Magazin

A szavak mestere mozgóképen – a legjobb Shakespeare-adaptációk

Évszázadokkal a film megszületése előtt élt és alkotott, művei mégis felmérhetetlen hatást gyakoroltak a hetedik művészetre. William Shakespeare darabjai nemcsak a színházak repertoárjának állandó részei, a mozgóképen is rendre visszaköszönnek leghíresebb történetei és karakterei. Műveiből megszámlálhatatlan adaptáció készült a némafilmkorszaktól kezdve egészen napjainkig – legutóbb Joel Coent ihlette meg egyik legsötétebb királydrámája, aki kivételesen állandó alkotótársa, Ethan Coen nélkül készítette a Macbeth tragédiáját. A díjszezon egyik nagy esélyesének tartott film apropóján összegyűjtöttünk tíz kiemelkedő Shakespeare-adaptációt, melyek megmutatják, milyen változatos feldolgozási lehetőségeket kínálnak ezek a művek.

III. Richárd ( Laurence Olivier, 1955)

Ha Shakespeare, akkor Sir Laurence Olivier. A brit színész neve a huszadik században összeforrt a drámaíróéval elsősorban a színpadon, bár néhányszor filmen is eljátszotta és megrendezte a leghíresebb darabokat. A III. Richárdot látva teljesen jogosnak érződik a kultusz: Olivier páratlanul érti és a lehetőségekhez mérten könnyen befogadhatóan interpretálja Shakespeare-t, még ha az ötvenes évek nehézkessége és a két és fél óránál is hosszabb játékidő mai szemmel nézve meg is nehezíti a befogadást.

Olivier mindent megtett, hogy a végtelen manipulációk, árulások, egymás ellen kijátszások és gyilkosságok sorát, amely a III. Richárdot kitölti, mozgalmassá tegye, bár a sok szereplő kiléte néha így is nehezen követhető. A színész-rendező a korszakban szokatlan filmnyelvi eszközöket használt: hosszúbeállításokat, szokatlanul dinamikus kameramozgást, különös beállításokat, illetve a negyedik falat is újra és újra megtörte a púpos manipulátor monológjai és kiszólásai alatt. 

A film legmaradandóbb értéke mégis „Larry” játéka: tényleg a lehető legtermészetesebben hangzanak a szájából a több száz éves mondatok, észrevétlenül ingázik a hangerőben, tempóban, miközben néhány szemvillanással váltogatja a fondorlatos hízelgőt, a piperkőc családtagot, a ravasz, kegyetlen királyjelöltet és a reálpolitikust, mígnem eljutunk a harcmezőn pánikoló, „országomat egy lóért” vesztes hadvezérig. Olivier saját Shakespeare-rendezéseinek részben a film producerének, Korda Sándornak a halála vetett véget, de a III. Richárd büszkén és méltón zárja a sort. (Gyöngyösi Lilla)

Véres trón (Akira Kurosawa, 1957)

Akira Kurosawa gazdag életműve során többször is Shakespeare-hez nyúlt inspirációs forrásként. Míg A gonosz jól alszik vállalati közegben játszódó bosszútörténete csupán bizonyos elemeiben rímel a Hamletre, addig a Káosz már egyértelmű Lear király, a Véres trón pedig Macbeth adaptáció. Utóbbi két film ráadásul műfajában (jidai-geki) is rokon: Kurosawa a szamurájok középkori világában álmodta újra az angolszász történeteket.

A Macbeth a lélekromboló hatalomvágy története, amelyben nem egyértelmű, hogy az őrült gyilkossá váló címszereplő vajon végzetszerű jóslatoknak (a transzcendens gonosz) vagy saját, önző döntéseinek (a bennünk élő gonosz) áldozata.

Kurosawa többek között hagyományőrző megoldásokkal bizonytalanít el a válaszokat illetően. Például épp azokat a karaktereket formálják meg a színészek a japán nó-színházat idéző szerepjátékkal, akik két különböző világból viszik bűnbe Washizut (lényegében Macbeth). Egyikük a természetfelettit képviselő gonosz szellem, másikuk a hétköznapi világhoz kapcsolódó Asaji (lényegében Lady Macbeth). A minimalista színjátszás és a maszkszerű smink tulajdonképpen egymás kiegészítőivé teszi a két, manipulatív figurát.

S bár történelmi drámaként a Véres trón szamurájseregek látványos felvonulásaival is elkápráztatja a nagyérdeműt, Kurosawa filmje a hipnotikus helyzetekben működik igazán: a Pókháló erdejében való eltévelyedés, vagy éppen az öngyilkos hadúr szobájának véres fala torokszorító állomásokká válnak az őrület útján. A gyilkos spirálba viszont egy igazán kegyetlen mondat juttatja Washizut, eszerint „a férfi, akinek nincsenek ambíciói, nem férfi.” (Kiss Tamás)

Falstaff (Orson Welles, 1965)

Orson Welles Hollywood egyik legkülönösebb fenegyereke volt, hiszen szemtelenül fiatalon robbant be a szerzői szemléletet követő és később legendává váló, ám anyagi bukást jelentő Aranypolgárral, a teljes kontrollt és személyes elköteleződést pedig később is szerette volna megtartani a stúdiókkal szemben, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az önfejű művész az ellehetetlenülés elől Európába menekült, majd több, a katasztrófa szélére sodródó, finanszírozási akadályoktól sújtott produkciót készített – a hasonlóan problémás Falstaff (Chimes at Midnight) több más Shakespeare-adaptáció után az utolsó befejezett nagyjátékfilmje.

A film Shakespeare három összefüggő drámáját (IV. Henrik I-II., V. Henrik) gyúrja egybe, ami nem egyedi megoldás, néhány éve az V. Henrik (The King) is ugyanezt tette. Csak míg abban az összekötő kapocs az V. Henrikként trónra lépő Hal felnövéstörténete volt, a Falstaff a magyar címének megfelelően az idősödő mókamesterre, ivócimborára fókuszál. Az egykor tisztelt, de terhessé vált és a királyi udvarban megtagadott Falstaff szerepében nem nehéz ráismerni az egykor tisztelt, de terhessé vált és Hollywoodban megtagadott Wellesre, amikor pedig feldereng ez az összefüggés, a Falstaff bohókás kalandok sorozatából kifejezetten szívszorítóvá válik.

A lehetetlenül testes Falstaff tűri, hogy rajta nevessenek, mert ugyanezt teszi ő is – ám amikor imádott hercege elforduló tőle, hirtelen komikusból tragikus figurává válik. Orson Welles filmje keserű és éleslátó önvallomás, de emellett filmnyelvileg virtuóz, hatásos és önironikus (spanyol-svájci) produkció is – könnyen lecsúszik a veretes nyelvezet és a kétórás játékidő is. (Gyöngyösi Lilla)

A makrancos hölgy (Franco Zeffirelli, 1967)

Franco Zeffirelli megkerülhetetlen, ha Shakespeare-ről van szó: 1968-ban forgatta mindmáig egyik legelismertebb filmjét, a Rómeó és Júliát, melyhez egészen meglepően – az addigi színjátszási hagyományokkal szakítva – az eredeti szereplőknek megfelelő életkorú színészeket választott. 1990-ben szintén szokatlan módon a korábban akcióhősként ismert Mel Gibson mellett döntött Hamlet szerepére – ez a film megjelenésekor nem aratott ugyan osztatlan sikert, de utólag felértékelődött.

Van azonban egy olyan, még „klasszikus” szereposztással elkészített kosztümös Shakespeare adaptációja, ami máig nagy kedvenc a drámaíró rajongóinak körében. A makrancos hölgyről magáról ez már kevésbé mondható el: Shakespeare 1590 és 1592 között írt komédiája számos kritikát kapott a modern kor emberétől a nők alárendeltségének dicsőítéséről, de ha képesek vagyunk osztozni egyes olvasók ironikus értelmezésében, vagy pusztán az adaptációt figyelni, azt kell mondjuk, hogy az Elizabeth Taylorral és Richard Burtonnel a főszerepben forgatott változtat egyszerűen megunhatatlan! Shakespeare vitriolos komédiáját maga Zeffirelli írta filmre Paul Dehn és Suso Cecchi d’Amico segítségével, Nino Rota zenéjével pedig egy plusz csavart is adott neki. 

A főszerepet eredetileg Sophia Lorennek és Marcello Mastroianninak szánták, de az amerikai páros beszállt a költségekbe és fizetés helyett is százalékot kaptak a – busás – bevételekből. Zeffirelli nem tett azonban rossz lóra az akkor már három éve házas sztárpárral: Shakespeare brilliáns szövege mellett ugyanis kettősük adja a film savát-borsát. Taylor férjével ellentétben korábban még sosem játszott Shakespeare-t, de amikor rákapott az ízére, igazi sárkányként brillírozott. A valódi életben is szenvedélyes kapcsolatú házaspár körül szinte izzik a levegő a vásznon, Zeffirelli pedig ki is használta az ebben rejlő lehetőségeket. A vígjátékot slapstick elemekkel gazdagította, Burtonből pedig igazi opportunista bohócot faragott, ami kifejezetten segítette Shakespeare szövegének modernebb értelmezéseit. (Molnár Kata Orsolya)

Macbeth (Roman Polanski, 1971)

Felesége és meg nem született gyermeke brutális meggyilkolása után az Európába visszaköltözött Roman Polanski először Shakespeare egyik vérgőzös drámáját filmesítette meg: a szokatlanul erőszakos produkcióra a saját bevallása szerint is hatással volt az alig két évvel azelőtti tragédia, illetve a gyerekkorának náci razziái is. Talán nem túlzás a választott történetet is összefüggésbe hozni mindezzel: a Macbethben egy ambiciózus házaspár a magasba tör, majd elpusztul.

Polanski a kegyetlenségek mellett a sok filmjére jellemző pszichés zavarokat, megborult elméket is kidomborítja a darabban. A kietlen és zord tájban játszódó történetet az első pillanattól a visszataszító, ápolatlan, csúnya és beteges banyák, az akasztások, nyakon szúrások, lefejezések, felkoncolások, az ad-hoc cselekedő Macbeth és a labilis Lady Macbeth határozzák meg, így a tragikus vég az első pillanattól borítékolható. Polanski Macbethje nyugtalanító, nyers, kíméletlen, mégis pszichológiailag motivált és a történelmi hűségre is törekvő film. Véres, tehetetlenül dühös és szomorú. (Gyöngyösi Lilla) 

Rosencrantz és Guildenstern halott (Tom Stoppard, 1990)

Ez az alkotás kissé kilóg a listáról, hiszen az itt szereplő többi filmtől eltérően nem egy William Shakespeare-darab filmvászonra kerülésének útját járta be. A Rosencrantz és Guildenstern halott (Rosencrantz & Guildenstern Are Dead) esetében egy extra lépcsőfok ékelődött be a folyamatba, azaz előbb Shakespeare Hamletje inspirálta Tom Stoppard brit drámaírót a színmű megírására, majd annak megfilmesítésére. 

A színpadon nagy sikert aratott tragikomédiát maga Stoppard vitte filmre 1990-ben, életében először és utoljára ülve a rendezői székbe. Rosencrantz és Guildenstern halott végül el is nyerte az Arany Oroszlánt a Velencei Filmfesztiválon (meglepő módon kiütve a Nagymenőket Scorsese-től). A film (és az eredeti darab) egy briliáns ötleten alapul: mi lenne, ha a világ egyik legismertebb drámáját két mellékszereplőnek szemszögéből mesélnénk el? Rosencrantz és Guildenstern a királyi pár meghívására érkeznek a dán királyi udvarba, hogy kinyomozzák, mi az oka Hamlet furcsa viselkedésének. Mellékszereplőként nincs múltjuk, kidolgozott háttértörténetük vagy személyiségük, és mégis nekik jutott a főszerep. Saját jelentéktelenségükkel és a helyzet abszurd voltával tisztában léve egzisztenciális krízisben szenvednek, olyannyira, hogy már azt is keverik, melyikük Rosencrantz és melyikük Guildenstern.

Bár Stoppard elmondása szerint igyekezett elkerülni, hogy a film egy színházi előadás felvételének tűnjön, ez nem teljesen sikerült. A cselekmény a filmvásznon sokszor nehézkesen folyik, végtelenül hosszú jelenetekbe torkollva, a látványvilága pedig jóformán érdektelen. Legfőbb érdeme, hogy jól érzékelteti, milyen sziporkázó lehet színpadon előadva a mű. Viszont a főszerepeket játszó fiatal Tim Roth és Gary Oldman alakításáért érdemes rászánni azt a 2 órát. A film Oldman egyik, meglehetősen ritka komikus szerepei közé tartozik, kettejük pergő ritmusú, szórakoztató szócsatáiban pedig kiteljesedik a dialógus elméssége. Visszanézve a Nagymenők nagyságát talán nem szárnyalja túl, bármit is mondjon Velence, de egy eredeti, intelligens film kerekedett belőle, aminek jelentőségét csak fokozza, hogy létrehozásában a brit színház nagyjai vettek részt. (Takács Janka)

Sok hűhó semmiért (Kenneth Branagh, 1993)

Kenneth Branagh filmográfiájának jelentős részét teszik ki a Shakespeare-adaptációk, ennek egyik gyöngyszeme az 1993-as Sok hűhó semmiért. Vérbeli britként értő módon nyúl a drámaíró műveihez, és a drámák mellett (V. Henrik, Hamlet) a vígjátékokat is kedveli, sőt, a Sok hűhó semmiért hamarabb a popkultúra részévé vált, mint az említett tragédiák. Branagh a Shakespeare-feldolgozások mindegyikét íróként, rendezőként és fő(bb) szereplőként is jegyzi, és általában parádés sztár-szereposztásban sorakoztatja maga mellé a legjobb, legismertebb színészeket. Persze mindez nem lenne elég, ha Branagh nem bontaná le, majd építené fel újra az alapanyagot, hogy abból egy igazi klasszikus, mégis modern és sajátos látásmódú filmet hozzon létre.

Ebbe a sorba szépen illeszkedik a Sok hűhó semmiért, amelyben az író-rendezői feladatok mellett Benedek, a nagyszájú, ám melegszívű agglegény szerepét is magára osztotta. Ebben a műben az a varázslatos, hogy egy nem túl bonyolult történetből kihoz két órát, és közben nem veszi komolyan önmagát. Pedro herceg (Denzel Washington) háborúból visszatérve Messinában, Leonatónál piheni ki fáradalmait katonáival, többek között Claudióval (Robert Sean Leonard), Benedekkel (Branagh) és Juannal (Keanu Reeves), a közutálatnak örvendő öccsével. Claudio és Leonato lánya, Hero (Kate Beckinsale) egymásba szeretnek, konfliktus, némi kesergés, feloldozás, boldog vég. Mellékzöngeként élvezhetjük Benedek és Beatrice (Emma Thompson) játékos évődését: a megrögzött agglegény és az öntudatos lány egész idő alatt kerülgetik egymást, és jobbnál jobb aranyköpésekkel szúrnak oda a másiknak, míg végül egymáséi lesznek. Rendkívül egyszerű sztori, felturbózva sztárokkal és remekül megkomponált jelenetekkel. A néző gyakorlatilag színházban érezheti magát, az előadásmód ugyanis színpadias, de nem bántóan mesterkélt, így éppen élvezhető marad.

A gyönyörű tájak, az egymással versengő nagyszerű alakítások, a Shakespeare-eredetihez való hűség, amely nagy műgonddal és precizitással adaptálódott Branagh keze alatt – ez a Sok hűhó semmiért, amely méltán foglal helyet Branagh legjobb adaptációi közt. (Kovács-Moldován Tünde)

Az oroszlánkirály (Roger Allers és Rob Minkoff, 1994)

A Shakespeare-adaptációk gazdag világában nem meglepő, hogy animációs alkotással is találkozhatunk. Leginkább azért nem, mert az író az emberiség legegyetemesebb érzéseit vetette anno papírra. Nem csoda hát, hogy több példa is van a mese és Shakespeare találkozására (pl. Különös varázs, Gnómeó és Júlia). A leghíresebb mind közül pedig természetesen Az oroszlánkirály (The Lion King), amely a Hamletet dolgozta fel a nézőknek.

Noha elsőre meglepőnek tűnhet, hogy a bosszút és hatalomvágyat feldolgozó alkotást gyerekeknek szóló művé alakította a Disney, a stúdió sosem idegenkedett attól, hogy komorabb és komolyabb szálakat vigyen a meséibe. Arról nem beszélve, hogy gyerekszemmel máshogy éli meg a néző Az oroszlánkirályt, mint felnőttként. És éppen ezért van a mai napig akkora sikere a filmnek.

A Hamlet főbb elemeit felvonultató film a fiatalabb generációnak egy zseniális dalokkal teletűzdelt varázslatos kalandot nyújt. Izgalom, humor és a szavanna élővilágának látványos és gyönyörű bemutatása keveredik a mesében, amelyben történetesen Szimba elveszíti édesapját. Érettebb fejjel még többet ad Az oroszlánkirály, ami még a 21. századi morális üzenetekkel megtöltött animációk között is büszkén megállja a helyét. A bűn- és kötelességtudat, valamint önmagunk keresése elgondolkodtató, míg Mufasa halála is új súllyal nehezedik ránk. A hamleti párhuzam felismerése pedig hab a tortán. Hiszen mi is lehetne annál hatásosabb mesei kikacsintás a felnőtteknek, mint feldolgozni Shakespeare egyik legjobb művét? (Kajdi Júlia)

Rómeó és Júlia (Baz Luhrmann, 1996)

A Rómeó és Júlia a filmtörténet egyik leggyakrabban adaptált Shakespeare-darabja: már Georges Méliès is elkészítette a maga verzióját, később pedig olyan nagyságok nyúltak az alapanyaghoz, mint George Czukor, Franco Zeffirelli, Peter Ustinov – aki paródiát készített belőle –, vagy a darab musicalváltozatát, a West Side Story-t adaptáló Robert Wise és Jarome Robbins, valamint legutóbb Steven Spielberg.

A színdarab kifejezetten az MTV Generációt megcélzó feldolgozását 1996-ban Baz Luhrmann hozta el. A rendező filmkészítésének első évtizedét egy csak rá jellemző filmnyelv kiművelésével töltötte, ennek eredményeképpen született meg az úgynevezett Vörös Függöny-trilógia, melynek második darabját szentelte a tragikus sorsú szerelmeseknek. Luhrmann Craig Pearce-szel közös forgatókönyve jó érzékkel helyezte a történetet a modernkori Los Angeles-i Verona Beachre, és épp csak annyit változtatott az eredeti szövegen, amennyi talán a fanatikus Shakespeare hívőket sem zavart. 

Ennél is fontosabb döntés volt azonban, hogy a főszerepet a kor legmenőbb fiataljaira, Claire Danesre és az alakításáért Ezüst Medvét nyerő Leonardo DiCaprióra osztotta, továbbá az évtized egyik legütősebb filmzenei albumát pakolta össze – így a középiskolák fanyalogva olvasott kötelezője Luhrmannak köszönhetően telibe talált a fiatal korosztálynál és új reneszánszát kezdte élni. (Molnár Kata Orsolya)

10 dolog, amit utálok benned (Gil Junger, 1999)

Időről időre készülnek a klasszikusokat tinifilmes köntösbe öltöztető adaptációk: a Jane Austen Emmáját feldolgozó 1995-ös Spinédzserek és 2010-ben A skarlát betűt szellemesen vígjátéki köntösbe öltöztető Könnyű nőcske között érkezett Shakerspeare A makrancos hölgyének modernkori változata: 1999-ben Gil Junger Heath Ledgerrel és Julia Stiles-szal a főszerepben készítette el a feleselő asszonyt megregulázó komédia adaptációját. 

A Karen McCullah Lutz és Kirsten Smith által írt forgatókönyv csak lazán követi Shakespeare eredetijét, és cselekményét egy középiskola falai közé helyezi, ahol Kata a művészi ambíciókat dédelgető és indulatos Kat, míg Petruchio a problémás és öntörvényű Patrick személyében születik újjá. Shakespeare eredetijében a történet Kata megszelídítéséről szól, az új változatban azonban a szerelem kedvéért mindkét félnek fel kell adnia a páncélját. 

A klassz zenéket felsorakoztató és több díjat és jelölést is besöprő 10 dolog, amit utálok benned (10 Things I Hate About You) az év egyik legnépszerűbb filmje volt (a Mátrix mögött szorult a második helyre a jegypénztáraknál), és nemcsak áttörést hozott a főszereplőknek, de tíz évvel később (még ha csak egyetlen évad erejéig is) sorozat formájában újjá is született. (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!