Magazin

Isten és az ördög nevében – Sorozatgyilkosok és a vallás

Egy sorozatgyilkost általában beteges eszmék vezérelnek, de mi történik, ha ez az eszme a vallás, egy eredendően magasztos és jóra vezérlő elgondolás? Az abszolút rossz és az abszolút jó ütközéséből izgalmas filmek születhetnek, ezeket gyűjtöttük össze a friss, Iránban játszódó darab, a Szent pók apropóján.

A vadász éjszakája (Charles Laughton, 1955)

Ma már egymást érik a pszichopatákról szóló filmek, sorozatok, ez azonban nem volt mindig így, így nem csoda, hogy a bemutatója idején, az ötvenes évek közepén A vadász éjszakája kritikailag megbukott, csak később nyerte el kultikus státuszát. A színészként ismert Charles Laughton igazi déli gótikus rémmesét alkotott, amelyben a szereplők nagy többsége erősen taszító figura, hajmeresztő képekkel van tele, a gyerekszereplőkért pedig őszintén lehet izgulni, hiszen folyamatosan életveszélyben vannak. A film gyújtópontját Robert Mitchum adja, aki Harry Powell személyében egy igazi rohadékot teremtett meg.

Harry Powell önjelölt prédikátor, ám végig eldönthetetlen, hogy a vallási megszállottsága valódi, vagy csak eszközként használja ahhoz, hogy az áldozatai bizalmába férkőzzön. A noir-thriller antagonistáját eleinte pénzéhes csalónak nézhetjük, ám hamarosan kiderül, hogy a vagyon megszerzésében semmi nem állhatja az útját. Még két kisgyerek sem, akiknek feleségül veszi az anyját, mert egyedül ők tudják, hová rejtette valódi apjuk a – szintén rablás során szerzett – dollárjait.

Később pedig az is kiderül, hogy Powell már nők tucatjait ölte meg hasonló okokból.

Miközben A vadász éjszakája a kegyetlenségével a mai napig sokkol (a gyerekek anyjának halála kellően hátborzongató), a helyzetet pedig fokozza az álszent, jellemgyenge, ellenszenves kisvárosi közeg, az igazi provokáció Powell vallásosságában rejlik. A sármos manipulátor álarcán csak a film kisfiú főhőse, John lát át, de senki nem hisz neki, ő pedig kiábrándul az üres, kenetteljes bibliai frázisokból is. Bizalmatlansága akkor sem enyhül, amikor találkozik A vadász éjszakája egyetlen pozitív felnőttfigurájával, a szintén szigorú és vallásos, ámde jóságos Rachellel (Lillian Gish). Ez az idős nő az, aki megállítja a gyerekeket érzelemmentes terminátorként üldöző Powellt, miközben a film értékrendjét is helyrebillenti. Már amennyire lehet: a lincshangulatba került kisközösség semmivel nem lesz szimpatikusabb, mint volt, miközben a megzavarodott John apjaként borul a letartóztatott, eddig gyűlölt és rettegett Powellre. (Gyöngyösi Lilla)

A hetedik jel (Carl Schultz, 1988)

Egy (sorozat)gyilkosokról szóló listán különös egy olyan filmet látni, amiben nincs klasszikus értelemben vett gyilkos és gyilkosság is alig. Ami viszont van, az vallás! A magyar származású, 1956-ban emigrált Carl Schultz filmje (is) a Bibliát veszi alapul, hogy kiaknázza annak horror-potenciálját. Most nem a Jelenések könyve, hanem Jóel próféta második könyve szolgáltatja a mindenség pusztulásának forgatókönyvét. A világban egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik, halak forrnak fel az óceánban, a Negev-sivatag kellős közepén jéggé fagy egy teljes település. Az események helyszínén visszatérő szereplő egy baljós karakter, David Bannon (Jürgen Prochnow), aki végül Amerikában, Abby Quinn (Demi Moore) és férje kiadó szobájában telepedik le. A messziről jött férfi megrémíti a várandós nőt, a furcsábbnál furcsább jelenségek pedig szaporodnak.

A hetedik jel – sok más filmhez hasonlóan – a bibliai végítéletre irányuló próféciák konkrét értelmezésével és megmutatásával rémíti meg a nézőt, ami egyszerűsége ellenére működő technika. A vallási témát a fanatikusok jelenléte fokozza, akikből van egy pár. David karaktere nemcsak Abby-t, de a nézőt is taszítja, holott a filmben nem ő a legveszélyesebb karakter. Jimmy Szaragosa (John Taylor) isteni hívásra mészárolja le családját a film mellékszálában, Lucci atya (Peter Friedman) pedig az események után loholva valójában saját, az egyház szándékaitól különböző küldetését járja. A szálak végül összeérnek, a finálé egészen nagyszerű lett, ahogy a (le nem lőtt) gigászi fordulat után Abby-nek saját gyermeke mellett a világot is meg kell óvnia a pusztulástól. (Nagy Tibor)

Hetedik (David Fincher, 1995)

David Fincher műfaj-meghatározó pszichothrillere, a Hetedik máig az egyik legkeményebb alkotás a sorozatgyilkosokról szóló filmek között – vizuálisan is az, sztorija is legendásan rettenetes, és a moralitása is kíméletlen. Ami nem csoda, mert az elmebeteg sorozatgyilkos egy olyan erkölcsiségre építi a cselekedeteit, ami a saját logikáján belül nem enged kibúvót: kizárja az irgalom lehetőségét az áldozatai, de önmaga iránt is.

Hetedik

A gyilkosságok a hét főbűn koncepciójára épülnek; mind a hetet egy-egy hétköznapi, de szigorúan nézve kétségtelenül bűnös személy halálával torolják meg, éspedig igen kreatívan (és rémálmokat keltő módon). Mint minden fanatikus, Fincher gyilkosa is szó szerint értelmezi a vallási tanításból kiragadott részleteket. Az elhízás számára éppolyan megbocsáthatatlan bűn, mint a pénzéhség, vagy mint a harag, akár jogos, akár jogtalan. Ellentétben azzal a vallással, ahonnan a főbűnök ötletét lopta, ő nem ismeri a megbocsátást (megtérést, jóvátételt, bűnbánatot…), és természetesen végképp nem ismeri a szeretetet.

A fanatizmus szupererejével szemben kétkedő, hitehagyott nyomozók állnak,

akiket szinte csak a rutin hajt (Brad Pitt és Morgan Freeman csodálatos alakításában). A megtestesült emberi gyöngeség ez a két figura. A monomániás megszállott sose fárad, de a munkát és családot (és kiégést és kételyeket) egyensúlyozó nyomozók nagyon is hétköznapi, esendő emberek. Ezáltal az összecsapás az emberi lét kétfajta megközelítése közötti harccá emelkedik: az egyik oldalon a tökéletesség (elmebeteg) hajszolása, a másikon a gyöngeséget is megbocsátó igyekvés. Ami szépen tükrözi az alapul vett vallás kétféle arcát: az ó- és újtestamentumit; a kíméletlent és az irgalmast; az örök farizeusok szembenállását azzal az istenemberrel, aki azt mondta: „én a bűnösökért jöttem”. Fincher zseniális sorozatgyilkosa azt demonstrálja, hogy milyen az az élet, amikor valaki ez utóbbi kijelentést képtelen felfogni. (Havasmezői Gergely)

Letaszítva (Gregory Hoblit, 1998)

A 90-es évek csak úgy ontotta magából a sorozatgyilkosos thrillereket. Akadt köztük megkerülhetetlen kultfilm (A bárányok hallgatnak, Hetedik), de többségük (Jennifer 8, Tökéletes másolat, A csontember) csak alkalomszerű borzongatásra vállalkozott. Mégis talán közös bennük, hogy a nagybetűs Gonosz rettegett, mégis csábító természetét igyekeztek megragadni. Különösen igaz ez a Letaszítva című filmre, ami a maga korában azzal próbált új nézőpontot kínálni a népszerű alműfaj terén, hogy szó szerint elemelkedett a realitástól: főszereplőjének, John Hobbes (Denzel Washington) nyomozónak ugyanis egy természetfeletti erővel kellett felvennie a küzdelmet.

A valódi sorozatgyilkos (Elias Koteas) csak a film expozíciójában van jelen, és rögtön ki is végzik. Ám az Azazel névre keresztelt, bukott angyal bármelyik földi halandó testébe képes beleszállni, sőt puszta érintéssel át is költözni egy másik ember porhüvelyébe. Hobbes nyomozó ezért pár napon belül azt tapasztalja, hogy a rejtélyes gyilkosságok folytatódnak, csak éppen helyszínről helyszínre a tettesek ujjlenyomatai különböznek.

Gregory Hoblit a mágia sötét világát vegyíti a nagyváros képviselte bűnnel, de képtelen egy fajsúlyos, misztikummal átitatott miliőt kialakítani. Filmjében a vallásos tartalmak inkább csak üres, a cselekmény puszta továbbgördítésére szolgáló elemek: konkrétan van olyan jelenet, ahol a szupernyomozó főszereplő leszólít egy buszon egy apácát, hogy megkérdezze tőle, mit jelent az apokalipszis. Ezért a Letaszítva veretes gondolatisággal nem rendelkezik, egy klasszikus archetípusra, a Jó és a Rossz örök harcára egyszerűsíti le történetét.

Két érdekes szála mégis van a cselekménynek.

Az egyik a paranoia köré építkezik: a nagyvárosi zsúfoltságban sosem tudhatod, hogy kiben a lakozik a Gonosz. A tömeg iszonyatos. De még izgalmasabb a kissé arrogáns, de mély hivatástudattal rendelkező főszereplő, aki egy kocsmai próbatétel során olyan képet fest fel a rendőrökről, hogy hamar megérteti velünk, miért pont ő keltette fel Azazel figyelmét. „Ha megvesztegethető, ha nem, mindegy. Egy zsaru naponta több jót tesz, mint akármelyik ügyvéd vagy bróker, vagy az amerikai elnök egész élete folyamán. A zsaruk kiválasztottak.” – állítja John Hobbes.

A Letaszítva azonban leginkább csak amiatt tud emlékezetes maradni, hogy csatlakozik Gregory Hoblit döbbenetes végső fordulattal rendelkező filmjeinek (Legbelső félelem, Törés) sorába. (Kiss Tamás)

Isten haragja (Bill Paxton, 2001)

„Isten azt engedi, hogy azt tegyél, amit szeretnél. Nem egy dróton rángatott bábu vagy, nemdebár? Tehát Isten azt szeretné, ha saját magadnak döntenél.” – Ezzel okítja a báb-apuka báb fiát a Davey And Goliath című ájtatos gyermek műsorban. Ezt nézik éppen a fiatal Meiks testvérek is, nem sokkal azután, hogy az apjuk első ízben vitte ki őket fészerbe démont ölni. A démon ez esetben egy fiatal pincérnő alakját vette fel. De persze a külső megtévesztő lehet. Hiszen apának maga Isten mondta meg, hogy ki a démon, és, hogy a Meiks fiúk feladata azok elpusztítása.

Épp kicsúszva a 90-es évekből, Bill Paxton első rendezése látszólag tökéletesen illeszkedik a korszak pszichothrillerjei sorába. Hiszen a Hetedikhez (és utánzóihoz) hasonlóan egy vallási tébolyodott sorozatgyilkos áll a középpontjába, sőt a végén megtörténik a műfajban/korszakban szinte kötelező „ez a szereplő nem is az, akinek eddig hittük” csavar. Mindezek ellenére az Isten haragja bőven több, mint egy átlagos David Fincher-utánérzés. Hiszen egészen más irányból közelíti meg a témát, mint a legtöbb sorozatgyilkosos thriller. Ugyanis azokkal ellentétben a hangsúly itt nem a nyomozáson és a nyomozókon van. A cselekmény ugyanis az idősebb Meiks fivér (Matthew McCone) elmesélésében bontakozik ki, aki részletesen beszámol az „Isten keze” néven elhíresült sorozatgyilkos után nyomozó FBI ügynöknek arról,

hogy az apja miként vesztette el az eszét, és kezdett – velük együtt – démonokra vadászni.

A film nagy részében Paxton remekül építi a feszültséget és a kételyt (az általa játszott) démonvadász fater motivációit illetően. Tényleg Isten akaratát teljesíti? Vagy csak a felesége elvesztését követő gyászba, és a rekeszszámra fogyasztott Hamm’s sörbe őrült bele? Valóban célja van velünk Istennek, vagy csak mi találjuk ki, hogy megpróbáljuk irányítani a szétesett életünket? Ha pedig Isten feladatot szán nekünk, az tényleg ennyire konkrét? Van-e egyáltalán módunk ilyen esetben ellenszegülni neki? Mi történne, ha Isten utasítása ellenére sem ölné meg a démonokat? Ezek a dilemmák jelennek meg a két gyereke képében, akik egészen eltérően reagálnak apjuk küldetésére. (Így a film kicsit arról is szól, hogy a toxikus környezet és a szülői dominancia végső soron egyaránt károsan hat az azt elfogadó és az az ellen lázadó gyerekek fejlődésére is.)

Paxton elsőfilmes rendezőként is remek vizuális, atmoszféra- és feszültségteremtő érzékről tesz tanúbizonyságot (nagy kár, hogy később már nem készített filmet a műfajban). Még az apróbb narratív hiányosságai ellenére is egy kellően izgalmas és gondolatébresztő sorozatgyilkosos thriller az Isten haragja. Ám, amikor már azt hittük, hogy tudjuk, hogy mire megy ki a játék, és megtörtént a fentebb is említett – amúgy mai szemmel eléggé kiszámítható – fordulat, akkor jön csak az igazi lényeg. Paxton – és az író  Brent Hanley – egy olyan csavart dob a nézőre, ami teljes kihúzza a lábunk alól a szőnyeget. Nemcsak a film addigi cselekményét kell átértelmeznünk, de a jó és rossz fogalmáról alkotott képünket is. Persze ez a film fikció, de mi van, ha tényleg így van? Ha Isten tényleg így működik? Honnan tudhatnánk, hogyan láthatnánk? (Pongrácz Máté)

Angyalok és démonok (Ron Howard, 2009)

Dan Brown regényei a csavaros építkezés és a rengeteg kultúrtörténeti utalás miatt minden hiányosságuk ellenére lettek a közönség kedvencei, A Da Vinci-kód mérhetetlen sikerét követően pedig az sem volt kérdés, hogy a megfilmesítést sem kerülik el. Ron Howard lett, aki ezt követően a szerző három könyvéből is mozgóképet készített. Ugyanakkor Howard gyáván adaptál ugyanis: regényeinek egyik fő erényét, a bátorságot, teljesen nélkülözi, és olyan változtatásokat eszközöl következetesen a cselekményeken, amelyek simulékonyabbá teszik a végeredményt az amerikai néző számára. 

De vissza az Angyalok és démonokhoz: a 2009-ben készült film a 2000-ben íródott azonos című regény adaptációja. Csakúgy, ahogy A Da Vinci-kód is, ez is ezer szállal kötődik a valláshoz és az egyház működésének hátterében húzódó szimbolikához. Még ha valaki nem is hívő, a magasabb jelentéseket ígérő misztikum a legtöbb embert vonzza, a rejtélynek pedig, amit meg kell oldanunk a megértéséhez, szinte nincs olyan, aki ne eredne nyomába. 

Az Angyalok és démonok cselekménye egy rituális sorozatgyilkosság közül folyik, melyet a szimbólumkutató Langdon (Tom Hanks) hivatott felfejteni. A pápa halálakor egy rejtélyes merénylő elrabolja a négy preferitót, azaz a pápai székre legesélyesebb bíborosokat. Landon versenyt fut az idővel, de sajnos többnyire nem éri azt utol, így csak lohol a maga mögött a négy elem, a föld, a levegő, a tűz és a víz szimbólumait viselő holtesteket hagyó gyilkos után. A szakrális gyilkosságokról persze kiderül, hogy a hátterükben közel sem magasztos spirituális okok álltak, pusztán hataloméhség. Már maga ez a végkifejlet is tisztán mutatja Brown attitűdjét az egyházat illetően:

az is csak gyarló emberek gyülekezete, akik sokszor díszes jelképek és aranyserlegek mögé rejtik az áhítatot igencsak nélkülöző bűneiket.

Az egyházat elsősorban Langdon karakterén keresztül sok tekintetben bíráló filmet a hitközösség végül egész kedélyesen fogadta: óva intette híveit a benne látott üzenettől, de végül ártatlan mulatságnak titulálta – ami talán annak is köszönhető, hogy a főhős tulajdonképpen nemcsak a katolikusok oldalán foglal állást az illuminátusokkal szemben, de egyenesen meg is menti őket a film másik főszerepét, a camerlengót alakító Ewan McGregor közreműködésével levezényelt látványos fináléban. (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!