küzdeni érte, még ha elsőre nem is sikerült megnéznem. (Argejó Éva)

 

Sok hűhó a moziért – Egy délután Ancival és Kenneth Branagh-val

Egykori kedvencem, a Kossuth mozi helyén ma egy közért várja a napi bevásárlást végzőket, akik nem is sejtik, milyen csodákat láttak anno az épület falai. Négy termével igazi úttörőnek számított a 2009-ben végleg bezárt filmszínház, állati menő neon cégér hirdette, hogy ez itt bizony a mozgókép temploma, ahol én is rendszeresen áldoztam a szórakozás oltárán. Itt repültem Vissza a jövőbe, és itt némultam el napokra Polanski Keserű méze után, ami minden idők egyik legnagyobb mozis gyomrosa volt számomra. A legcsodásabb moziélményem is ideköt azonban. Édesanyámmal sokat jártunk együtt filmet nézni, ő nyitotta meg előttem a mozik kapuját is, amikor a nyolcvanas évek közepén elvitt a (korábban már megénekelt) Hunyadiba Az utolsó egyszarvúra

Ezen a ‘93-as szünidei délutánon az akkor viszonylag friss Sok hűhó semmiértre esett a választásunk: Shakespeare is, Keanu Reeves is mindkettőnk nagy kedvence volt már ekkor is, így nem sokat morfondíroztunk a döntés előtt. A Kenneth Branagh dirigálta film a feel good movie-k iskolapéldája:

az életigenlés örömünnepe, ami már nyitójelenetében bizonyítja, hogy a film nem kevesebb, mint kamerával írt mese, mint kamerával festett festmény.

A kor legnagyobb sztárjait csatarendbe állító vígjáték nemcsak a benne játszó színészek karrierje szempontjából mérföldkő – ki tudná elfelejteni Reeves áskálódó monológját, Branagh és akkori felesége, Emma Thompson sziporkáit, vagy Michael Keaton egészen „fertelmes” lovaglásait –, számomra is felejthetetlen élmény. Megrészegülve jöttünk ki a moziból, egy olyan film után, amiről azt kívántuk, bárcsak sose ért volna véget. Még szerencse, hogy a mozi önismétlő műfaj: miután a kijáraton keresztül elhagytuk a mozitermet, egymásra néztünk és szinte szavak nélkül irányítottuk lépteinket teljes egyetértésben ismét a pénztár elé, hogy befizessük magunkat még egy körre. (Molnár Kata Orsolya)

 

A kicsit megkésett első alkalom

Amióta eszemet tudom imádom a filmeket. Gyerekkoromban mindent megnéztem, ami a tévében ment. De csak azt, amit a tévében. Tíz éves elmúltam, amikor először vittek el egy barátom szülei a győri plázamoziba. Tisztán emlékszem, ahogy az autóban kérdezték, hogy milyen filmeket szeretek, és azt feleltem, hogy a katasztrófafilmeket. A pénztár előtt állva a plakátok alapján választottunk filmet. Ezt a módszert azóta már nem tudom megérteni, de nem lehet mindenki filmbolond. És az is csoda, hogy ilyen első élmény után én az lettem.

A választás a Legenda vagyok című Will Smith filmre esett. Popcornnal a kezemben nagyon vártam a besötétített teremben, balomon a legjobb barátommal, hogy elkezdődjön a film. Igaz, a 16-os karika kicsit aggasztott. Mint kiderült, nem ok nélkül. A posztapokaliptikus sci-fi horror rendkívül félelmetes volt. Bár feliratosan néztük, mindent értettem. A teljesen kihalt nagyvárosban egyedül bóklászó fickót is megrémítették a különös zombifigurák, hát még engem! Minden hangos és félelmetes jelenetnél el kellett takarnom a szemem. Ez azóta sem történt meg, gondolom, ami nem öl meg, az megerősít. A film után megerősödve azért a sötét parkolóban biztos voltam benne, hogy rám ugrik egy hatalmas szájú zombi. Szerencsére nem így lett. (Nagy Tibor)

 

Az iskolai filmklubok emléke 

A gimnázium utolsó évében heti rendszerességgel volt filmklubunk, aminek a Bem mozi adott otthont. Klasszikusokat, alapműveket néztünk egy órához kapcsolódóan, majd beszélgettünk a mozi kávézójában. Sok emlékem kötődik ezekhez az alkalmakhoz. Az például a mai napig minden Europa Cinemas trailere láttán eszembe jut, hogy mennyire szerettük a zenéjét, amit hamar fejből tudtunk.

A másik ilyen maradandó emlék Coppola Apokalipszis mostjának vetítése, ami nagy hatással volt rám. A képek és a zene ereje a mozivásznon teljesen magukkal ragadtak, emlékeim szerint a film után még jó hosszan a hatása alatt voltam. Ezeknek az alkalmaknak az emléke a hosszú évek alatt megmaradt, azóta is szeretek a Bembe járni mozizni. Nem csak a közösségi élményért, de a személyes kötődés miatt is. (Kalmár Lalita)

 

A mozi: a nagy filmek helye

A mozi varázsa számomra sokáig nem volt több, mint az a technikai plusz, amit a hely adott: a nagy vászon, a sötétség, a csontokat megremegtető hangzás. A családommal sokat jártunk és járunk plázamoziba, ám leggyakrabban korai előadásokat céloztunk, és így a termek rendre nagyon messzi voltak a telítettől – sőt, még olyan is volt, hogy egyedül ültük végig az egész filmet. Persze, voltam közel teltházas alkalmakon is, de egyik sem volt olyan emlékezetes, olyan igazán magával ragadó, mint Az utolsó Jedik (pro és kontra kritikánk) premier előtti vetítése.

Élek-halok a Star Warsért, és aki ott volt (ha nem is beöltözve, de megfelelően mintás pólóban minimum), azokról is lerítt. Noha a nyolcadik epizód máig megosztja a rajongókat, akkor, aznap ezt még senki nem tudta előre. A vetítés olyan volt, hogy egyszerre adták le Az ébredő Erővel, így a moziteremnyi embernek volt bőven ideje ráhangolódnia az új felvonásra. Lemegy az első stáblista, kis szünet következik, míg mindenki kirohan még egy adag rágcsáért, aztán újra sötét lesz, és amikor megjelenik a híres felúszó szöveg teteje, elemi erővel tör ki az üdvrivalgás a közönségből. Olyan pillanat volt ez, amit nem fogok egyhamar elfelejteni, és tökéletesen összefoglalja számomra, mi olyan különleges a mozihangulatban. (Vida László)

A cikk megrendelésre készült.

Filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés