Sci-fi-e a Star Wars, ha mágia szerepel benne? Nem túl egyszerű-e a mai ízlés számára? És vajon nem tette-e tönkre az előzmény-trilógia? Válaszok alkalmazott phebotinummal és a sci-fi keménység Mohs-skálájával.
Az űropera a sci-fi alműfaja. Eddig a konszenzus: a szubzsáner meghatározása már ugyanolyan vitatott, mint a magáé a sci-fié (hahó, itt egy kiváló kérdés: sci-fi-e az eredeti Dűne, és ha igen, űropera-e?) Az egyetlen biztos, amiben mindenki egyetért: hogy a Star Wars űropera. Sőt, az űropera definíciója.
Vajon visszafelé is érvényes a logika – ami olyan, mint a Star Wars, az az űropera? Van-e bármi közös George Lucas, Iain M. Banks, Peter F. Hamilton, Alastair Reynolds, Isaac Asimov, Dan Simmons, Orson Scott Card, Stephen Baxter, Vernor Vinge és száz másik író csoportjában – és Lucas közelebbi társaiban: Joss Whedon, James Cameron, Luc Besson, Roland Emmerich, Gene Roddenberry, J.J. Abrams, Christopher Nolan és az őrült Wachowskik esetében, például?
Különös ismertetőjelek
Az űropera, ha hihetünk a tvtropes-nak (és általában hihetünk), a jövőben, egy űrjáró civilizációban játszódó alkotás, amely erősen alapoz a fejlett technikára, ám a sztorit helyezi előtérbe – és eposzi méretű: óriáscivilizációk, birodalmak, nagypolitika adják a hátterét.
Néhány űropera erősen hasonlít. A távoli jövőben az emberiség háborút vív az idegenekkel (vagy saját magával), ám az űr messzi zugaiban, a múlt romjai között sötét titok rejlik… („Standard Sci-Fi Setting”, ismét tvtropes) – hány űropera története ez? A Mass Effect játéksorozat, a Pandora csillaga és a Jelenések tere könyvsorozat (és talán a Hyperion Cantos is), a(z új) Battlestar Galactica tévésorozat csupán néhány példa. És még a Star Wars is beilleszthető a Standard Sci-Fi Setting korlátai közé, ha a lázadók és a birodalom háborújának hátterében emelkedő fenyegetésnek az Erő sötét oldalát (és annak múltját) tudjuk be.
Az űropera imádja a naaagy íveket. Hatalmas űrcsaták, sorsszerű szerelmek, félisteni hősök, ördögi gonoszok, no és szemkápráztató tájak – különleges bolygók, eleinte, aztán a fizika előrehaladtával képbe kerültek az idegen naprendszerek, sőt, galaxisok; a neutroncsillagok, fekete lyukak, más dimenziók, és mindenféle olyan hely, amit cipőskanállal be lehet szuszakolni a hihetőség határai közé, ideértve a virtuális tereket, a privát univerzumokat, a jövőt és a múltat, az elmét és a poklot (és legalább egy éttermet is, amely a világvége szélén táncol).
Az űropera ennélfogva színes és izgalmas (a szó eredete is erre utal: a „szappanoperára” való lenéző utalás volt, amíg önálló életet nem kezdett élni). Per definitionem kalandosabb, mint a legtöbb sci-fi szubzsáner, és előszeretettel terpeszkedik szét trilógiákra és sorozatokra könyvben, filmben, tévében és játékként is. A legjobb univerzumépítő műfaj: már csak mérete miatt is muszáj felfesteni hozzá egy részletes világot. És akkor már jöhetnek a novellák is, meg a fanfiction is, meg a folytatások és a franchise.
Tarka és változatos
Mindez megáll a Csillagok háborújára – a méret, az univerzumépítés, a tematika az űropera műfajának legszemléletesebb darabjává teszi a nemsokára-heptalógiát.
A legszemléletesebbé, miként A Gyűrűk Ura a high fantasy legszemléletesebb darabja. De, éppen így, kissé elavulttá is. Ahogy az isteni Tolkien után a fantasy tele lett tündékkel, törpökkel meg középkori körülményekkel, úgy a Standard Sci-Fi Setting is meghódította a populáris kultúrát. A jelenség gyökerei mélyebbre nyúlnak – Flash Gordon és Buck Rogers már előképek –, de kivirágzása a Csillagok háborújához kötődik.
Milliók emlékeznek vissza a Csillagok háborúja univerzumára olyan helyként, ahová gyerekkorukban imádták magukat beleképzelni. Ugyanezek a milliók ma valószínűleg erős nosztalgiával viseltetnek a korai Standard Sci-Fi Setting felállása iránt – de valószínűleg (ha sci-fi rajongók maradtak) kissé már el is fáradtak benne. „Ez a történet ma már nem eredeti, ezek a fordulatok ma már cseppet sem meglepőek, ez a látványvilág ma már nem lenyűgöző” – írja kollégám népszerű tárcájában.
Ugyanezt írják sokan mások is. Ahogy a nézői elvárások növekednek, ahogy minden műfaj egyre komplexebbé válik az egymásra épülő rétegek (ön-)reflexiói miatt, úgy avul el az az „egyszerű” űropera, ami a Star Wars-univerzum lényege. Vessük össze az új Battlestar Galactica-sorozat komplexitásával: ég és föld a kettő (ami nem minőségbeli megállapítás).
Érdekes módon Lucas maga is igyekezett megbonyolítani a képletet, mire az 1999-ben induló előzménytrilógiához érkezett. A midi-chlorianokkal és kereskedelmi útvonalakkal, szenátusi politikával és vulgárpszichológiával súlyosbított eredettörténet bemerészkedett a képviseleti erőviszonyokba, elkezdett körmönfont összeesküvésekkel játszani, és megpróbálta az Erő mágiáját lehorgonyozni a (képzelt) valóságba. Az alapfelállás, persze, már nem változhatott meg – de még volt tér arra, hogy új igényekhez igazíthassa.
Az űropera eredeti egyszerűségére (talán gyerekkori nosztalgiával) visszagondoló közönség felháborodása nem is maradt el. A legtöbben, bárhol írnak az előzmény-trilógiáról, gúnyolódnak a kereskedelmi vitákon, a szenátuson és főképp a midi-chlorianokon; mindazon, ami kicsivel is komplexebb az eredeti trilógia képviselte ős-űropera egyszerűségénél.
„a nézői elvárások növekednek”
Ez persze nem érték-állítás. Nem azt mondom, hogy a bonyolításoktól jobb vagy rosszabb lett a Star Wars-univerzum. És azt sem mondom, hogy az eredeti trilógia egyszerűsége vagy más szempontból „tisztasága” jó vagy rossz-e. De a generációs elvárások kétségtelenül változnak – az új trilógia csaknem akkora hatással volt a kora kétezres évek gyerekeire, mint a régi trilógia a hetvenes-nyolcvanas évek gyerekeire. És tudjuk, hogy a generációs elvárások nem csak változnak, de növekednek is: ez talán a Flynn-hatás, a 20. században nemzedékenként kimutathatóan növekvő IQ következménye.
Lucas próbálkozásai mindenesetre megváltoztatták a Star Wars-univerzum helyét a műfajon belül. Feljebbemelkedett egy különös skálán: a sci-fi keménység Mohs-skáláján.
Alkalmazott phlebotinum
A „phlebotinum” az a varázsszer, amivel be kell dörzsölni a cselekményt, ha életre akarjuk kelteni. Az Avatarban ez az anyag az unobtánium (maga is sokhelyütt alkalmazott sci-fi trópus). A Superman-filmekben a kriptonit. Máshol a nanotechnológia, a varázskövek, az antianyag, az időutazás… A phlebotinum minddaddig működik, amíg túlságosan meg nem akarjuk magyarázni; onnantól jön a következetlenségek, logikai ellentmondások sorozata és a kiábrándulás (igaz, midi-chlorianok?)
Minél szabadosabban alkalmazza a phlebotinumot egy sci-fi történet, annál kevesebb benne a „tudományos” és annál több a „fantasztikus”. A Csillagok háborúja fülig tele van vele. FTL (fénynél gyorsabb) utazás, energiapajzsok, lézerkardok… és mindenekfölött az Erő, ez a különös varázslat, ami csöppet sem ütne el egy fantasy-történettől.
Az egész univerzumnak az Erő és annak használata/tisztelete adja a középpontját, de még a sztori moralitását is az Erőhöz való viszony vezérli (fényes oldal/sötét oldal). Az Erő határozottan mágikus képességeket ad a használójának: telekinézis, telepátia, levitáció, idézés (vagy materializáció), jövőbe látás, valamint természetfölötti testi erő, sebesség és reflexek.
Az Erő az előzménytrilógiáig magyarázat nélküli mágia volt a szűkebb kánonon belül, valamiféle alapszövete a világegyetemnek. Aztán az Episode I. előjött a midi-chlorianokkal. A mágiát a biológiai valósághoz kötő magyarázat széles körű utálatra lelt a rajongók között: az Erő addigra már túlságosan is felvette a fantasy-történetek mágiájának vonásait, semhogy le lehessen horgonyozni valami fizikai talapzathoz és mégis önmaga maradjon.
Érdekes módon a mágia nem áll messze a modern űroperától sem. Dan Simmons például mélyen átitatta Hyperion Cantosát vallással és csodákkal (és teológiával és filozófiával): minden űroperák e legszépirodalmabbika olyannyira nagyívű mind cselekményében, mind gondolatvilágában, hogy képtelenség lenne megmaradnia a materiális mellett. Peter F. Hamilton amúgy hard SF-ként elkönyvelt Konföderáció-ciklusában a halottak térnek vissza egy másik „dimenzióból”, különleges erőik a könyv (gyenge) kvantum-magyarázatait leszámítva varázslatosak. És Hamilton újabb Commonwealth-ciklusa még ennél is nyíltabban közelít a mágikushoz: a Pandóra csillaga-kötetekben a Silfen faj a tolkieni tündék SF-analógiája, a Void-könyvek terjedelmének fele pedig egy középkori szintű világban tevékenykedő szabályos varázslómesterről szól (ismét csak, előnyére legyen mondva, magyarázat-próbálkozásokkal – a Void-történet egyik fő szálát a mágia és az azon kívüli kozmológiai valóság összeköttetésének rejtélye adja).
„úgy tűnik, a grandiózus SF-nek néha szüksége van a maga tudományos-technikai határain túlmutató irányokra”
Alastair Reynolds Jelenések tere-világában több idegen faj is a mágiával határos cselekményekre képes és a jövőből visszatérő jóslatok is erős szerepet játszanak. De még a kőkeményen materialista, bevallottan vallásgyűlölő Iain M. Banks Kultúra-univerzuma sem lehet meg nélküle. Nem arra gondolok, hogy a szupertudománnyal megtámogatott ízig-vérig sci-fi hősök egy-egy primitívebb világban olykor mágusnak tűnhetnek a helyiek számára (szó se róla, a Kontakt ügynökei néha módfelett szórakoztató techikai fölényben vannak a mindenféle barbárokkal szemben) – ez a jelenség Arthur C. Clarke híres Harmadik Törvényének („Kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától”) az irodalomra alkalmazott variációja: „Kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a teljesen véletlenszerű cselekményeszköztől” (David Langford: A Gadget Too Far). Hanem a valódi, a könyvekben is magyarázat nélküli, kvázi-természetfölötti eseményekre, például a szublimált Nagy Öregek cselekedeteire, melyekkel kapcsolatban Banks Kultúrája is csak találgatni tud.
Igaz, Banks világában (is) alapfeltétel, hogy mindennek van materiális magyarázata. De ettől maguk a regények még nem magyaráznak meg mindent – és az alapfeltételezés egy csomó esetben megmarad azon a szinten, mint a Star Wars oly sokszor elátkozott midi-chlorianjai.
A jelenség leglátványosabb példája a kétezres években felújított Battlestar Galactica tévésorozat. Az egyébként a hard SF vonásait viselő, dominánsan katonai jellegű, bonyolult politikai és pszichológiai cselekményszálakat szövő sorozat legfurcsább sajátossága éppen a mágia: a megmagyarázatlan jelenségek, a háttérből mindent átszövő „sorsszerűség”, no meg egy-két határozottan angyali és ördögi vonásokat viselő karakter.
Az Erő jelensége miatt gyakran érvelnek azzal, hogy a Csillagok háborúja nem is sci-fi, hanem fantasy. De ha ez az érvelés megállná a helyét, akkor a modern űropera tele lenne „fantasyval”. Úgy tűnik, a grandiózus SF-nek néha szüksége van a maga tudományos-technikai határain túlmutató irányokra, a világ ismerős határainak az Erőhöz hasonlítható átlépésére.
Csakhogy ettől a belátástól a SW még nem kerül feljebb a Mohs-skálán.
Puha, mint a gyémánt
A sci-fi keménység Mohs-skálája kábé azt jelenti, mennyire rögzítettek való világunkhoz egy művet. Ez a „sci-fi” kifejezésből a „sci” rész mutatója. A tudományos-fantasztikus műfaj alkotásait besoroló skála a „csak nevében tudományostól” a „csak nevében fantasztikusig” terjed – leírható még a „soft SF” („puha sci-fi”) és a „hard SF” („kemény sci-fi”) közötti skálaként is.
Egy időutazásról szóló „soft” sci-fi például ennyit mondana a főszereplőnek: „ülj ide, állítsd be az időt, húzd meg a kart.” Egy „hard” sci-fi: „ülj ide, és hallgasd meg a magyarázatomat a legfrissebb húrelméletről meg az elme időpercepciójának összeköttetéséről a kvantummechanikával”. (Ez persze, az író lustaságától függően, tekintélyes mennyiségű phlebotinum-injekcióval is járhat.) És persze a valóban kemény sci-fi ezt mondaná: „ne is ülj ide, az időutazás mai tudásunk szerint lehetetlen.”
Az eredeti Csillagok háborúja-trilógia egyértelműen a legpuhább sci-fi univerzumok közé tartozik.
1. Science In Genre Only
2. World Of Phlebotinum
3. Physics Plus
4. One Big Lie
5. Speculative Science
6. Real Life (aka Fiction in Genre Only)
(tvtropes.org)
A skála első fokát úgy hívják: „csak nevében tudományos”. Az ide tartozó alkotások a tudományos-fantasztikus műfajba tartoznak ugyan, de a műfaj megnevezése az egyetlen, ami a „tudományossághoz” köti őket. Gyakran csak a külsőségek emlékeztetnek a sci-fire – az űrhajók és idegen bolygók, de semmi más. Ilyen például a Rick and Morty-sorozat. És ilyen a Csillagok háborúja eredeti trilógiája is.
Más a helyzet az előzmény-trilógiával. Lucas e kései három filmmel elérte a skála második fokát, „a phlebotinum világát” (példa kívülről: ilyen az eredeti Star Trek-sorozat). Azaz a phlebotinumot az univerzumon belül konzekvensen alkalmazza és igyekszik azt a hatást kelteni, hogy mind az Erő, mind az FTL-utazás, mind a változatos technológiák a tudományosság határain belül vannak a maguk fiktív világában (még ha a mi valóságunkkal nincs is kapcsolatuk).
Vajon folytatódik-e a trend a 2015-ben induló új filmekkel? Megtartják vajon az előzmény-trilógia szigorúbb univerzumépítését, vagy visszatérnek a mesésebb első szintre? Az kétségtelen, hogy a Star Wars sosem juthat feljebb a skálán: a harmadik lépcső, a „fizika plusz” elérhetetlen számára. Ahhoz az kellene, hogy konkrét fizikai törvényeket állítsanak – például – az Erő mögé, és éppenséggel ezek kormányozzák a cselekményt. (Érdekességként a következő szintek: az „egyetlen nagy füllentés” kategóriába azok a művek tartoznak, amelyeknek a világa csaknem megegyezik a mienkkel, csak egyetlen lényegi különbséget talált ki az író – és aztán ez vezérli a művet; a „spekulatív tudomány” kategória alkotásai már tisztán a mai ismereteinkre alapoznak; a „csak nevében fantasztikus” kategória pedig a valós történelemről szól – ilyen pl. az Apollo 13.)
Két órába férjen bele!
Az eddigieket persze annak fényében érdemes szemlélni, hogy mozifilmekről van szó – a Klónok háborúja-sorozattal és animációs filmmel, és különösen a régi Expanded Universe- (mai Star Wars Legends-) jelenséggel most nem foglalkozunk. Tehát bármit is akar mondani a rendező, annak (körülbelül) két órába bele kell férnie epizódonként – és nincs sok epizód. Esetleg a filmkönyvekkel magyaráztathat még egy sort, de az első könyvet, Alan Dean Foster regényét kivéve nemigen éltek ezzel a lehetőséggel (ADF regénye még számos, a filmből kivágott jelenetet és háttérinformációt tartalmaz, ugyanis Lucas eredeti forgatókönyve alapján íródott).
Ez a terjedelem semmi egy sorozathoz, például a négy évados és számos hivatalos kiegészítést megért Battlestar Galacticához (2004) képest. Végképp semmi egy kötetenként is ezerötszáz oldalas Commonwealth-univerzumhoz képest. Nem várhatjuk el ugyanazt a részletességet, sem ugyanazt a komplexitást.
Ám ahogy egy sci-fi darab „keménységét” nem a terjedelme adja meg, úgy a komplexitásáért sem az felel. A Mátrix-univerzum (bár űroperán kívüli példa) feleakkora összesített terjedeleme dacára sokkal-sokkal mélyebb és bonyolultabb problémákkal foglalkozik, mint a Csillagok háborúja, összetettebb cselekményszálakat kezel, erősebben hagyatkozik a néző önálló gondolkodására és több háttérismeretet követel meg. Ellenpélda ugyanazoktól a szerzőktől: a Wachowskik legfrissebb próbálkozása, a Jupiter felemelkedése még az eredeti Csillagok háborújához képest is egyszerű – már-már primitív, és amellett tudatosan komolytalan.
James Cameron Avatarját, hasonlóképp, a cselekmény túlzott egyszerűsége miatt szokták támadni. Pedig ez a film a Mohs-skálán könnyen eléri a hármas szintet („fizika plusz”) – a keménység és az összetettség között, lám, nincs sok kapcsolat. Christopher Nolan Interstellarja már érzésre is jóval keményebb SF a Star Wars-nál, de karakterközpontú kalandjai, kisszámú szereplője még a Csillagok háborújánál is kevesebb bonyodalmat enged meg cselekményszinten, egészen a film legvégéig (más kérdés a mögötte meghúzódó elméleti fizika összetettsége).
Hely egy galaxisnak
Hol helyezzük el a Csillagok háborúja-galaxist a sci-fi műfajában?
Sci-fi: ez nem vitás, mert ha a Csillagok háborúja nem sci-fi, akkor a modern űropera legnagyobbjai sem azok.
Űropera: ez sem vitás, sőt, a szubzsáner meghatározó erejű példája. Tarkaságából és kalandosságából adódik mérhetetlen univerzumépítő (és franchise-teremtő, és pénztermelő) ereje. Mivel a műfaj legegyszerűbb vonulatát képviseli, könnyen vonzódhat hozzá bárki, aki kicsit is érdeklődik a sci-fi (vagy akár a fantasy) iránt; nincsenek olyan elemei, amelyek szűkebb csoportra korlátoznák a vonzerejét.
Az űroperán belül a legpuhább vonulatba tartozik. Fantázia-univerzumának szinte semmi köze a valósághoz és nincs is igénye erre az összehasonlításra. Lucas mégis megpróbálta az űropera keményebb példái felé mozgatni utólag. A kísérlet utálatot váltott ki a régi rajongók között, az újakra (a kora-kétezres évek gyerekeire) azonban nem volt elrettentő hatással.
Ha J.J. Abrams a nosztalgia-faktorra játszik a hetedik résszel, akkor a Star Wars talán visszatér a „csak nevében tudományos” űroperák közé. De ha ő és a Disney a mai fiatal nézőnek szánja az új filmeket, akkor talán követik a trendet és adnak egy kis „keményebb” zamatot a Csillagok háborújának. Ami a keménységtől csaknem független komplexitást illeti – ez olyan szerzői döntés, amit lehetetlen megjósolni.
A műfaj ismerői mély kíváncsisággal várhatják, hova fut ki a Star Wars-univerzum feltámadása. Akárhogy is lesz, a hatalmas franchise vonzerejének ez a kérdés csak kis részét adja – bár a régies űropera és a „soft SF” egyszerűsége kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy széles rétegek élvezhessék.
De nem is kell minden sci-fi alkotásnak bonyolult írói gépzeteket építenie. Az „eszképizmus” címszóval csúfolt érzés, hogy jó beülni egy kalandos, messzi filmre, és csodákat látni, néha pont elég. És akármit is mond a Pajtás magazin, igenis művészet lehet.
***
FRISSÍTÉS: Az Erő december 18-i ébredésével fény derült a válaszokra is.
Enyhe SPOILER-VESZÉLY: ne olvass tovább, ha még nem láttad az új Star Wars-filmet és még az elemzésére is érzékeny vagy!
Abrams bizony keményen visszavágta a filmet a Mohs-skála legalsó fokára, és a történetet is leegyszerűsítette szinte az ős-űroperák szintjére.
A Csillagok háborúja: Az ébredő erő elvetett minden olyan háttér-elemet, amire az előzménytrilógia támaszkodott, a politikától a társadalmi háttérig – kizárólag a kaland maradt meg (és még az is tele van véletlenekkel meg deus ex machinákkal). Nem csak a komplexitást vágta ki Abrams az új epizódból, de a gondolati hátteret is: nyoma sincs olyan kérdéseknek, mint amilyen a Jedi-tanács és a szenátus vezetői felelőssége volt az előzménytrilógiában, morális kérdések sem merülnek fel.
Az Erő is visszaváltozik mágiává. Misztikus szövegből akad néhány mondat, de nyoma sincs következetességnek, pláne magyarázatnak.
Úgy tűnik, a Disney és J.J. Abrams mindent el akar törölni, amit az 1999-ben induló trilógia a műfaji fejlesztésben elért: a Csillagok háborúja ismét a létező legpuhább soft SF lett, „csak nevében tudományos”.
Kérdés marad persze, hogy ez a lépés bejön-e a 1) a régies űroperát nosztalgiával szemlélő régebbi rajongóknak; 2) a modernebb űroperán nevelkedett új generációknak.
Itt vége a spoiler-veszélynek.
***
UI. Kétségbeejtő, hogy a magyar köznyelvben mennyire nincs meg az angol köznyelv terebélyes írói-elemzői eszköztára: ezt a cikket kínszenvedés megírni a „suspension of disbelief”, a „hard SF”, a „plot device”, a „macguffin”, a „plot fuel” nélkül. Mindezek tökéletesen elterjedtek az angol nyelvű fórumokon: nem szakkifejezések, hanem hétköznapiak.
Elképzelhetőnek tartom, hogy a hazai irodalomtanszékeken igenis megvan mindennek a fordítása, épp csak a populáris rétegekbe nem szivárgott még ki. Ha így van, és egy kedves irodalmár olvassa a cikket, kisegítene?
Akit bővebben érdekel a sci-fi (és általában az irodalom) működése, annak az angol nyelvű webet ajánlom, kezdve természetesen a tvtropes-szal.
