Magazin

Ha beüt a joint – Spike Lee alteregói

Spike Lee, a zenerajongó

A Szemet szemért egyik központi karaktere Senor Love Daddy (Samuel L. Jackson), aki keretbe foglalja a filmet: az ő reggeli ébresztésére ismerjük meg a környék lakóit és az ő üzenetét visszük magunkkal a vége főcím után is. Love Daddy karakterében, mintha a rendező Spike Lee manifesztálódna egy DJ személyében – egyfelől ő az, aki rádióműsora segítségével származásától és bőrszínétől függetlenül összeköti Bed Stuy lakóit. Másfelől ő az egyedüli, aki együttműködést sürget: a játékidő során egyszerre aktív, cselekvésre ösztönző megmondóember, békekötést sürgető mediátor (ő az, aki lezárásra készteti az egymást sztereotípiák mentén ócsárló feleket a film közepén található szürreális jelenetben) és párokat egymáshoz segítő szerelemdoktor.

Spike Lee filmjeiben a zene sokkal több, mint a megkomponált képek kiegészítése.

A zenéken keresztül teszi fel identitásának és ars poeticájának központi kérdéseit: „az egész amerikai mítosz arról szól, hogy nem számít a bőrszíned, a nemzetiséged és a hited, amíg amerikai vagy, addig ugyanúgy kezelnek és ugyanúgy ítélnek meg.” (Az idézet Jesse Algernon Rhines: Black Film / White Money című könyvéből származik – a szerk.). Filmjeiben ezt a feloldhatatlannak látszó ellentét kutatja megszállottan, hogyan fér össze az „amerikaiság” legendája a feketék megkülönböztetésével. Lee több filmjében (Szemet szemért, Mo’Better Blues, Crooklyn) is egyértelműen állást foglal az afroamerikai zenei örökség elismerése mellett, ám az alkotásaiban megszólaló dalok és a zene köré épített narratíva segítségével tovább megy ennél.

Senor Love Daddy (Samuel L. Jackson) a Szemet szemért című filmben

A filmjeiben felcsendülő dalok műfaji kavalkádjával (rap, reggae, jazz, funk, soul), ezek összefonódásával és más műfajokat megtermékenyítő hatásával elveti a faji esszencializmust / felsőbbrendűséget. A Mo’Better Blues jazz trombitásának bukásán keresztül Lee egyértelműen aláhúzza, hogy egyetlen személy vagy csoport sem tud kisajátítani magának zenei stílusokat. Legjobb filmjeiben a zenéken keresztül kérdez rá arra, hogy az olyan afroamerikai közösségből és hagyományból építkező műfajok, mint a jazz vagy a rap, hogyan váltak egy nemzet, Amerika műfajává – és ha valóban azzá váltak, akkor mi kell ahhoz, hogy a feketék is amerikaivá váljanak, mindenféle megkülönböztetéstől mentesen?

A Mo’Better Blues fő konfliktusforrása és vizsgálatának tárgya az egyén és a közösség kapcsolata.

A történet főhőse Bleek Gilliam jazztrombitás, akinek életét a gyakorlás és a koncertek teszik ki, minden más csak másodlagos jelentőséggel bír. Bleek megszállottan tökéletesíti és kutatja saját hangját, hiába vezetője egy jazzbandának sem zenésztársainak, sem közönségének igényeire nem reagál, csak a színpadon képes a kommunikációra. Bleek törékeny világának középpontjában önmaga és hangszere áll, utóbbi olyannyira, hogy Bleek össze is keveri saját személyiségével. A zenekaron belül a Wesley Snipes alakította Shadow-val küzd legtöbbet, aki Bleek ellentéte: a férfi képes csapatban játszani, zenész társait partnerként kezeli, emellett érti és rezonál a közönség igényeire. A film utolsó előadásán egyértelművé válik Shadow világlátásának igazsága: a férfi zenéje együtt lüktet a zenekarral és az énekesnővel, saját egóját és szólóit az összhang szolgálatába állítja ezzel is aláhúzva, hogy a jazz egy közösségi élmény, amiben mindenkinek helye van.

A Mo’Better Blues zenéjét a rendező édesapja, Bill Lee szerezte, aki a korabeli jazzélet egyik meghatározó alakja volt, Miles Davis is tisztelői közé tartozott. Bleek zenei bukása magával hozza a férfi személyiségének összeomlását is, ami családalapításra sarkallja, fia pedig nem véletlenül kapja a Miles nevet. Miles Davis amellett, hogy a korszak egyik legnagyobb jazz-zenésze volt, híres volt arról, hogy olyan zenei tehetségekkel játszott együtt, akik aztán hozzá hasonlóan nagy karriert futottak be. Spike Lee ezzel a szép utalással is amellett tesz hitet, hogy a zene nem az egyén középpontba állításáról szól, hanem a közösségről, az együttműködésről és a kapcsolódásról.

A vége főcím alatt hallható a Gang Starr Jazz Thing című dala, ami amellett, hogy a jazz-rap műfaj megalkotója, dalszövegében gyönyörű összefoglalását adja a jazz kialakulásának, a műfajok és korszakok közti átjárhatóságnak, múlt, jelen és jövő összekapcsolásának.

A Mo’Better Blues is egy sor személyes tapasztalatból építkezett, ám a Crooklyn még ennél is beljebb hatol Spike Lee magánéletébe. A történet ismételten Brooklynban játszódik a ’70-es évek elején, ahol egy jazz zongorista apuka és tanárnő anyuka próbálja felnevelni 5 gyermekét – ahogy már említettük, az alapszituáció és a történet alakulása Lee gyermekkorát meséli el.

Egy interjúban a rendező elmondta, hogy miután Bob Dylan hatalmas felzúdulást követően átváltott az elektronikus hangszerekre a zeneipar lekövette ezt a változást, édesapja azonban nem volt hajlandó ezt megtenni. Ennek következtében édesanyjára hárult a gyermeknevelés mellett a pénzügyi biztonság előteremtése is – ez a teher szépen lassan felőrölte, rákos lett, majd elhunyt.

A családfő, Woody Carmichael (Delroy Lindo) ugyanolyan megszállottan kutatja saját hangját, mint tette azt Bleek a Mo’Better Bluesban azzal a különbséggel, hogy Woody képtelen egyről a kettőre jutni. Woody tragédiája abban rejlik, hogy egy olyan korszak zenéjéhez ragaszkodik foggal-körömmel, ami 1973-ra már messze volt a népszerűségtől. Woody a bebop királya, Thelonious Monk leszármazottjaként tekint magára, ám ez a korszak már nem a jazzről szól – ezt aláhúzandó a film szinte csak Billboard toplistás dalokat tartalmaz (The Jackson Five, The Chi-Lites, Jean Knight, Sly and the Family Stone).

Woody Carmichael (Delroy Lindo) a Crooklyn című filmben.

Ez a hatalmas kulturális szakadék remekül megmutatkozik Woody gyermekeiben, akiket már nem csak a zene határoz meg, hanem a rádió, televízió és a sport is: Muhammad Ali, a New York Knicks, a Soul Train című tévéműsor, a fehér Partridge Familyvel közös éneklés bizonyítja, hogy a kortárs kultúra eltérő gondolkozású gyermekeket nevel. Épp úgy, mint Bleek Woody is arra teszi fel az életét, hogy valami újat hozzon létre, ez viszont megakadályozza őt abban, hogy meghallja a közönség hangját – és ez a kívülállás lehetetleníti el az igazi kapcsolódást családjával és akadályozza meg a közösség megtartó erejének megtapasztalásában. Spike Lee a Crooklynban felcsendülő dalokat Scorsesehez hasonlóan úgy használja, hogy az adott jelenetet a dal ritmusa, szövege vagy intertextualitása okán újabb jelentésekkel ruházza fel. Remek példa erre, amikor a környék két szipusa szeretné elvenni a gyerekek pénzét, felcsendül Curtis Mayfield Pusherman című száma, ami a blaxploitation filmek egyik klasszikusának, a Superflynak a főcímdala.

Spike Lee máig legmegosztóbb és legnagyobb kritikai sikert aratott filmje a Szemet szemért,

aminek felépítése, lüktetése és mondanivalója csak a benne található dalok és ritmusok mentén értelmezhető. A film az év legforróbb napján játszódik Brooklynban, ahol a helyi lakosok közül néhányan berágnak a veterán pizzakészítőre, Salre (Danny Aiello), amiért éttermének falára egyetlen fekete híresség sem került ki. További olaj a tűzre, hogy Sal pizzériájában tilos zenét hallgatni, ezt pedig a környék egyik lakója, Radio Raheem nehezen viseli, ugyanis hordozható rádiójából megállás nélkül szól a Public Enemy Fight the Power című dala. A film meghatározó eleme ez a dal, nem véletlenül szól Rosie Perez dühödt tánca közben a film elején, majd lesz a katalizátora a tragédiának.

Spike Lee személyesen kérte fel a Public Enemyt a dal megírására azzal az instrukcióval, hogy egy olyan himnuszt írjanak neki, aminek központi gondolata Sydney Lumet Hálózatának ikonikussá vált mondata: „Iszonyúan dühös vagyok és egy perccel sem tűröm ezt tovább.” A hip-hop politikai mondanivalóval átitatott része már 1982-ben megszületett (Grandmaster Flash and the Furious Five The Message című dalával), ám a mai napig nem jött létre olyan formáció, ami annyira radikális és aktuális lett volna mondanivalójában, mint a Public Enemy. A Fight The Power-ben Chuck D és Flavor Flav a rendőri túlkapásokra, a rendszerszintű rasszizmusra és a fehér elit által egyetemessé tett ikonok létjogosultságára kérdeznek rá (a dal legkeményebb sorában Elvist és John Wayne-t is fehér felsőbbrendűség szobrának minősítik).

Sal és fia, Pino (John Turturro) több esetben is kinyilvánítja, hogy nem hajlandók közösséget vállalni a környék afroamerikai lakóival: az egyik vitájuk során Mookie (Spike Lee) megkéri Pinot, hogy nevezze meg kedvenc zenészeit, aki elismeri, hogy Michael Jackson és Prince valóban közel áll hozzá, az ő olvasatában ők mégsem számítanak feketének, mert elértek valamit az életben. Sal pizzériájának csöndje éles kontrasztban áll a környék zenétől és beszélgetéstől hangos atmoszférájával, mintha Sal félne attól, hogy a zene elmossa a kulturális határokat. Sal tragédiája Bleekhez és Woodyhoz hasonlóan az, hogy nem képes bőrszíntől és kulturális háttértől mentes, homogén közösségként tekinteni a környék lakóira és saját magára (amiről Amerika mítosza szól), mert az „én” és „ők” szembenállása ott van minden tettében és szavában.

Jesus Shuttlesworth (Denzel Washington) A játék ördöge című filmben

1998-ban Spike Lee zeneszeretetét egy másik megszállottságának filmre vitelének szolgálatába állította: A játék ördöge egy gimnazista kosárlabda fenomén küzdelmét dokumentálja, akinek választania kell a hírnév és pénz csábítása (NBA), a továbbtanulás (az érte versengő elitegyetemek) és családja egybentartása között (húgáról egyedül gondoskodik, anyja meghalt, édesapjának pedig akkor csökkentik börtönbüntetését, ha a fiú az egyik szenátor által támogatott csapatba igazol). A filmben újra megjelenik a család / közösség összetartásának nehézsége és az egyéni ambíciók látszólagos feloldhatatlansága.

A film zenéjének kiválasztásával Lee ismételten mélyebb kérdéseket tesz fel, mint amit a történet első látásra kínál.

A filmben elhangzó dalok megkomponálására újra a Public Enemyt kérte fel, akik ezúttal nem csupán egy himnuszt írtak, hanem egy komplett zenei albumot, ami érzékenyen reflektál a fiatal kosaras dilemmáira. Az afroamerikai identitást jelképező banda ellenpontozásaként a komolyzenei betétek az amerikai komponista-legenda, Aaron Copland leghíresebb darabjaiból állnak össze. Copland a 20. század legnagyobb hatású zeneszerzője, aki küldetésének tekintette, hogy létrehozzon egy az európaitól eltérő, amerikai zenei stílust, amely merített a jazzből és az amerikai népzenéből is. Ezzel a feloldhatatlannak tűnő ellentéttel Lee a választott zenéken keresztül kérdez rá arra, hogy mi szükséges ahhoz, hogy egy kulturális alkotás és annak alkotója kitörjön a bőrszín béklyójából? Hogyha Aaron Coplandet tartják az egyik „legamerikaibb” zeneszerzőnek, akkor a Public Enemy zenéje miért nem tud Amerika zenéje lenni, miért „csak” a fekete közösségé? Ha az egyiket magas művészetként kezeljük, milyen kritériumrendszer szerint marad a másik a popkultúra terméke? A játék ördöge kreatív zenehasználata is bizonyítja, hogy Spike Lee értő, és előítéletektől mentes hallgatója bármilyen amerikai zenének.

(A cikk megírásában sokat segített  Maria Pramaggiore: Irish and African American Cinema – Identifying Others and Performing Identities 1980-2000 című könyve.)

Lapozz tovább, ha a műfajokkal kísérletező Spike Lee-ról is szeretnél olvasni!

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

Dunai Marcell

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya