Az Alvó óriások első regény, egy írói berkekben mindeddig ismeretlen kanadai nyelvész, Sylvain Neuvel első sci-fije – az a fajta, ami után epedve várjuk, mikor és milyen lesz a második, harmadik… és lehetőleg a minél többedik.
A történet egyben érdekes és egyszerű: az Egyesült Államok területén (később pedig világszerte), mélyen a föld alatt találnak néhány óriási testrészt, ami olyan ritka anyagból készült, hogy a tudósok szinte biztosan állítják: nem földi eredetű. A tudósok, akiknek vezetője az a dr. Rose Franklin, aki kislány korában már találkozott az egyik ilyen testrésszel, mikor biciklijével egy mély gödörbe esett, és akinek életére azóta is kisebb-nagyobb hatással vannak a történtek. Ő szervezi be aztán a hadseregtől Kara Resnik és Ryan Mitchell főtörzszászlós pilótákat, Vincent Couture kanadai nyelvészhallgatót és még számos különféle tudóst, akiket alkalmasnak tart egyrészt a további darabok felkutatására, másrészt a meglévő testrészek alapos megvizsgálására. A nevezettek ráadásul ugyanolyan mértékben válnak a történet főszereplőivé, mint az elsőként említett Franklin doktor, hiszen mindannyiukkal számos interjút olvashatunk…
Noha a koncepció, a történetszerkesztés módja nem feltétlen ismeretlen (a Z világháború című film alapjául szolgáló Max Brooks-könyvvel mutat kísérteties hasonlóságot), Neuvel témájához legalább annyira jól illik ez a fiktív interjúsorozatos forma, mint a zombiapokalipszishez. Vagy talán még valamivel jobban is, hiszen – bár a földönkívüliek valószínűleg épp annyira kitalált lények, mint az élőhalottak… legalábbis egyiket se látták még soha – a sci-fi műfaja alapvetően a tudományra épül, míg a horror „csupán” vélt vagy valós belső félelmeinkkel borzongat minket. Szóval ha valaki gondosan vezetett interjúk sorozatából épít fel egy tudományos-fantasztikus művet, melyeket ráadásul aktákba rendez, így téve őket „hivatalossá”, az egy nagyon egyedi, a valósággal nagyon különleges viszonyban lévő nézőpontot hoz létre művének.
Ez a töredezett elbeszélésmód remek lehetőséget biztosít ugyanis a Földünk mélyére sok ezer évvel ezelőtt elásott óriásrobotok történetének zanzásított elmesélésre, az időben történő jelöletlen mértékű ugrálásra (hiszen az akták sorszámából látjuk, hogy közel sem minden aktát olvashatunk, amíg eljutunk az elsőtől a 360.-ig), az alaphelyzet gyors felvázolására.
Ám mindez nem jelenti azt, hogy száraz tényfelvázoló szöveggel lenne dolgunk, hiszen az akták többsége gördülékeny interjúkat tartalmaz az érintettekkel, akiket egy titokzatos névtelen faggat. És miért csak a többsége? Mert van itt még az interjúkon kívül jegyzőkönyv, jelentés, privát naplóbejegyzés és újságcikk is. A forma külön érdekessége, hogy ezek szinte mindegyike párbeszédes formában íródott, így a prózai művek hagyományos szövegfajtái (elbeszélés, leírás, jellemzés stb.) mind ezen belül, a dialógusnak alárendelve jelennek meg. Kivételt ez alól elsősorban az előbb említett újságcikk jelent, melynek tartalma – formai kirívósága miatt – kitüntetett figyelmet kap. A tények ismeretében ugyanis minden olvasónak egyértelművé válik, hogy a média elferdíti a valóságot, sőt, az utána következő aktával együtt pedig rávilágít, hogy a kormány érdekei mekkora hatással vannak a tömegtájékoztatásra.
Roppant izgalmas tehát a forma, melyet Neuvel az elbeszélői hatalommal történő játszadozással tetéz. A már említett, interjúkat készítő titokzatos idegennel akarva akaratlanul azonosítjuk az elbeszélőt, a privát naplóbejegyzéseknek hála azonban még tovább bonyolódik az elbeszélői nézőpont kérdése, hiszen az egyik szereplővel történteket egy másik karakter interpretálásában ismerhetjük meg. Ezáltal nő az egyes szereplők fontossága a szemünkben, így különösen meglepő, amikor egyikük-másikuk hirtelen kiíródik a történetből, hogy aztán az egész elképzelésünket a főhősök fontosságáról kezdhessük újból felépíteni.
A Themis Akták sorozat első köteteként megjelent Alvó óriások folytatása Waking Gods címmel a tervek szerint már idén áprilisban a boltok polcaira kerül a tengerentúlon, a projektből pedig film is készül majd a jövőben. Persze fogalmam sincs, milyen mozgóképet várhatunk ettől a formához bivalyerősen ragaszkodó történettől, de reménykedni persze szabad. Végül is a Z világháborúból is egész tisztességes iparosmunka lett a filmvásznon, a nyelvészetet pedig még az Alvó óriásoknál is fontosabbnak tartó Érkezés lehetetlennek tűnő alapanyagából pedig egyenesen mestermű – szóval már csak imádkoznunk kell, hogy jó kezekbe kerüljön a megfilmesítés.
