Videojáték-realista nyugati manga: se sztori, se filozófia, se művészet, de nagyon szerethető.
Scott Pilgrimet mindenki ismeri, aki egyáltalán kritikákat olvas, ezért a bemutatását hanyagolhatom. Különben is, hogyan lehetne bemutatni? Senki huszonéves, nulla elért eredménnyel az életében, egy tizenhét éves barátnőcskével, munka nélkül, és ami a legrosszabb: egy együttesben. Semmi sem történik vele, ami önmagán kívül bárki számára érdekes lehet. Hogy ehhez képest mégis hat kötetnyi világsikerű képregény főszereplője, az hatalmas teljesítmény Bryan Lee O’Malley író részéről: könnyű jó sztorit írni szuperhősökről, de ez a huszonéves senkicske igazi kihívás.
Scott Pilgrim igazából egy nyugati manga-főhős. A leglátványosabban a fekete-fehér, vonalrajzos stílus vágja rögtön az ember arcába a japán gyökereket, de maga a karakter is elfogadhatóbb lenne ott, mint amilyennek nálunk tűnik első ránézésre. A lúzer fiatal srác tipikusan japán mangaszereplő, és mindenféle érzelmi problémái arrafelé könnyen töltenek meg köteteket; Japán mondjuk hírhedt is azokról a teljes generációkról, amelyek számára csak jól jöhet az érzelmi tréning, de talán nyugaton sem vész kárba egy ösztönző kis manga. Nálunk Scott Pilgrim pionír – biztosan nem a legelső, biztosan létezik sok, kevésbé ismert, hasonló témájú képregény, de ő töri az utat a világhírnéven át az elfogadáshoz. És, hogy a képregény képregény maradjon, Scott Pilgrim titokban zsánerfőhős is, a legmenőbbé méghozzá, a mágikus realista zsáneré. Körülbelül Márquez Száz év magánya óta magasirodalmi polgárjogot nyert a „mágiát” a minél keményebben ábrázolt valóságba vetítő írás, Bryan Lee O’Malley pedig csavart rajta egyet: nála a mágia a videojátékok szabályrendszeréből származik. Scott Pilgrim világa érzelmileg ugyan a mienk, fizikailag azonban egy régi játékot idéz a maga kötelező pontrendszerével, a mentésekkel, a jelzésértékű gravitációval és a szintlépéssel.
Scott Pilgrim nem a remek sztori, a nagy gondolatok vagy a lenyűgöző rajzstílus miatt vált híressé, ezeket a képregény meglehetősen nélkülözi (és akkor le is tudtuk a negatív kritikát). Hanem mert annyira szerethető. Én a magam kőszívével igen ritkán drukkolok fiktív szereplőnek, de az esetlen Scott Pilgrim számomra is kedvenccé vált. Biztosan sokat jelent ebben az az aranyos, nagyon önironikus humor, ami a hat kötet minden képkockáját áthatja, és talán az is közrejátszik, hogy minden szereplő annyira, de annyira átlagember (következésképpen azonosulható), de az egész jelenség mégsem könnyen megmagyarázható elemekből épül fel, hanem az oldalanként elszórt rengeteg apróságból és az őket egységbe fogó stílusérzékből. Bryan Lee O’Malley keményebb munkát végzett a könyvekkel, mint amire a könnyed végeredmény alapján gondolnánk, a nehezen leírható, de annál egyedibb Scott Pilgrim-életérzés végig következetesen érvényesül.
Mégis, a sorozat legnagyobb vonzerejét egyszerűen a történet végtelen optimizmusa adja. Hiába a videojátékos világmágia, az érzelmi kapcsolatok akkor is földhözragadtak, és bármelyikünk számára ismerősek; és mivel ezek alkotják a képregény történetét, sokkal többet számítanak az olvasó számára, mint más sztorik és más főhősök világmegmentő kalandjai. Ha Scottnak megy, miért ne menne másnak is? Könnyen el tudom képzelni, hogy Scott Pilgrim precious little life-ja valóságos ösztönzést jelentsen egy érzelmi válságban leledző fiatal számára. Hiszen az egész játék olyan varázslatosan könnyű! Igaz, még a könyvben sem akkor lépsz szintet, ha legyőzöd a gonosz exeket, hanem ha képes vagy életedben először komolyan venni egy kapcsolatot, de még így is inspiráló Scott Pilgrim videojáték-realista, nyugati-manga, naivan földhözragadt, végtelenül aranyos és zseniális világa.
