Magazin

Stephen King hét: A könyvben nem így volt! – Betekintés az adaptációelméletbe Stephen Kingen (és másokon) keresztül

Hollywood bevételének nagyon nagy százalékát sikerkönyvek adaptálásának köszönheti. Általában garantált, hogy ha egy szeretett könyv története megjelenik a filmvásznon, az adott rajongók repesve várják, hogy kedvenc filmjük életre keljen, hogy azután a moziból kilépve csalódva mondják: “hát én ezt nem így képzeltem”.

A csalódás természetesen nem véletlen. A könyv természeténél fogva sokkal aktívabb részvételt kíván egy olvasótól, aki a saját fantáziáját használva a tudata filmvásznán alakítja ki a képeket, amelyeket a könyv képvisel. Arról nem is beszélve, hogy egy regényben megjelenített részleteket szinte lehetetlen egy egyestés filmben tökéletesen reprodukálni. Bizonyos esetekben persze, mint Stephen King Ragyogásának adaptációjakor azonban gyorsan elkopik az olvasói csalódottság és helyébe lép az elismerés, hogy egy mesterművel állunk szemben. Kubricknak nem ez volt a legelső könyvadaptációja, ezért nem volt számára teljesen új a terület, és egy olyan erős művet alkotott, amelyről néha még talán meg is feledkezünk, hogy egy regényből alakult. Ugyanezt elmondhatjuk a világ egyik legjobb filmjének tartott A remény rabjairól, amely egy King novellából készült, de ez a tény eltörpül a mű nagysága mellett.

Ez természetesen a ritkább példa. Alapvetően csalódottak szoktunk lenni, és ennek oka némely esetekben a rossz adaptáció. Persze a véleményezés alapvetően szubjektív, King műveiből több mint ötven mozifilm készült, ezekből nem meglepő, hogy néhány nagyon gyenge mű is kikerült. Legtöbb esetben a 2002-es 2013-as Carrie, az Álomcsapda (2003), Rémkoppantók (1993) és a Kukorica gyermekei (Children of the Corn, 1984) kapják a legtöbb negatív kritikát, de néha még az Állattemetőt (1989) és a Ragyogást (1980) is előveszik. Az utóbbi esetében maga az író nem volt elégedett Kubrick művével, ezért részt vett egy új sorozat-adaptáció elkészítésében, amelyik borzasztó gyenge kritikákat kapott. Ebből látható az, hogy a szerzői szándék figyelembevétele nem feltétlenül eredményez élvezhető végterméket.

Az irodalom területén a szerzői szándék ellen szegülés hosszú évekig szentségtörésnek számított, és a géniusz kultusza olyan erősen részévé vált a mai kultúránknak is, hogy nehezen tudunk elszakadni egy már jól ismert műtől, és attól valamennyire függetlenül tekinteni egy adaptációra.

Az 1996-ban megjelent Novel to film című adaptációelméleti műben Brian McFarlane-nek már egészen sikerül elhagynia ezt a géniuszközpontú hozzáállást, amely az irodalmi sznobizmussal átitatott szerelemmel próbálja az írói szándékot és annak változásait vizsgálni az adaptált művekben. Farlane műve természetesen fontos, és a mai napig az első számú mű a témával foglalkozók számára, azonban a példának felhozott művek (A skarlát betű, Daisy Miller) szerzői még nem olyan szabadon álltak hozzá a művek újramesélésének, mint a huszonegyedik század filmkészítői. Azonban a kortárs adaptációelmélet már arra törekszik, hogy az adaptált műveket önálló művekként tudja kezelni, és először intakt műként tudja megvizsgálni. Ezek után sok esetben kiderül, hogy a különbségek és újítások sokkal izgalmasabbak, mint a hasonlóságok.

Azok számára, akik nem foglalkoznak film- és irodalomtudománnyal, talán nehéz lehet elképzelni, hogy mára már külön tudományterületté vált az adaptációelmélet, mivel gondolhatnák, hogy csak az irodalmi művekből, és a belőlük készült filmekkel foglalkoznak, azonban a helyzet ennél sokkal összetettebb. Ha jobban megnézzük a dolog fordítottjával is találkozunk; nagyon sikeres filmekből, vagy azok kapcsán is jelennek meg könyvek (Star Wars). Videojátékokból készülhetnek filmek (Final Fantasy, Tomb Raider stb.), sikeres filmekből pedig videójátékok (Aladdin, Trónok Harca stb). Néha mítoszok adaptálódnak először képregény formába, majd onnan filmre (Thor, Arthur király legendája), néha filmek indítanak el mítoszokat (Jaws, The Crow). Stephen King regényeiből a filmeken kívül még képregények is születtek az évek során. Az adaptációelmélet lehetőségei szinte végtelenek, ezért talán az egyik legizgalmasabb multidiszciplináris kutatási terület. Linda Hutcheon 2006-ban megalkotta az adaptációelmélet bibliáját (A Theory of Adaptation), amely nem csak izgalmas olvasmány, de össze is foglalja a tudományág aktuális állását. Szerencsére a korai irodalom- és író-centrikus hozzáállás már megdőlt, és az adaptációkat fontos kulturális termékként értelmezik, amely sokat elmond az aktuális társadalomról. Ha példának elővesszük a Büszkeség és balítélet meg a zombik esetét (2016) a korunknak egy olyan lenyomatával találkozunk, amely kalapemelés Jane Austen felé, azonban nem csak a zombifilmek fénykorát tükrözi, akár kiolvashatunk belőle utalásokat a Trónok harcát körülvevő pop-kultúra aurára, és a feminizmus előrehaladására is.

Hutcheon szerint három fontos dolog határozza meg azt, hogy egy művet adaptációnak nevezhetünk. Egyrészt a szerző valamilyen módon utal az adaptációs szándékra akár a címmel, akár a műben, akár a filmen kívül a sajtóban. A nem mindenki számára nyilvánvaló például, hogy a Tíz dolog, amit utálok benned kedvelt romantikus komédia Shakespeare Makrancos Katájának adaptációja, de a szerzők egyértelmű utalásokat helyeztek el a nevekben, a szövegben és a címben is. Francis Ford Coppola zseniális műve, az Apokalipszis most nagyon sokban eltér az adaptált Joseph Conrad regénytől, azonban a forgatás alatt Coppola rendszeresen olvasott és olvastatott részleteket A sötétség mélyénből a szereplőknek, hogy átérezzék a történet hangulatát. Sokszor az is jellemző, hogy az eredeti mű szerzője részt vesz a filmes megvalósításban, ahogyan ezt láthattuk a Szoba filmverziója, vagy a 13 reasons why Netflixes sorozat esetében is.

Apokalipszis most (Francis Ford Coppola, 1980)
Apokalipszis most (Francis Ford Coppola, 1980)

Másodsorban az új mű aktív kommunikációban van az adaptált művel és annak intertextusával, ezért sokszor láthatjuk, hogy regények filmadaptációi nem csak egy műre, hanem az író egész életművére is tudnak reflektálni. A trónok harca szerzője George R.R. Martin is kijelentette, hogy az adaptált sorozat is hatással van arra, hogyan írja meg a hátralévő két könyvet, ezzel is jól bizonyítva azt, hogy egy mű alkotása folyamatos kommunikációt jelent a szerzők és a művek között. Az adaptáció elmélet is sokszor visszatér T.S Eliot Hagyomány és egyéniség című, a huszadik század művészetét meghatározó írására, amely hangsúlyozza a művészek a hagyománnyal való kommunikációjának fontosságát. Bár Eliot műve is inkább az írók nagyságára helyezi a hangsúlyt, tagadhatatlan, hogy a kulturális hagyomány felhő, a műről szóló diskurzus, amely körül vesz egyes klasszikusokat vagy populáris műveket, elkerülhetetlenül befolyásolja az elkészült végeredményt.

Egy adaptáció tehát kollaboráció az eredeti szerző és mű, az adaptáló személye(k) és a “korszellem” között, amely mindig izgalmas és új verziókat tud létrehozni akár egy klasszikus, sokszor adaptált irodalmi műből is.

Ilyen szempontból minden új verzió lehet tartalmas, érdekes, friss megközelítés, még akkor is, ha egy előző verzió sokkal ügyesebben vitte színre az adott művet. Ezért mondja Hutcheon azt, hogy a harmadik legfontosabb szempont egy adaptáció meghatározásakor maga a re-interpretáció. Ez annyit fed, hogy az eredeti mű mindig valamennyire új kontextusba helyeződik. Ebben nemcsak a történet megjelenítése van benne, hanem az eltelt idő is a két mű megjelenése között. Akár néhány év eltérés is fontos változásokat hozhat létre egy mű újramesélésében is. A szolgálólány meséjének sorozatváltozata például elhagyta a Margaret Atwood regényében nagyon is szembetűnő rasszizmust, és egy bőrszínt teljesen elfogadó disztópiát jelenít meg, amely kissé disszonanciában van a nőket elnyomó rendszerrel, de a mondanivalót nem torzítja el.

Az adaptáció elrugaszkodottabb változatát általában a magyarra nehezen fordítható appropriation-nek nevezik (körülbelül: eltulajdonítás). Julie Sanders az Adaptaion and appropriation (2005) című művében próbál különbséget tenni a két fogalom között kisebb-nagyobb sikerrel, de a fogalom meghatározása még így sem tud teljesen lefedhető kategóriát alkotni. Mindenesetre az elmondható erről a módszerről, hogy ilyenkor a szerzők egy részletet vagy egy-két elemet emelnek ki egy korábbi műből, anélkül, hogy konkrét adaptációs szándék jelenne meg. Az eltulajdonítás szónak a negatív konnotációi nem minden esetben érvényesek, hiszen sok olyan pop-kultúra referenciával tűzdelt művel találkozhatunk, amely tisztelettel bánik a régebbi művekkel. Azonban ennek a negatív formája sokszor olyan szétrombolt új műveket eredményez, amelyeknek kevés közük van az eredeti műhöz, de önmagukban nem állnak össze egy egésszé, esetleg olyan szinten ellaposítják a történetet, hogy az új mű kevésbé lesz élvezetes.

Ez természetesen nem gátolja meg a filmalkotókat abban, hogy továbbra is irodalmi forrásokat használjanak fel. Ez valójában nagyon pozitív, mivel a könyvek terjesztése világ szinten nem annyira egyszerű mint a filmeké, ezért így rengeteg olyan csodálatos mű jut el nemzetközi olvasókhoz, amelyről alap esetben soha nem hallanának. Ezért az adaptáció kulturális szerepe valójában nagyon fontos, és egy adaptációs aktus pedig mindig üdvözlendő cselekedet. Arról nem is beszélve, hogy hiába nagyok az elvárásaink, egy új filmre vitt kedvenc esetében szinte kötelező jelleggel elzarándokolunk a legközelebbi moziba, mint a közelgő A setét torony vetítésére, amely Stephen King azonos című regényének legújabb adaptációja.

 

Ez a cikk a Stephen King hét alkalmából készült, ha érdekel a téma, ide kattintva tudsz még többet olvasni Stephen King regényeiről és azok filmadaptációiról.

Márki Zsófia

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya