Magazin

Tíz szem homok – a sivatag a filmekben

Sivatag-a-filmekben-mentoexpedicio-mad-max-a-harag-utja-sivatagi-capak

Hogy mennyire nem csupán kietlen pusztaság, arról a Dűne második része is árulkodik, most mi is összeszedtünk 10 másik példát, milyen formában jelent meg a sivatag a filmtörténetben.

Igyekeztünk olyan filmeket válogatni, amelyekben a sivatag nem csupán látványos, de veszélyes díszlet, hanem valódi résztvevője a cselekménynek, vagy éppen olyan esztétikai minőséggel bír, ami eltér normális megjelenésétől. Így állt össze a következő tízes lista, ahol sivatag különböző arcait mutatja.

Sivatagi cápák (David O. Russell, 1999)

„A háborúnak vége, és fogalmam sincs, miért volt, mire ment ki az egész.” – fakad ki az öt jelölése után az Emmy díjat újra megcélzó, televíziós újságíró (Nora Dunn). A nő gondolataiból fakad, hogy háború idején a sivatag végeláthatatlan tere az alig értelmezhető, átláthatatlan káosz helye (lásd még: Arábiai Lawrence). A háború lezárultát követően pedig még inkább elszabadul a fejvesztett anarchia.

Sivatagi-cápák-George-Clooney-Ice-Cube-Mark-Wahlberg-sivatag

David O. Russell döbbenetesen merész stílusban és – a giccsbe hajló finálé kivételével – kendőzetlenül őszinte cselekményvezetéssel szembesít az öbölháború (1991) és az azt közvetlenül követő időszak zűrzavarával. Szaddam Husszein vereségét kihasználni vágyó lázadókkal, bunkerekben rejtegetett politikai foglyokkal, a diktátor luxusautó-gyűjteményét kiárusító dezertőrrel, sőt a vesztes háború miatt a saját vezérétől rettegő, iraki katonákkal egyaránt találkozunk. Mindeközben emberi seggből kirángatott kincses térkép, egy felrobbanó tehén és egy olajszállítónak tűnő, de valójában tejkihordó kamion bonyolítja a sztorit. A Sivatagi cápák egyszerre háborús és médiaszatíra, nem mellesleg a Kelly hőseit idéző men on mission kalandfilm. A Szaddam aranyát megfújni készülő, amerikai katonák az MTV videoklipes stílusát idéző, groteszk akciójelenetek közepette igyekeznek meggazdagodni. Négy fős csapatuk egy korabeli sorozatsztárból (George Clooney), két feltörekvő rapperből (Mark Wahlberg, Ice Cube) és egy főszerepben sosem színészkedő rendezőből (Spike Jonze) áll össze. Profik és amatőrök. Tényleg teljes káosz. (Kiss Tamás)

Szép munka (Claire Denis, 1999)

Láttatok már Dzsibutiban játszódó filmet? A volt francia gyarmaton egy francia rendezőnő, Claire Denis forgatott megigéző művészfilmet a kolonializmusról, a francia nemzeti identitás se veled, se nélküled mentalitásáról. A Szép munka középpontjában a francia idegenlégió egy alakulata áll: katonái vég és látszólagos értelem nélkül, mégis rituálészerűen végzik gyakorlataikat a kelet-afrikai országban. Agnès Godard napégette felvételein Dzsibuti kietlen, helyenként szürke és sötét színekkel jellemezhető kősivatagai, az emberi bőr felületét szétmaró sólerakódásai egyszerre közvetítenek kiüresedettséget és éteri szépséget.

Olyan térség ez, amit egyszerre felesleges és csodálatos birtokolni.

Ami ugyanúgy képes megkérdőjelezni, de értelmet is adni annak, hogy a „gloire” jegyében egy európai ország képtelen elengedni Afrika egy távoli pontját.

Ezt az ellentmondást hívatott tükrözni a Szép munka antihőse, Galoup, aki az idegenlégió, egyúttal a hatalom, a rend és a pozíció megszállottja. Mindeközben viszont a férfi nemcsak Dzsibutiban, hanem a saját alakulatában is idegen, a zárkózottságából épített fal azonban megrepedni látszik, amikor egy fiatal légiós csatlakozik a csapathoz. De a bajtársi érzelmek helyett irigység, féltékenység és düh szakad fel benne. A sivatag csakhamar a veszélyes, a hadsereg légkörétől idegen szexualitás színterévé válik, a katonai gyakorlatok pedig a szabályos mozdulatok biztonsága helyett a homoerotika fülledtségével telítődnek. A kemény izmokkal kidolgozott férfitestek igézete – Dzsibuti egyszerre vonzó és taszító kősivatagaihoz hasonlóan – önismereti vívódásra késztetik az antihőst. És igazából egy egész nemzetet. (Kiss Tamás)

A múmia (Stephen Sommers, 1999)

Egyiptomot és a sivatagot évszázadok óta övezi a misztikum. A letűnt ókori civilizációk embert meghaladó léptékű építményei, valamint a különböző vallások találkozása mind alátámasztotta ezt a kiismerhetetlen aurát. De tulajdonképpen az is, hogy a nyugati ember számára teljesen idegen ez a környezet. Nem ismeri, ezért következetesen projektálja rá az egzotikumot, a mesei hangnemet, ahol még léteznek a csodák. A bibliai alapokon nyugvó történeteket (mint például az Egyiptom hercege) nem is szükséges túlmagyarázni: a tíz csapás és a zsidó nép kivonulása olyan mitikus erővel bír azóta is, hogy megkerülhetetlen volt olyan mozifilmek számára is, mint az 1999-es A múmia. Ez az a horror és kalandfilm határán egyensúlyozó akciómozi, amelynek szerves alapját képezi az egyiptomi kultúra és hiedelemvilág. Közben azt is sugallja, nem érdemes egy idegen közeg legszentebb dogmáit megpiszkálni, még a végén feltámad egy háromezeréves aszott szörnyeteg.

A-múmia-Brendan-Fraser-Rachel-Weisz-sivatag

Imhotep főpap (Arnold Vosloo) mások testrészeiből alkotja újra magát, miközben maga is képes a természet irányítására. Feltámadását követően rögtön a helyiekre zúdítja a csapásokat, miközben önmaga bogarakat és homokviharokat is képes uralma alá hajtani. Egy szórakoztató párharcban

a sivatag fel is veszi Imhotep alakját, a dűnék szemcséi pedig az arcának egy-egy apró alkotóelemét (jóformán pixelét) képezik.

Itt láthatjuk a sivatagot emberi formát önteni, de ugyanilyen játékos és kiismerhetetlen formáját mutatja, mikor a nap bizonyos szakaszában, délibáb segítségével láthatják csak a szereplők a keresett várost. Ez az a világ, ahol minden megfordulhat: a holt élővé, a láthatatlan kézzel foghatóvá válik. Pont, mint a mesében. (Szécsényi Dániel)

Csillagok háborúja-franchise (George Lucas, 1977-napjainkig)

Bölcsőd az, s majdan sírod is, mely behatol mindenhova – egy párafarmer kilép, két nap lassan alá száll, a filharmonikusok pedig elhúzzák a filmtörténet egyik legikonikusabb nótáját. Persze Lucas legendája az űrben kezdődik, és nem is a sivatagban ér véget, de az talán minden kétséget kizáróan elmondható: legfeljebb a Mad Max és a Dűne sivatagi szettingje közelítheti meg brand-önazonosságban és -értékben a messzi-messzi galaxisét. A narratíva felől, Tatuin (és „testvérbolygói”) egy megszámlálhatatlanul sok installációt megért történet kulcsfontosságú érzelmi apparátusát adják. Nem a jó és a rossz párbajának színtere, csodálatra méltó helynek pedig végképp nehéz titulálni, koszfészkek. Itt találkozunk először a trilógiák főhőseivel, akik az itt elszenvedett veszteségeiktől fűtve világmegváltó ostobaságba keverednek. A Star Wars világában a sivatag egyszavas expozíció: menekülés.

Egyszerre szolgáltatja Anakin, Luke és Rey számára a félelem, a düh, a gyűlölet és a szenvedés lélekvesztőjét, amely fölött mégis új nap virrad.

A sorstalanság végeláthatatlan dűnéi egyúttal a remény szemcsés messzesége. Ez pedig (sajnos) mára igaz magára a negyedik legnagyobb médiapiaci franchise-ra is: a sivatag menekülés, de a sivatag lánc is. Az amerikai szórakoztatóipar berendezkedésének korlenyomata. Egy több ezer karakteren és történeten osztozkodó multiplatform saga narancsos arca. Hiába szegődtem az ördög ügyvédjének, Zsivány Egyes ide, Andor oda, a Star Wars nemcsak a folytatás-trilógiában, de még sorozatfronton sem képes kilépni a nosztalgiaűrből, s majd’ fél évszázad után is előszeretettel helyezi a kietlen homoklankák világába cselekményét. Sivatagja a (film)világörökség része, s mint olyan, érinthetetlen. (Gyenes Dániel)

Krisztus utolsó megkísértése (Martin Scorsese, 1988)

Krisztus a sivatagban olyan több ezer éves jelkép, ami nemcsak Scorsese kultikus filmjében, de számos Jézus életét feldolgozó filmben megjelenik, hiszen a megváltástörténet egyik mérföldköve. A sivatag a Bibliában az üresség, a sivárság, a terméketlenség helyeként jelenik meg, ahová Isten szava már nem nagyon ér el – ez a sátán birodalma. Nem véletlenül vezeti ide a Teremtő Jézust, hogy végső próbára tegye: az ördög csábításának kell ellenállnia. Krisztus 40 nap és 40 éjszaka böjtöl, majd az igéből merít bizonyosságot, amikor megkísértetik: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.” 

Krisztus-utolsó-megkísértése-Willem-Dafoe

Nem Jézus az egyetlen, akit Isten a sivatagba vezetett: Mózes és Isten választott népe 40 évig vándorolt a pusztában, és a sivatagi atyáknak nevezett ókeresztény remetéket is ide vezette Isten keresése: a sivatag felfedi azt, ami a szívben lakozik, de az itt talált csend ad lehetőséget az Istennel való találkozásra is. Ez a lelki próbatétel tükröződik vissza minden sivatagba ragadt hős kihívásában: ez az ember végső próbatétele, amelyet ha kiáll, megváltódik. Erre a próbatételre önként vállalkozik a Krisztus utolsó megkísértése Jézusa (Willem Defoe) – a sivatagba Istent keresve megy, és Isten szimbólumában, a határtalanságot, örökkévalóságot és tökéletességet megtestesítő rajzolt körben ülve várja, hogy hozzászóljon. A sátán kígyó, oroszlán és tűz formáját öltve jelenik meg neki, és szerelemmel, hatalommal, sőt az isteni léttel kecsegtetni. Az utolsó megkísértés azonban nem itt, hanem a kereszten éri, ahol az egyszerű emberi élet jelentéktelenségének szépsége vonzza. (Molnár Kata Orsolya)

Fennsíkok csavargója (Clint Eastwood, 1973)

Perzselő napsütés, a hőség vibráló délibábjai, az elnéptelenedett kisvárosok poros, mocskos, izzadt városlakói. Az olyan olasz westernek, mint A jó, a rossz és a csúf vagy a Volt egyszer egy vadnyugat nyomán a hetvenes évekre Hollywoodban is felváltották a műfaj klasszikus, a fejlődés és az élet szárba szökkenését hirdető darabjait a teljes kiüresedés, lepusztulás és az elkerülhetetlen halál felé tartó westernek. A revizionista westernek éppen a klasszikus miliő lepusztítása nyomán gyakran helyezik filmjük cselekményét kietlen, zord, lakatlan és lakhatatlan sivatagi tájakra. Így tesz Clint Eastwood rendező-főszereplő is az 1973-as Fennsíkok csavargójában.

A vadnyugati sivatag zord és sivár világa Eastwood filmjében valóságos földi pokol.

A városka körül ugyan zöldell még pár fűcsomó, a (kívül és belül egyaránt) mocskos gazfickók lakta Lago utcáin azonban már csak a port verheti fel a lovak patája. Egy idegen lovagol a kisváros felé, kalapja az arcába húzva, úgy emelkedik elő a szikár táj hőhullámaiból, mintha csak egy jelenés, egy délibáb lenne. Talán valóban az is: Clint Eastwood rejtélyes westernhőse nemcsak a kisvárost fenyegető banditákkal való leszámolásra vállalkozik, de elintéznivalója van magukkal a városlakókkal is. Eastwood bosszú-westernjében már a kisközösség sem érdemes a megmentésre, már a magányos hős igazságérzete sem makulátlan. A végső leszámolás bevégeztével az idegen nem hagy mást maga után, csak a pusztaságban árválkodó pár vérvörösre festett, porig égett házat – végleg búcsút intve nemcsak Lagonak, de a fejlődés és burjánzás ígéretével kecsegtető klasszikus westerntájaknak is. (Nagy Eszter)

Mentőexpedíció (Ridley Scott, 2015)

A sivatag lényege, hogy ellenséges az emberrel. A sivatag nem puszta homoktenger, hanem az emberellenes természet szinonimája a nyelvben, a képzeletben, a költészetben – és a filmekben. Az abszolút sivatag pedig a marsi sivatag – ahol még a levegő és a földi talaj sem ismerősek; ahol föld fölött és föld alatt minden azon dolgozik, hogy megöljön. Ez az abszolút sivatag a helyszíne az Andy Weir 2011-es sikerregényéből Ridley Scott 2015-ben rendezett sci-fijének. Az idegen bolygó sivatagában nem terem meg az élelem, a levegőt nem lélegezheted be, a légnyomás percek alatt végez veled, a sugárzás halálos; mintha az egész bolygó és annak minden környezeti eleme a földi „sivatag” fogalmának messze kiterjesztett eltúlzása lenne – és Matt Damon karaktere még itt is megtalálja a túlélés módjait.

Mentőexpedíció – A marsi

Mert a halálos sivatag nem csak az emberellenes természet megtestesítője, de ami fontosabb:

kihívás arra, hogy az oda vetett ember felülemelkedjen a természeten.

A sivatagi túlélő legyőzi a világot mint általánosságot; Matt Damon legyőz egy egész világot, mint konkrétumot. Abból a világból való felrepülése a film végén nem csak fizikai mozgás: hanem az ember szellemének (kitartásának, leleményességének) győzelme egy bolygónyi gyilkos szándék fölött. Persze a Mentőexpedíció egy roppant optimista film. A mi életünkben a Marsra lépő valódi asztronautákat a valóság abszolút sivataga fogja próbára tenni, és ha sikerül legyőzniük, azzal minden sivatagi túlélőfilm képzelőerejét, a Szaharától a Góbin át a vásznon megjelenő Marsig felülmúlják majd. (Havasmezői Gergely)

Mad Max-tetralógia (George Miller, 1979-2015)

Az esetek többségében, amikor a Mad Max sorozat egy diskurzus középpontjába kerül, az akciófilmek és a posztapokaliptikus filmek műfajaira gyakorolt stilisztikai és ikonográfiai hatást szokás emlegetni. Viszont amellett sem szabad elmenni, hogy az író/rendezői/alkotói mastermindként főszerepet játszó George Miller mennyire konzisztensen képes az évtizedek során újabb és újabb vizuális rétegeket tenni a széria központi témájához. A széthulló, majd újra összeálló társadalom és az örök kívülálló szembenézése, egy szimbolikus sivatagi térben, ahol minden le van csupaszítva a legelemibb túlélésre.

Lehet a korai költséghatékonysága vagy az évek során letisztuló alkotói vízióra fogni, de érdekes szemlélni azt, hogy a Mad Max széria kietlensége és sivatagosodása miként válik részről részre egyre nagyobbá és mitikusabbá. Az első rész félig kopár, sztyepp-szerű vidéke az omladozó épületekkel, kihalóban lévő kisvárosokkal, az utolsó hajszálakba kapaszkodó modern civilizációt mutatják, de ahogy Max egyre mélyebbre megy a valódi és saját sivatagába, úgy kezd a homok, a perzselő hőség és a teljes kietlenség mindent felfalni. A törzsi szintre széteső mini-társadalmak háborús purgatóriumában, amelynek horizontja végtelen, az egyetlen kiútat az elesettek támogatása és megsegítése jelenti. Miller a sivatagi tér tágításával éri el, hogy a sorozat fokozatosan eltávolodjon a modernizált western gyökerektől és egyfajta mitikus posztmodern eposz legyen egy ősi védelmezővel (legyen az Mel Gibson vagy Tom Hardy), aki küldetése elvégzése után visszavonul a dűnék közé, hogy szájhagyomány és foszló emlékkép maradjon tetteiből. (Szabó Kristóf

Párbaj (Steven Spielberg, 1971)

Végeláthatatlan sivárság, a kevés civilizációban pedig bénító félelem. Valahogy így illeszkedik Steven Spielberg első egészestés hosszúságú tévéfilmje a filmtörténet sivatagainak sorába. A történet szerint David Mann (beszédes név Mann≈man, azaz ember) üzleti elfoglaltságából siet haza családjához, de az úton egy nagy és rozsdás tartálykamion terrorizálja őt. Nem elírás, hogy maga a kamion, kevéssé sofőrje, hiszen a vezetőnek csupán bal karját és lábát látjuk rövid ideig. A valódi rém, az országúti autóbestia, ami szörnyként szeli át a poros kaliforniai utakat. A Párbaj sivár vidéke valójában

az egzisztenciális szorongás kivetülése, ahol az emberre bármilyen motiváció nélküli gyilkos erők leselkednek.

Hasonló, bár kevéssé elvont és hatásra épülő módszerrel él Kurt Russell főszereplésével A félelem országútján is, ahol a táj hasonlóan sivatagos. A kísérleti beállításokkal gyakran dolgozó Párbaj igazi sivataga inkább szellemi, az amerikai peremvidék utáni tartomány gyilkos erőinek trópusa. A film elején David Mann egy kertvárosi, majd városi környezetből autózik kifelé a kietlen pusztába, hogy az irreális veszélyben, a semmitől való mindent ellepő félelemben tegyen egy dantei utat. A Párbaj maximálisan hatásfilm, amiben a fiatal Spielberg a veszélyben lévő főhőssel való azonosulást és az izgalom építésének módjait keresi. A lombikban nevelt metatörténethez pedig a zavaró tényezőket minimálisra csökkentő sivatag a legjobb környezet. (Nagy Tibor)

Zabriskie Point (Michelangelo Antonioni, 1970)

Diáktüntetéses-rendőritúlkapásos-feketéketbaszogatós Amerika, Pink Floyd, bajszok, barkók, lenge ruhák, mélyenszántó társadalmi gondolatok, értelmetlen forradalmi kerekasztalok ésatöbbi, szokásos 68 utáni másodpercek. Egy fiú (Mark) szeretné, de nem lő le egy rendőrt – megelőzik –, ezért inkább meglép egy lopott sportrepülővel, egy lány (Dalia) pedig úgy siet Phoenixbe, hogy közben mindenhol is van ideje egy kicsit megállni.

Ők ketten valahol a sivatag közepén találnak egymásra. Ez a poros-sziklás senkiföldje rengeteg szimbolikus ellentmondást hordoz magában. A film egy pontján például szeretkező párok lepik el, az egymásba fonódó, vonagló-rángatózó testek pedig olyan koszosak, akár a millió évekkel ezelőtt kiszáradt tó medre. Bár élettel töltik meg, mégis egyneműnek tűnnek az őket körülvevő tárgyi világgal, hisz testük lepusztultsága gyakorlatilag megkülönböztethetetlenné teszi őket tőle. A mozgás az, amely e bénultságot feloldja, ezzel kísérteties, már-már élőhalott jelleget kölcsönözve a tájnak.

A film végén Dalia gyűlölködve nézi főnöke luxusvilláját, amely a szeme láttára – és a baltával nem óvatoskodó Eugén dalára – robban darabokra hosszú perceken keresztül. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a sivatag egy olyan mitikus helyszínné vált, amely némi véráldozatot követően teljesíti az „arra érdemesek” kívánságait, de Antonioni hamar kiábrándít minket: mindez – mármint a robbanás – csak a képzelet szüleménye volt. A lány a sivatagban átéltek hatására ugyan megteremtette önmagát – a pusztításban az ő tudattalanjának vágyképeit ismerhettük meg – azonban ezek a képek – akárcsak maguk a filmek – nem összetévesztendők a valódi cselekvéssel. (Gerdesits Pál)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com