Két feleség elveszti a férjét. Fatih Akin az Aus dem Nichts-ben szívfacsaró bosszúdrámát, Bojan Vuletic a Rekvijem za gospodu J.-ban pedig szatírikus fekete komédiát forgatott a témából. Kétféle gyász, két remek film.
Elveszteni a másik felünket, az embert, akinél senki sem állt hozzánk közelebb, feldolgozhatatlan trauma. A Fallal szemben és a Soul Kitchen rendezője, Fatih Akin és a második nagyjátékfilmjével a fesztiválokon sikerrel turnézó, szerb direktor, Bojan Vuletic ugyanazt a kérdést teszik föl: van-e élet a másik halála után?
A Rekvijem za gospodu J – szó szerinti fordításban Rekviem J. asszonynak – hősnője (Mirjana Karanovic) egy évvel férje elvesztése után öngyilkosságra készül: nemcsak a férfi halála, a munkanélküliség és családtagjaival kiüresedett kapcsolata is megerősíti szándékát. Nem olyan egyszerű azonban ez a lezárás, el kell rendezni még a dolgokat: sírkövet kell készíttetni, meg kell járni jó pár hivatalt, és lányához (Jovana Gavrilovic) érkező unokája anyagi biztonságáról is gondoskodni kell.
A saját forgatókönyvéből dolgozó Vuletic egy hihetetlenül összetett kérdéskört vizsgál: J. asszony személyes drámáján túl pontos látleletet ad depressziója környezetében élőkre tett hatásáról is,
méghozzá a lehető legintelligensebb módon.
Bár a geometriai pontossággal szerkesztett képkockák mindegyikét átjárja a téma súlya, egyetlen pillanatra sem engedi, hogy a humor-búsongás mérlege az utóbbi irányába dőljön. Humora fekete, de közben belengi valami ismerős báj, amit mi, kelet-európaiak egyaránt jól értünk a térségben. Ez adja a film fényét, azt a reményt, amit mindannyian szeretnénk érezni egy ilyen helyzetben.
Fatih Akin közel sem ennyire optimista az Aus dem Nichts-ben. A dönergyilkosságok valós tragédiáját egy fiktív történetben ágyazva meséli el Katja (Diane Kruger) személyén keresztül: a nő férjét (Numan Acar) és gyerekét veszti el egy nácik által kitervelt robbantásban, ami kizárólag civileket célzott.
A film három részre bomlik, a tragédia, a tárgyalótermi dráma és az ítélet következményeit meséli el nekünk a saját forgatókönyvéből dolgozó direktor különböző képi stílusokban. Akin szenvtelen, nem ítélkezik, csak bemutat – Diane Kruger parádés játékán – nem véletlenül hozta el Cannes-ból a legjobb színésznő díját – keresztül azonban mégis pillanatok alatt bevonja a nézőt, aki együtt szenved a családját ilyen méltatlan körülmények között elveszítő nővel.
Amíg Vuletic feloldozást ad hősének, és vele együtt a nézőnek is, addig Akin egyre erősebben szorítja valamennyiük szívét, ami a film végére sajnos megszakad. Hogy ezek után mi a válasz a rendezők által feltett kérdésre, van-e élet a másik halála után? Van akinek van, van aki pedig, még ha testben talán tovább is él, szeretteivel együtt hal.