A Hóember kétség kívül Jo Nesbø egyik legjobb, legizgalmasabb, legcsavarosabb és legkegyetlenebb Harry Hole könyve. Ha elolvastad, jó ideig nem mersz majd hóemberekre nézni!
Egy interjúban Jo Nesbø elmondta, hogy azért építette 2007-es könyvének történetét a hóemberek köré, mert valami mindenki szemében pozitív, kellemes és az otthont felidéző elemet akart ijesztővé és brutálissá tenni. A thriller és horror műfajában egyébként is nagyon gyakori ez a felépítés: az ismert, a kedvelt, a megszokott fordul az áldozat ellen. Gondoljunk csak azokra a történetekre, amelyekben egy régi jó barát, egy új szerelem vagy adott esetben egy saját gyermek képezi a veszélyt. Sokszor a saját otthonukban éri támadás a szereplőket, vagy az otthonhoz oly erősen köthető tárgyak – játékok, babák –alakulnak át hátborzongató üldözőkké.
Mindennek a legfontosabb alapja a biztonságérzet kifordítása, a karakterek stabilitásának teljes felborítása és a bizalmat adó talaj kihúzása a lábunk alól. Ha pedig eljön a tél, leesik a hó és közelednek az ünnepek, mi is lehetne kedvesebb és több emléket nyújtó szórakozás, mint egy hóember építése?
Nesbø telibe talált!
A jól ismert elemek negatívba fordítása azonban ezzel nem ér véget a Hóemberben. Harry Hole-nak a könyv legelejétől kezdve az a rossz előérzete van, hogy valaki közel férkőzött hozzá, belépett az életébe. Nesbø persze szokásához híven több potenciális jelöltet is nyújt az olvasónak ezzel kapcsolatban, hogy aztán egy hatalmas csavarral alólunk is kihúzza a talajt és Harry-vel párhuzamosan csak kapkodjuk a fejünket, hogy hogy is lehettünk ennyire vakok.
Ami igazán okos ebben a felállásban az az, hogy amíg azon agyalunk, ki is az, aki foglalkoztatja Harry tudatát, észre sem vesszük, hogy velünk milyen játszmát is űz az író. A végső felismerés pedig igencsak megrázó: Nesbø jóval tudatosabban építkezik, mint azt hinnénk.
A történet – ahogy az írótól ekkora már szinte elvárható – nagyon nyomasztó, borús, brutális és a végletekig átgondolt. Nesbø sok könyve és jelenete játszódik télen, most azonban az első hó és a hóemberek kiemelt jelentősége miatt sokkal erőteljesebbnek érezzük a hideget és a sötétséget. Harry egy újabb sorozatgyilkos után nyomoz, aki családos nőket gyilkol, amint lehull az első hó. A tetthelyeken pedig minden alkalommal egy hóembert találnak – hol csak hóból felépítve, hol jóval erőszakosabb megoldásokat alkalmazva. A nyomozó azonban ezúttal sem csak a munka frontján kell, hogy helyt álljon. Sőt, talán a Hóemberben folyik össze leginkább Harry életének két oldala.
Ahogy azt korábbi munkáiból megszokhattuk, Nesbø mindig különös kegyetlenséggel ismerteti meg velünk az áldozatokat akár mindössze egy-két oldalon.
Tudjuk a nevüket, a munkájukat, a családi viszonyukat és mindenekelőtt azt, hogy hamarosan meg fognak halni.
Azzal, hogy karaktert ad az áldozatnak, jóval közelebb hozza hozzánk: növeli a feszültséget és még megrázóbbá teszi a gyilkosságokat. Az igen csak hatásos formulát a Hóember azonban még tovább viszi. Míg általában a bemutatott személyek tényleg igen hamar belefutnak a végzetükbe, addig ebben a könyvben egyesek sorsát jóval tovább elhúzza az író. Megadva nekünk, naiv olvasóknak a reményt, hogy talán az adott figura mégsem végzi úgy, mint előző társai. Ez a mézesmadzag huzigálás pedig egyfajta játékosságot ad az egyébként komor és komoly hangvételhez.
A Hóember kapcsán egy egész hét a skandináv krimikről szól a Filmtekercsen: kattints ide, hogy megtudd, mi várható nálunk!
Persze reménykedni egy Harry Hole-nyomozás során több mint hiábavaló. Akkor meg végképp, ha egy ennyire átgondolt, ennyire elborult és mégis precíz sorozatgyilkossal van dolgunk, mint a Hóember. Az elkövető motivációja ez esetben is jól felépített, eredeti és szépen kirajzolja, miért is olyan a gyilkos, amilyen. A hidegvérű kifejezés talán még sosem volt ennyire találó senkire!
A gyilkosságok ismét kísértetiesek, a hangsúly azonban egyértelműen a holttestek felhasználásán van. Gyakorlatilag ahányféleképpen ötvözni lehet egy emberi testet és egy hóembert, azt Nesbø gyilkosa szépen véghezviszi.
Az biztos, hogy nem finom lelkű olvasóknak szól a könyv.
Az egész regény pedig gyönyörű egyensúlyban tálalja fel az előbbiek keverékét: a Hóember tényleg körömlerágósan izgalmas, a Harry életébe befurakodó idegen misztikuma növeli a feszültséget, a gyilkosságok brutalitása és a testek explicit elhelyezése pedig ismét mély nyomot hagynak az olvasóban. A végső fordulat sosem volt még ennyire frappáns és arcon ütős, ráadásul a megoldást Nesbø egyszerre nyújtja át Harry-nek és az olvasónak. Azzal, hogy az író kiiktatja az evidensen felkínálkozó suspense lehetőségét, még lenyűgözőbb, hogy a feszültség milyen magas fokon ég az utolsó oldalakig.
Ha önmagában azt nézzük, melyik Jo Nesbø-könyv is vonzhatja a legnagyobb tömegeket a mozikba, akkor érthető, hogy Hollywood a Hóembert választotta megfilmesítésre. Tomas Alfredson és Michael Fassbender megszerzése pedig egyszerűen tökéletes lépésnek tűnik: az előzetes is afelé mutat, hogy igazán jó adaptációt kapunk majd. Ennek ellenére kicsit furcsának és több tekintetben is hibásnak tartom, hogy a Harry Hole-sorozatot nem a legelső, hanem a hetedig könyvvel kezdik filmvászonra vinni. Ez vagy azt jelenti, hogy nem lesz több filmváltozat, vagy azt, hogy csak a későbbi könyvekhez nyúlnak hozzá a jövőben, vagy azt, hogy ugrálgatnak majd az időben. Harry története egyébként még a 11., legfrissebb könyvvel sem zárult le szerencsére. A Szomjúsággal Nesbø újabb erős alkotást hozott, amely szinte felér a Hóember és a Police magasságaiba.
Belénk fagy a szusz a félelemtől: október 12. és 19. között zajlik a Skandináv krimi hét a Filmtekercsen! A legjobb északi pszichothrillerek, sorozatok, könyvek, portrék listába szedve vagy kritikaként – keress rá a címkére vagy kövesd a fejleményeket a nyitóoldalon!
Jo Nesbø: Hóember
Animus, 2017
Fordította: Petrikovics Edit
