A hírhedt, afroamerikai rendező, Spike Lee másodvirágzását éli mind a botrányai, mind a filmkészítés terén. A Csuklyások forgatókönyve Oscart ért, és az afroamerikai katonák vietnámi szerepét firtató Az 5 bajtárs is esélyes a jelölésekre. A sokak szemében ellenszenves rendezőről most egy atipikus portrét közlünk: olyan arcvonásait mutatjuk meg, amiért nagyon is lehet szeretni őt.
Spike Lee egy botrányhős. Valószínűleg sokak szemében elevenen él a kép, ahogy az afroamerikai rendező dühösen, heves karlendítések közepette igyekszik elhagyni a 2019. évi Oscar-gálát, mert saját alkotása, a Ku Klux Klán és a társadalom bonyolult viszonyrendszerét vizsgáló Csuklyások helyett a jóval konzervatívabb Zöld könyv nyerte a legjobb filmnek járó aranyszobrot. Spike Lee utólag több nyilatkozatában is arra engedett következtetni, hogy kirohanásának oka a következő volt: szerinte a Zöld könyv csak egy sokszor látott, fehér szemszögből készített film a rasszizmus könnyed megoldhatóságáról. Arra viszont már kevesebben emlékezhetnek, hogy ugyanezen Oscar-gálát követően maga Donald Trump vádolta meg rasszizmussal a heves vérmérsékletű direktort, mondván, a műsor során faji alapon biztatott az elnök ellen való szavazásra.
De Spike Lee nem csak az Egyesült Államok elnökével képes összerúgni a port, hanem egy élő rendezőikonnal, Quentin Tarantinoval is. A Jackie Brown idején az verte ki a biztosítékot nála, hogy a fehér direktor túl sokat használtatta a filmben a “nigger” szót, a Django elszabadul kapcsán pedig úgy nyilatkozott, hogy
„a rabszolgaság nem spagetti western volt, hanem maga a holokauszt, és ezt illene tiszteletben is tartani.”
És ez még csak négy közéleti konfliktus volt a New York Knicks-rajongóként is rettegett művész kiapadhatatlan repertoárjából.
Magyarországról nézve – és kizárólag közéleti megnyilvánulásaira koncentrálva – Spike Lee alig tűnik többnek egy afroamerikai Puzsér Róbertnél, aki felvette a fekete jogok mind jobban radikalizálódó élharcosának alteregóját, hogy a figyelem középpontjában maradhasson. Művészemberként viszont nagyon is hiteles személyiség, akinek „A Spike Lee Joint” címkével ellátott filmjeire amerikai elnökök viszik első randizni későbbi feleségüket. Olyan rendező, aki „balosabb-liberálisabb”, de kétségtelenül provokatív hangnemben igyekszik feltárni (és feloldani!) az Egyesült Államok etnikailag sokszínű társadalmát megosztó határokat. Szokatlan viselkedési kódexe azonban Kőműves Kelemenné teszi: amit rendezőzseniként felépít, azt közéleti személyiségként lerombolja.
Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy egy olyan cikkel állunk elő Spike Lee-vel kapcsolatban, ami nem a megmondó ember, és kevésbé a feketék jogaival foglalkozó élharcos vonásaira koncentrál, de nem is egy klasszikus, minden alkotását érintő portré.
A következőkben Spike Lee három olyan alteregóját, jellemzőjét szeretnénk megmutatni, ami innen, Magyarországról nézve is érdekessé teheti őt.
Először Spike Lee otthona (New York) iránt érzett szeretetét hoznánk testközelbe. Másodjára zenerajongó mivoltát árnyalnánk. Végül pedig filmművészetének egy ritkán tárgyalt vonását mutatnánk be, még pedig hogy előszeretettel ötvözi filmjeiben a dokumentumfilmes és a fikciós jellemzőket. Bízunk abban, hogy személyiségének e három összetevője kulcsot jelenthet Spike Lee művészetének alaposabb megismeréséhez, az „A Spike Lee Joint” márkajelzés értő értékeléséhez!
Spike Lee, a lokálpatrióta
Egy rendező személyes kötődését számos perspektívából megközelíthetjük, de kétségtelen, hogy a szerzőiséget látványosan felfejti az, ahogyan egy adott, valós helyszínt más-más rendezők különbözőképpen megmutatnak. Ennek fényében New York egyik leghíresebb kerületét, Brooklynt láttuk már az értelmiségiek törzshelyeként Woody Allen jóvoltából (Annie Hall), de az olasz maffia terepeként is Martin Scorsesének köszönhetően (Nagymenők). Ezek után pedig cseppet sem meglepő, hogy Spike Lee Brooklynja elüt az előző példáktól: egyszerre földhöz ragadt és mesebeli világ, amelyben veszélyei ellenére is jó elmerülni. Spike Lee Brooklynját épp úgy meg lehet szeretni, mint a budapesti 8. kerületet.
Az évtizedek során Lee és brooklyni „állampolgársága” olyan szorosan összefonódott, hogy sokan el is felejtették: Lee Georgia államban, Atlantában született és gyermekként költözött New Yorkba. Talán éppen ebben bújik meg a rendező érzékenysége a hely iránt, hiszen nem „beleszületett”, hanem
kíváncsi gyerekként találkozott azokkal a jellegzetes színekkel és formákkal, amik számára Brooklynt jelentik.
Lee világában meghatározó helyszín a multikulturális szomszédság életteréül szolgáló utca és a magas téglaházak tövében elterülő, gyülekezőhelyként szolgáló lépcső. A sokszínűség szó szerint és átvitt értelemben is megjelenik ezekben a filmekben, ahol az afroamerikai, olasz-amerikai, Puerto Ricó-i és koreai lakosság éli hétköznapjait szemkápráztató graffitik és eklektikus belső terek között. S bár Spike Lee számos New York-filmet (Dzsungelláz, Az utolsó éjjel) tudhat magáénak, a következőkben Lee életművének azon szegletére koncentrálunk, amit a szakma nemes egyszerűséggel Brooklyn krónikáinak (Chronicles of Brooklyn) nevez. Az ide sorolható hat alkotás bár egy univerzumot teremt, mindegyik darab újabb árnyalattal egészíti ki a brooklyni kavalkádot.
Az 1989-ben készült Szemet szemért (Do the Right Thing) Spike Lee megkerülhetetlen filmje – nem csak Lee filmográfiáján belül, de az amerikai film egészét tekintve is – ami tabuk nélkül beszél rasszizmus és erőszak viszonyáról. Teszi ezt provokatív humorral és videóklipszerű montázsokkal, egy olyan történetet dobva a nagyvászonra, amit nehéz jól elmesélni, de a rendezőnek mégis sikerül. A Szemet szemért Brooklynja nyáron a földkerekség legforróbb pontja. A negyed mikroklímája vizuálisan lecsapódik az aranyló napfényben, a felüdülést jelentő, vörös tűzcsapokban, a környék kipattanó, szaturált színeiben, az arcokon gyorsan lefutó izzadtságcseppekben. Az utcákon minden egyes generáció megmutatja magát, kisgyerekektől az idősekig, a hőség így a teljes lakosságot kiűzi a négy fal közül. Az ókori Róma fórumát visszhangozva a brooklyni közterület lesz a kulcsfontosságú interakciók helye: veszekedés, csoportszolidaritás vagy csajozás, az utca a különböző etnikumú emberek szimbiózisát láttatja. Azonban ez az együttélés bagatell ügyek miatt hirtelen tarthatatlanná válik.
A Szemet szemért sajnos aktuálisabb mint eddig bármikor. A George Floyd halála által fellobbant Black Lives Matter mozgalom pedig nem véletlenül talál párhuzamokat a keserű valóság és Spike Lee filmje között. A filmnek lényegében nincs főszereplője, hanem a hood válik afféle kollektív szereplővé. A rengeteg felvonultatott karakter közül Radio Raheem alakja markánsan beleégett a nézők emlékezetébe, egy ártalmatlannak tűnő konfliktus ikonikus áldozataként. A feketék és olaszok között kirobbanó zűr tragikus lezárásaként a kiérkező fehér rendőrök az utca szeme láttára fojtják meg Radio Raheemet és maguk is elképednek a dühön, amit a hiábavaló halál vált ki.
Ehhez képest Lee játékfilmes debütálásában, az 1986-os Nola Darlingban (She’s Gotta Have It) Brooklyn a pezsgő művészélet színhelye, egy öntudatos és megnyerő, afroamerikai lánnyal a főszerepben. Azok számára, akik hozzá vannak szokva Spike Lee jellegzetes színvilágához, valósággal elképzelhetetlen, hogy a Nola Darling fekete-fehér film, egyetlen színekben pompázó jelenettel kiegészülve. A romantikus vígjáték – melyben három férfi (köztük Lee) küzd a szexuálisan felszabadult Nola kegyeiért – valóságos Szex és New York még azelőtt, hogy a sorozat egyáltalán létezett volna.
A filmben a nyolcvanas évek Brooklynja minden, amit a metropoliszokról és az urbánus lét hétköznapi szépségeiről elképzelünk. A Brooklyn-híd szomszédságában, a tetőn napozunk, jazz-zenére táncolunk a parkban és a buszmegállóban ücsörögve látjuk meg az „igazit,” vagy legalábbis a soron következő igazit. A Nola Darling nem csak Lee karrierjét indította el, mivel az amerikai független filmgyártásra és az afroamerikai filmkészítőkre egyaránt hatással volt. Nola alakjának pedig akkora impulzusa volt, hogy Spike Lee és a Netflix újra visszahozta őt 2017-ben, a She’s Gotta Have It című sorozatban.
Az 1994-es Crooklyn magába vegyíti a 70-es évek Brooklynja iránt érzett nosztalgiát és a coming of age típusú felnövéstörténetek műfaji jegyeit. Lee itt már nem a lakóközösségre, hanem egy családra fókuszál, annál is inkább Troyra, a soktagú família egyetlen lánygyermekére. A filmben hangsúlyosan érződik az önéletrajzi ihletettség, hiszen Troy-on keresztül a rendező saját gyermekkorába repít minket vissza, ahol a lány tanárnő anyja és jazz-muzsikus apja Lee szüleit idézi. Mindeközben Brooklyn ábrázolásában már nem csak a multikulturális aspektusokat látjuk megismétlődni.
Lee kitérőt tesz a szexuális hovatartozás sokszínűségére is, amikor Troy a helyi közértben egy transzvesztitával találkozik. Ami pedig különösen érdekes, hogy Brooklyn atmoszférája kontraszt által erősödik meg. Troy a nyári szünet alatt Délre utazik, a zöld pázsitos, tündéri babaházak földjére. Hogy még jobban érezhessük Troy idegenség érzetét, a déli jelenetek egy részénél Lee anamorfikus lencséket használ. A képek így egészen bizarr módon eltorzulnak, megnyúlnak. Tehát a Crooklynban Lee már a filmnyelvet felhasználva választja le Brooklynt a világ többi részéről.
A Red Hook Summer akár a Crooklyn inverzének is tekinthető. Újból felnövéstörténet, de ezúttal a kamaszkor küszöbén álló Flik szemszögéből. Az Atlantában élő fiú nagyapjánál, a Brooklyn észak-nyugati részén fekvő, Red Hookban tölti a nyarat. Flik találkozása a várossal elegánsan rímel a negyedet bemutató montázsokra. A 2012-ben készült filmben már teljesen más Brooklynt láthatunk. Az utcák nem lüktetnek olyan vad tempóban mint régen és a dzsentrifikáció következményeként újgazdag szomszédságot nyer a szegénységben tengődő afroamerikai közösség. Spike Lee huncut, önreflexív kikacsintása viszont megnyugtat minket, hogy bizonyos dolgok azért nem változnak. A Szemet szemért Mookie-ja (akit Lee alakított) több mint 20 évvel később tér vissza a Red Hook Summerben és még mindig pizzafutár, ráadásul éppen abban az olasz pizzériában, ahol a nyolcvanas évek legvégén.
Lee kedvenc csapatára, a Knicks-re, az NBA-re és általában a kosárlabdára gyakran hivatkozik a Red Hook Summer. A kosárpálya tere státuszszimbólum, hiszen a legmenőbb srácok és bandák járnak ide. Azonban arról, hogy mit is jelent Brooklyn számára a kosárlabda által teremtett szubkultúra, az 1998-as A játék ördöge (He Got Game) mesél igazán. „A kosárlabda költészet mozgásban” – mondja Jesus Shuttlesworth, a film főhőse, akit bizony nem a Megváltóról neveztek el, hanem Earl Monroe-ról, az NBA egyik legsikeresebb kosárlabda-játékosáról. Ellenben hiba lenne azt gondolni, hogy kosárlabda és megváltás között nincs kapcsolat.
A játék ördöge többnyire Coney Islanden forgatott film, Brooklyn ezen délnyugati lakónegyedét bizonyára sokan ismerik vidámparkjáról és óriáskerekéről. Spike Lee-nél Coney Island nem a varázslat, hanem a nyomor szinonimája. Prostituáltak, drogdílerek, drogfogyasztók, és más perifériára szorult emberek küzdenek itt a túlélésért. A kilátástalanságból való kitörésnek egyik módja az, ha valaki tehetséges kosaras. Jesus ezt pontosan tudja, de még inkább haszonleső barátnője és nagybátyja. A filmben olyan híres kosárjátékosok jelennek meg fiktív interjú keretében, mint Shaquille O’Neal vagy a brooklyni születésű Michael Jordan, így a „kosárálom” általuk is legitimitáshoz jut.
Azonban a magas, szürke ketrecbe zárt, kültéri kosárlabdapályák rémisztő metaforává válnak a történet végére.
Ebből a börtönből az egyetlen kiút, ha a játék ördögévé válsz.
Az 1995-ös Nepperek (Clockers) annyiban kakukktojás az előző filmekhez képest, hogy egy adaptáció (Richard Price regénye alapján) és bár a forgatókönyvet Spike Lee is jegyzi társszerzőként, első ránézésre a többi brooklyni „krónikánál” kevésbé személyes. Eredetileg Scorsese rendezte volna, csak közbeszólt a Casino, így végül a film producere lett. Spike Lee jóvoltából itt a brooklyni utca újabb metamorfózison megy keresztül. Már nem szociális tér, hanem munkahely a kisstílű drogdílerek számára. A lerobbant lakónegyed zöld parkjaiban, játszóterek mentén fiatal srácok árulnak, de még a csendes éttermekben is megpróbálnak sátrat verni.
A film érzékenyen visszakanyarodik a Szemet szemért világába, ahol a rasszizmus és az erőszak kéz a kézben jár. Brooklyn „projekteknek” nevezett részében, ahol a tömbházakban a szegények tömegesen élnek, az illegális tevékenységek fényes nappal is folynak, csicsergő madarakkal és bicikliző gyerekekkel a háttérben. A film kezdő képein Lee színes fotókat vetít, amelyek lelőtt, afroamerikai férfiak holttestét mutatják meg és noha a történetben a rendőri erőszak nem vezet halálhoz, a közbiztonságot beárnyékolja egy ijesztő érzelmi semlegesség. A nyomozók viccelnek a holttestek felett és kegyetlen megjegyzésekkel illetik azokat a fekete bűnözőket, akik ebbe az ördögi körbe születtek. Kétségtelenül így a Nepperek Lee legpesszimistább Brooklyn-filmje, de ez a fejezet is Brooklyn történetéhez tartozik.
Lapozz tovább, ha a zenerajongó Spike Lee-ról is szeretnél olvasni!