Magazin

Ha beüt a joint – Spike Lee alteregói

Spike Lee, valóság és fikció határán

Egy annyira produktív alkotó esetében, mint Spike Lee, nem meglepő a többszólamúság. A legtágabb felosztást figyelembe véve a konvencionális, műfajspecifikus filmek mellett (Oldboy, A belső ember) a független, műfaji kategóriákba bajosan sorolható vagy többféle műfaj keverékéből álló művek is képviseltetik magukat az életműben (Szemet szemért, Egy sorozatgyilkos nyara). Spike Lee kézjegye viszont a formától függetlenül a legtöbb filmjében feltűnik, ezek megjelenési módja pedig sokkal izgalmasabb a műfaji filmekben, mint az öntörvényű alkotásokban.

Spike Lee a köztudatba és a szakma csúcsára is egy megközelíthetőbb, szórakoztató buddy cop filmmel tért vissza (Csuklyások), ami párhuzamosan vonultatja fel Lee stíluseszközeit és a műfaj elemeit, de ugyanez a recept a legújabb Netflixes filmben, a Da 5 Bloods-ban is megmutatkozik. Ebből jól látszik, hogy

Lee a 90-es évek közepétől használt kifejezési formához tért vissza, amelyben a műfaji jellegzetességeknek, a szórakoztatásnak és a politikai retorikának is fontos szerep jut.

Ez a retorikai aktus a jellegzetes amerikai rasszok, népcsoportok és kultúrák konfliktusaira kihegyezett össztársadalmi érzékenység és moralizáló-békítő szándék, amely vagy abban nyilvánul meg, ahogy a játékfilmes kifejezőeszközök – bármilyen filmes műfajról legyen is szó –  finomabb vagy markánsabb formában a dokumentumfilm fogásaival telítődnek; vagy ahogy a fikciós térbe a nemfikciós, jellegzetesen aktuálpolitikai „dokumentumok,” a kor lenyomatai beékelődnek.

Így jellegzetes utalásháló alakul ki a filmes világ és a néző valósága között. Vagyis a művek konkrét összefüggéseket teremtenek bizonyos cselekményelemek és a politikailag érintett közélet között. A filmekben ezeknek a kiemelt helyeknek célzott retorikai értékük van, így bizonyos mértékig el is különülnek a játékfilm világától, közbeékelt inzertekként működnek, az elmélyült befogadást megszakító, elidegenítő hatásuk van. Ezekből a kicsit sem kifinomult megoldásokból szó szerint csak az hiányzik, hogy maga Spike Lee lépjen elő és beszéljen közvetlenül a közönséghez (egyébként néhány filmjében ez is előfordul, bár nem ennyire szélsőséges formában), de hatásukban enélkül is a közvetlen kommunikációt idézik meg.

Spike Lee filmjei ettől lesznek ambivalensek és találnak bizonyos (politikai) nézőpontból elutasításra, mert a filmes korteskedés kész, néha leegyszerűsített válaszokat ad évtizedek óta feloldatlan kérdésekre. Így megfordulnak a „szerepek”:

nem a történet beszél Lee helyett, hanem konkrétan Lee gondolataival találkozunk.

Ez a baloldali politikai aktivizmus és a filmnéző valóságával folytonosan konfrontáló attitűd (amely inkább tanítani akar és nem mesélni) képezi Lee filmes hitvallását. A műfaji szabályok szerint felépülő történetekbe belemerülni vágyó néző hol drasztikusabb, hol árnyaltabb szembesítésekkel találkozik, amelyek akár kellemetlen összefüggésekre is rávilágíthatnak a mindenkori közélet állapotát tekintve, beleértve a néző saját felelősségét is.

Dzsungelláz (1991)

A Spike Lee műfaji filmjeiben megjelenő szerzői-retorikai szempont a faji előítéletekkel és a különböző társadalmi csoportok közötti konfliktusokkal kapcsolódik össze. Az 1991-es Dzsungelláz (Jungle Fever) egy fekete, házas férfi és egy fiatal, olasz lány társadalmi ellentéteken zátonyra futó kapcsolatát bemutató, ironikus hangvételű melodráma. Egyik kulcsmomentuma az a filmhez csak lazán kapcsolódó jelenet, amikor világosabb és feketébb bőrű nők beszélgetnek a bőrszín és a szexualitás kapcsolatáról. Ebben a film eseményeit egyértelműen „kvázi-felülről” kommentáló részben egyébként a történet karakterei folytatnak diskurzust, de ez az improvizatív megvalósítás miatt sokkal inkább hasonlít egy kisebb feminista gyűlés spontán eszmecseréjére vagy egy nőknek szánt termék fókuszcsoportos értékelésére, mintsem egy a történeti ív logikus folytatását szolgáló jelenetre. A beszélgetésből ugyanis általános vélemények, ellentétek és előítéletek fogalmazódnak meg a fehér és fekete nőkkel, valamint általában a fekete férfiakkal kapcsolatban. De a nők kiemelik az eltérő etnikai hátterű emberek közötti szerelem kollektív elutasítottságát is, és így az egymástól való elzárkózásra mutatnak rá.

A jelenet végére nem színészek, hanem teljesen átlagos, hétköznapi emberek különböző érveit halljuk a szegregáció fenntartása mellett.

A Nepperek (Clockers) című gengszterfilmben kisstílű, utcai drogárusok életébe pillanthatunk be, olyanok hétköznapjaiba, akik képtelenek kilépni a rendszer által nekik utalt bűnözőszerepből. A boldogulást zsákutcákban kereső, fekete fiatalok ketyegő órák, csak idő kérdése, hogy a börtönből jövet-menet mikor lövi fejbe őket egy rivális bandatag. Lee ebben a moziban minimálisabban él a filmen kívüli világra való utalással: közvetlen üzenetátadás helyett csak a való életből származó, sokkoló gyilkosságokról, utcai lövöldözésekről készült brutálisan nyers fotók beszélnek, ezek vezetik fel a filmet. Így már a  nyitány is egy kiadós gyomros a nézőnek, aki valószínűleg a film végére sem felejti el, hogy amit látott, akár ugyanígy megtörténhetett a valóságban is.

Egy sorozatgyilkos nyara (1998)

Az 1999-ben készült Egy sorozatgyilkos nyara (Summer of Sam) csak laza kiindulópontként kezeli az 1977-es hőséghullám idején történt gyilkosságokat, ezzel szemben sokkal inkább a tíz évvel korábban készült, ikonikus Szemet szemért (Do the Right Thing) testvérpárja lehetne: a fokozatosan felbomló közrendben a félelem és paranoia előhozza a mélyben régóta húzódó (faji-, nemi-, szexuális-) előítéleteket, vagyis jellegzetes amerikai korképet fest. Az önreflexivitást erősíti, hogy a gyilkosságokat bemutató tévéműsorok riportereként Spike Lee jelenik meg, aki szó szerint meginterjúvolja a forrongó város rettegő, tanácstalan vagy haragos lakóit, miközben korabeli archív felvételeket, híradásokat is látunk, közelítve egymáshoz a fikciós jegyeket és a dokumentált valóságot. Ezt a hatást csak még jobban kiemeli a keretes szerkezet, amiben egy narrátor közvetlenül a nézőhöz szólva emeli ki, hogy mindaz, amit látunk, csupán egyetlen történet a város milliónyi eseménye között.

A 2002-es Az utolsó éjjel (25th Hour) szintén gengszterfilm kamaradrámai elemekkel a Trónok harca showrunnerének, David Benioff-nak a forgatókönyvéből, amelyben szintén a Szemet szemért egyik jelenete köszön vissza. A börtönbe készülő Edward Norton az utolsó napját tölti barátai és ismerősei között, és miközben sorban elvarr minden szálat maga körül, egy pillanatra szabadjára engedi minden dühét és frusztrációját. Az így kitörő „gyűlöletbeszédben” New York minden nációja megkapja a magáét a zsidóktól az ázsiaiakon és latinókon át a feketékig, miközben az adott csoportról látunk képeket felvillanni. Ez a jelenet a helyzet érzelmi feldolgozásán túl szintén a háttérben örökké megbújó társadalmi ellentétekről szól, amelyek feszült helyzetekben bármikor előtörhetnek és hihetetlen pusztítást végezhetnek. Ennek a rombolásnak a szimbóluma a filmben az akkor alig egy éve leomlott WTC, amelynek törmelékei és emléket állító fényoszlopai földöntúli, kísérteties hatást adnak a történéseknek.

Az utolsó éjjel (2002)

Lee egyik legkonvencionálisabb filmje a rendhagyó bankrablást elmesélő, 2006-os A belső ember (Inside Man), amelyben ugyan elvétve megjelennek a faji különbségekre való utalások, és eleve megmaradnak a fikció keretein belül. Ebben az esetben a rabló-pandúr filmek krimi jellegzetességei konkrétan a dokumentumfilmes stíluseszközökkel keverednek. Az időben is ugráló narratíva többször flashforwardokkal él, amelyek a bankrablás utáni állapotok felvillantásával tovább fokozzák a feszültséget. Ezek az előreugrások azonban a film összstílusától észrevehetően elütnek, hiszen a korábbi túszok kihallgatását mutatja be „beszélő fejek” formájában. A történéseket utólag kommentáló jelenetek nyomozási céllal rögzített rendőrségi felvételekhez hasonlítanak, amelyek „valóságosságához” a színészek improvizációja is hozzájárul. Az eltávolító hatást a történetet az első perctől felvezető főszereplő, Clive Owen a negyedik fal áttörésével közvetlenül a nézőkhöz intézett szavai is megerősítik.

Lee az eddigi művei közül legsematikusabbnak számító, egydimenziós karakterekkel működtetett Csuklyásokban (BlacKkKlansman) tért vissza a fikciót és realitást ötvöző stílusához. A 2018-as filmben gyakorlatilag minden korábbi kifejezőeszköz megjelenik, így például a felvezetésben Alec Baldwin feketék és zsidók elleni gyűlöletbeszédét hallhatjuk, amelyet a kamera felé fordulva, vetítővászon előtt mond el. De ezen kívül más filmekre, illetve a kisebbségek filmes ábrázolásmódjára (egyben Lee saját ábrázolásmódjára) is ironikus utalás történik, például az Elfújta a szélre, az 1915-ös Egy nemzet születésére és a 70-es évek blaxploitationjeire is.

Csuklyások (2018)

A gyarmatosító múltat vagy a Klu Klux Klánt dicsőítő és a feketéket lealacsonyító, illetve hozzájuk agresszív karakterjegyeket kapcsoló filmek – amelyek a kulturális kánon részei – a faji előítélet és az ellentétek táplálói Lee szerint. Ezt az állítást egyértelműen kiemelik a film végén látható jelenkori felvételek és interjúrészletek a mai amerikai közélet szélsőjobbos megnyilvánulásairól, fehér felsőbbrendűséget hirdető felvonulásairól és ezek terrortámadásig fajuló következményeiről. Lee a többszintű, történeten kívüli részletekkel teszi egyértelművé, hogy a történelmi rasszizmus nem tűnt el, hogy minden (filmes) feldolgozási kísérlet ellenére az előítéletek és a gyűlölet a mindenkori közbeszéd markáns része marad.

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

Dunai Marcell

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya