Magazin

Száguldó képek – Filmek vonatokon, vonatokról

A filmtörténet kedveli  a vonatokat: sokszor csak  eszközként használja, de nem kevésszer árnyaltabban, szimbólumként viszonyul a gépekhez. A vonat és az utazás adta helyzet pedig éppúgy alkalmas egy krimi, egy romantikus film vagy egy társadalomkritika bemutatására.

A mozi 1895-ös születése óta a filmtörténet számos olyan emlékezetes, könnyen vagy éppen nehezebben fogyasztható mesét szült világszerte, amely a párhuzamosan futó nehéz vaspályák bűvkörében fogant. Legújabb vonatos mítoszteremtési kísérlet a sorozat formába alakított Snowpiercer. Azonban a vonatos filmek sora, amiket érdemes megnézni, hosszan gyűrűzik.

 

Vonatok és hangulatok

Az eszképizmus ősidők óta elemi törekvése az embernek. A film több mint 120 éve a gondok hátrahagyásának, a valóságból a nevetés, az izgalmak és a felejtés földjére menekülésnek az egyik leghatásosabb eszköze. Az pedig – az erős nosztalgiafaktor mellett – külön izgalmat, humorforrást, és érzelmi töltetet jelent, mikor a romantikus filmek és a komédiák részben vagy egészben az egyik legősibb közlekedési eszközt, a vonatot, a vasutat választják helyszínüknek.

Az ősmozi egyik legelső darabja, az 1896-ban levetített, alig egyperces francia tekercs, A vonat érkezése is egy vasútállomáson játszódik,

ám a Lumière testvérek La Ciotat-ban forgatott szkeccsében mindössze annyi történik, hogy az utasokkal teli szerelvény pöfögve, prüszkölve (igaz, nem halljuk, hisz hangot akkor még nem tudtak rögzíteni) megáll a peronon várakozók ellőtt. Ekkor a vonat még csak attrakcióként, látványosságként, a friss technikai szenzáció, a film hatékonyságának demonstrálásaként jelenik meg az elképedt, és a legendák szerint rémült nézők előtt.

A Generális

A Generális című Buster Keaton-burleszk a némafilmkorszak talán első és egyetlen olyan műve, amelyben korát megelőzve összesűrűsödik az, amit ma a feel good film ismérveiként szokás emlegetni. Kortalansága is nagyrészt ennek köszönhető. Egy merő, végtelenített kaland, fő mozgatórugója (a háború mellett) a szerelem, cselekménye pergő, és minden egyes képkockáját áthatja a sajátosan keatoni, keserédes humor. Johnnie Gray (Keaton), a történet mozdonyvezető főhőse mindenáron katonai uniformist szeretne magára ölteni, és tevékenyen részt venni az amerikai polgárháborúban, hogy elnyerhesse szerelmének szívét.

Az igazi főszereplő azonban egy fenséges gőzmozdony, a Generális.

A szüzsé egy kitüntetett pontján ugyanis mindenki számára ő maga a vágy titokzatos tárgya. Őt akarják az északiak, visszakövetelnék a déliek, de legfőképp gazdája, Johnnie életének (egyik) végső célja. A kis masiniszta minden helyzetbe csak úgy belecsöppen, de találékonysága és szerencséje folyton kisegíti a bajból. A Generális anyagi bukása ellenére az a darab, ami miatt rendezője és főszereplője örökre bevéste magát a filmtörténet nagykönyvébe. Talán ez a mű a faarcú gegmester, Buster Keaton opus magnuma, de hogy a vasúthoz, a vonatokhoz, sőt, a mozdonyokhoz írt egyik legszebb szerelmi vallomás, az egészen bizonyos.

Szigorúan ellenőrzött vonatok

A csehszlovák újhullám 1960-as években készült művei közül több darabot mai szemmel is élvezetes újranézni. Jiří Menzel korai remeke, a Szigorúan ellenőrzött vonatok még ebből a díszes társaságból is kiemelkedik. A második világháborúban, a németek által megszállt cseh földön, egy aprócska város vasútállomásán játszódó tragikomédia főszereplője Miloš Hrma. A zöldfülű vasutaslegény az egész életen csak túl akar lenni valahogy, letudva a kötelezőket, majd felmenői hibáiból okulva békésen töltené nyugdíjas éveit. Jó terv, ám a háború és a reménytelen szerelem közbeszól. Nemcsak férfivá érik, de viszontagságos kalandjai során igazi, nagybetűs, tragikus hérosszá is válik.

Menzel groteszkje csetlő-botló, félszeg hősének gesztusai egyszerre megmosolyogtatóak és szívmelengetően fájdalmasak is.

A rendező görbe tükrében minden szimbólum (galambok, vonatok, a pecsétek és a homályba vesző sínek), minden mozzanat formabontó használata egyszerre készteti keserű nevetésre és döbbent együttérzésre nézőjét. Menzel tenyeres-talpas figurái, a vidéki kisemberek összes gyarlósága és a kelet-európai vasút-nosztalgia folyvást mosolyra fakasztanak minket, ugyanakkor nem engedik, hogy elfelejtsük, milyen traumák szaggatták szét a vén Európa ezen vidékét.

Az élet egy csoda

A Szigorúan ellenőrzött vonatok egyik, unásig idézett beállításában Tapicska forgalmista a távírászlány csupasz popsiját pecsételi tele az összes kéznél lévő bélyegzővel. Majd’ negyven évvel később Emir Kusturica, a szilaj délkelet-európai kinematográfus a Menzel-film vonatkozó jelenetének antitézisét mutatja be opusában. Az élet egy csoda állomásépületében egy lecsúszott figura egyfajta szexuális szerepjáték keretében bokszkesztyűvel püföl egy méretes asszonyi tomport, miközben az udvaron féktelen mulatozás zajlik. A cseh elődnél meghittség, csend és gyengédség, emitt vadság és harsány kavalkád. Menzel bakterei a túlélésre játszanak,

míg Kusturica nagytermészetű és nem kicsit zakkant figurái az élet minden egyes pillanatát megélik a maguk teljességében.

Az 1992-be, a szerb-bosnyák határ menti faluba helyezett történet forrpontjában Luka, a meg nem értett vasúti mérnök és különc családja áll. De a vidéki vasutaslét vadromantikája csak a felszín. Luka törekvései egyszerre szólnak a pionír ideákról és a számító haszonlesésről, melyeket egyszerre zúz szét a háború és a végzetes szerelem. Megcsalatások, ügyeskedések és nagyívű érzelmek színes, szagos, végtelenül szórakoztató kergetőzését látjuk, miközben végig fújják a rezesek, és a dicső napokat látott vasúti sínekről kokaint szívnak a derék balkáni legények és leányok.

Repülők, vonatok, autók

Ha a road movie és a buddy film fogalmait klasszikus példával kellene szemléltetnem, ugyanazt a filmcímet vágnám rá: Repülők, vonatok, autók. John Hughes filmje a mozis szempontból ma már nosztalgikus dicsfénybe vont 1980-as évek végén készült, és ez meg is látszik minden egyes kockáján, főként a mai haverfilmek felől nézve. A melankolikus reklámszakember (Steve Martin) – aki mindenáron haza szeretne érni a családjához hálaadásra – és a szangvinikus függönykarika ügynök (John Candy) annyira ellentétes metszésű figurák, hogy végzetszerű és többszöri találkozásukból csakis barátság születhet. Napokon át tartó pechszériájuk és

szerencsétlenkedésük ontja magából a fergeteges jeleneteket, miközben kalandjuk minden pillanatát egy nehezen megfogalmazható báj és természetesség hatja át.

A két balek a címbéli közlekedési eszközök közül legtöbbet autókkal és busszal utazik, és mindannyiszor látványosan csődöt is mondanak. A vonat, a vasút csak néhány percet kap, mégis nagyon hangsúlyos a szerepe, a cselekmény és a főszereplők egymás közti viszonyának egyfajta katalizátora. Miután a mozdony a semmi közepén lerobban, hőseink újra és végérvényesen egymás mellé sodródnak, barátságukat a sors is megszilárdítja.

Julie Delpy a Mielőtt felkel a nap című filmben
Mielőtt felkel a nap

Van egy egyszerű, mégis lefegyverző romantikus mese, amely negyed százada a szakma és egy nem kimondottan széles, de annál kitartóbb közönség múlhatatlan szeretetét élvezi. Richard Linklater fillérekből összerakott Mielőtt felkel a nap című alkotásáról van szó, melyben a vonat a két főhős, Jesse (Ethan Hawke) és Céline (Julie Delpy) közti szikra fellobbanásának helyszíne. A két fiatal olyannyira egymás hatása alá kerül a tizenöt percben bemutatott – prológusként is funkcionáló – vonatúton, hogy mire Bécsbe érnek, a lány úgy dönt, leszáll a szerelvényről, és a fiúval tart, míg annak repülőgépe el nem indul. Európa egyik leggazdagabb kulturális örökséggel bíró városa csodás, de korántsem tolakodó kulisszaként működik egy végtelenül hétköznapi, egyúttal éteri szépségű szerelmi história háttereként.

Itt a két főszereplő véget nem érő, finom humorral átitatott beszélgetéseket folytat az élet dolgairól, művészetről, csalódásokról,

miközben lopva egymásra vetett pillantásaikból leolvasható, hogy Ámor lassan ható nyílvesszeje betalált mindkettejüknél. Párbeszédekből árnyalt, életszerű karaktereket építeni: ebben Linklater az egyik legnagyobb. Nem véletlen hát, hogy apró csodákból épült varázslata közel húsz év alatt trilógiává bővült.

Polár Expressz

Örök közhely, hogy a mesék úgy vezetnek el mágikus tájaikra, hogy közben gyakran kényelmetlenül szembesítenek minket, felnőtteket önnön korlátoltságunkkal, létünk sivárságával, és végső soron hitevesztettségünkkel is. A Polár Expressz az egyik legősibb misztérium, a legendák által övezett Mikulás kultusza felől közelíti meg a hit dilemmáját. Itt tényleg a pöfögő gőzmozdony vontatta szerelvény útja az igazi cél. Zemeckis motion capture technológiával animált mozijának főszereplője egy tizenéves, a csodákban való bizodalmát elveszített fiú.

A kalandos, félelmetes és megható epizódokat tartalmazó, zárt terű felnövéstörténet végén már egy másik hőst üdvözölhetünk,

akinek utazása plasztikusan mutatja be az emberi egyedfejlődés változatos szakaszait is. A mese elején az expresszel együtt pörgünk-forgunk, felidézve a szülőcsatorna korántsem komfortos terét, majd a gondtalan gyermekkor és az első konfliktusokkal való megküzdés (horrorisztikus epizód a vonat tetején, alagúttal) után a nagy krízis, a teljes talajvesztettség állapotába is eljutunk abban a bizonyos, jégen csúszkálós jelenetben. A Polár Expressz kissé szirupos, hatásvadász megvalósítása ellenére izgalmas és végig fogva tartja nézőjét, ráadásul az utazás antiromantikus kritikáját is felmutatja.

Utazás Darjeelingbe

Wes Anderson műveinek bemutatóit rendszerint a rajongók ájult csodálata és a többi ember értetlen fejcsóválása övezi. Az Utazás Darjeelingbe sem épp szokványos mozidarab, még a függetlenfilmes szcénában is kilóg a tornasorból.

Egy nyakatekert és zavarba ejtő road movie, három mentális problémával küzdő,

apjukat egy éve elveszítő fivérrel (Adrien Brody, Owen Wilson, Jason Schwarztman) a főszerepben. A tragédia óta teljesen elhidegültek egymástól, és a sztori szerint kettős célzattal indulnak útnak Indiába egy elvarázsolt expressz vonattal. Egyfelől gyógyírt keresnek saját bajaikra, és egymáshoz is vissza szeretnének találni, másrészt fel akarják kutatni rég lelépett, a Himalájában missziót vezető édesanyjukat.  Az ördög – mint oly sokszor – a részletekben rejlik. A különleges karakterekben, a jelenetenként picit elmozduló színdinamikában, a plánok pazar geometriájában, a hátterek aprólékos kidolgozottságában, és a kába, de nagyon is jelentéssel teli lúzerek alakjában. Az egész vonatút olyannak hat, mintha többféle tudatmódosító szer hatása keveredne egy ártatlan és csodaszép képekben tobzódó lázálommá. Ilyen jelentéstartományban és vizuális megvalósításban sem előtte, sem utána nem használta egyetlen film sem a vonaton történő utazást.

 

A vonatok akcióba lendülve

A világ egyik legnagyobb vasúti szerelvényének a mauritániai vasérc-expresszt tartják a maga 2,5 km-es hosszával és 22 ezer tonnás tömegével. Elképzelni is nehéz, hogy mi állíthat meg egy ekkora méretű járművet, ha megindul a számára kijelölt „kötött pályán.” Ha párhuzamot szeretnék vonni, azt mondhatnám: az akciófilmek, illetve az akciójelenetekkel dolgozó zsánerfilmek hasonló lendülettel szeretnének, és hasonlóan kötött nyomvonalon kénytelenek történeteket mesélni, mint a mauritániai vasérc-expressz, ezért a vonatokra akár a műfaj önreflexív kellékeiként is tekinthetünk.

Cseppet sem meglepő tehát, hogy vonatokra épülő akciójelenetekkel szép számban találkozhatunk a filmtörténetben.

A vonatok elszabadulhatnak (Szökevényvonat, Száguldó bomba), megszállhatják őket terroristák (Száguldó erőd), bűnözők (Európa expressz) vagy éppen jó szándékú kommandósok (Amerikai Kapitány: Az első bosszúálló). Jelentékeny látványértékük folytán a forgatókönyvírók különböző torlaszokat állíthatnak eléjük, amit aztán óriási testtömegükkel gond nélkül zúznak szét. Az akadály lehet rabszállító busz (A szökevény) vagy lószállító utánfutó (Száguldó bomba), de akár egy szembejövő szerelvény (Szökevényvonat, Száguldó bomba) is. Ilyenkor rendszerint egy párhuzamos montázs révén izgulhatunk, vajon időben a mellékvágányra tud-e állni a másik vonat. De a természeti csapásokkal, különösen a hóval (Gyilkosság az Orient expresszen, Snowpiercer) már nehezebben boldogulnak.

Snowpiercer

Szerencsére a vasútépítést a hegyek-völgyek sem tudták anno megállítani, így a szkriptesek a látvány biztos kiaknázásához gyakran hívnak segítségül leszakadt (Vissza a jövőbe 3.) vagy a hatalmas teher alatt összeomlással fenyegető hidakat (A Cassandra-átjáró, Szökevényvonat). Máskor (Mission: Impossible, A Cassandra-átjáró, Szökevényvonat) a vasúti alagutakkal játszanak, hogy a vonatot üldöző helikopter, vagy a vonat tetején szaladgáló akcióhősök dolgát megnehezítsék. Merthogy a vasúti kocsik között nemcsak hagyományos módon lehet közlekedni: Steven Seagal (Száguldó erőd) és Martin Sheen (A Cassandra-átjáró) annak oldalát, Roger Moore (Polipka), Johnny Depp (A magányos lovas), Alden Ehrenreich (Solo: Egy Star Wars történet) és Stohl András (Európa expressz) inkább a tetejét részesíti előnyben. Ha pedig az akcióhős, például Chris Pine (Száguldó bomba) lemaradt a vonatról, egy szélsebes autóról még mindig felugorhat rá.

Látható tehát, hogy a vonattal dolgozó akciófilmek jól bejáratott sablonokkal rendelkeznek, és inkább csak eszközként gondolnak a járműre.

Velük szemben a bűnügyi műfajok, például a krimi vagy thriller már jóval árnyaltabban viszonyulnak e rendkívüli gépekhez. Különösen szép megoldás, amikor a rendező meglátja a szimbólumot a vonatokban vagy a vasúti utazásban, és párhuzamba igyekszik állítani azokat a főhősök aktuális élethelyzetével, személyiségével.

A lány a vonaton

A lány a vonaton (2016) címszereplője azért ingázik otthona és a nagyváros között minden nap ugyanabban a vasúti kocsiban, mert képtelen túllépni tönkrement házasságán. A Gyilkosság az Orient expresszen (2017) gyilkosainak éppúgy kisiklott az élete, ahogy ez a hó fogságában rekedt vonattal is megtörténik, az újrakezdés lehetőségét pedig épp akkor tudja megadni számukra Hercule Poirot, amikor a munkások is megtisztítják a vasúti pályát. Ugyanez a motívum köszön vissza David Dunn esetében A sebezhetetlenben (2000): a vonat kisiklása párhuzamot mutat a helyét nem találó biztonsági őr életével. A Forráskód című sci-fiben pedig egy halott katonának kell újra és újra átélnie egy vasúti szerencsétlenséget egészen addig, míg meg nem akadályoz egy robbantásos merényletet – ezt követően élete fonala éppúgy meghosszabbodik, mint a megmentett vonat útvonala.

Létezik azonban egy akciófilm, az Andrej Koncsalovszkij rendezte Szökevényvonat (1985), amiben a vasúti szerelvény kimondottan személyiséggel rendelkezik.

Mert megtetszett!” – ily egyszerűen válaszolja meg azt a kérdést a szökött fegyvenc (a szerepért Oscarra jelölt Jon Voight), hogy egy alaszkai vasútállomáson miért éppen egy tehervonatot választott menekülése eszközéül. Ám a képek többet mondanak: a füstfelhőből előbukkanó, sötét, robosztus mozdony egyszerűen delejezi az erős testalkatú, rendíthetetlen rabot. És amikor a vonat elszabadul, mert vezetője szívrohamot kap, éppúgy veszett vadként gázol végig az alaszkai vadonban, ahogy azt utasa is teszi a szökés folyamán. A katartikus fináléban a száguldó mozdony és tetején álló fegyenc már lényegében egy személy, együtt rohannak bele az örök szabadságot jelentő halálba.

Gyilkosság az Orient expresszen

„Tudja, van abban valami izgalmas, amikor egy csapat vadidegen, akikben csak az úticéljuk közös, több napra egy fedél alá kényszerül, aztán soha többé nem látja egymást – fogalmazza meg a Kenneth Branagh rendezte Gyilkosság az Orient expresszen (2017) egyik szereplője a vonaton játszódó bűnügyi történetek másik fő feszültségforrását. S valóban a leghétköznapibb utazásokat is belengi az a sajátos misztikum, hogy a hosszabb-rövid időre melléd kerülő emberek valódi kiléte számodra ismeretlen.

Megannyi film tudatosan is alapoz e kiszolgáltatottságra.

A forgatókönyvéért Oscarra is jelölt, Hajszál híján című krimiben (1952) például a főszereplő rendőrnek egy bírósági tárgyalás koronatanúját kellene épségben leszállítania Chicagóból Los Angelesbe, csakhogy az informátorra vadászó gengszterek is a vonaton tartózkodnak. Állítólag. Merthogy a film cselekményét épp az tartja mozgásban, hogy a rendőr nem tudja biztosan eldönteni, melyik utas lehet bérgyilkos, és melyik civil ruhás vasúti járőr. A macska-egér játéknak ráadásul egy másik oldala is van: a megbízott gengszterek is csak azt tudják, hogy egy nőt keresnek, de nekik kellene kideríteni, hogy a vonat melyik utasát is óvja leginkább a zsaru. Hasonló mellékszállal dolgozik A Cassandra-átjáró című katasztrófafilm (1976) is: tudni lehet, hogy a Genf és Stockholm között közlekedő, transzkontinentális vonaton egy Európa-szerte körözött drogdíler is tartózkodik, csak éppen egy bő választékból – a tetovált paptól (O. J. Simpson) a kitartott szépfiúig (Martin Sheen) – találgathat a néző, hogy melyik utast is tartja a leggyanúsabbnak.

Idegenek a vonaton

Alfred Hitchcock viszont már nem a rejtélyre, hanem a kiszámíthatatlan véletlenre alapozza az utasok kilétéből származó feszültséget. Az Idegenek a vonaton című filmben (1951) egy játékos kedvű pszichopatát ültet le a teniszcsillag mellé, hogy aztán gyilkosságot cseréljenek: előbbinek a sportoló csalfa feleségét, utóbbinak a felbujtó szigorú édesapját kellene megölnie. És ha már a thrillerek nagymestere megengedhette magának ezt az igazán bizarr „utas-együttállást,” a krimik nagymestere is előállt eggyel: a több mozgóképes adaptációt megérő Gyilkosság az Orient expresszen híres-hírhedt fordulatát a legrutinosabb vasutasok sem tudnák előre megjósolni.

Az akciófilmek és a bűnügyi történetek esetében azonban előfordulhat olyan felállás, hogy nem az utasok, hanem maga a szállítmány lendíti előre a cselekményt.

A beszédes című Atomvonatban (1999) és a Halálvonatban (1993) például nukleáris fegyverek a rakomány. A Száguldó bomba című akciófilmben (2010) egy mérgező vegyi anyagokat szállító vonat szabadul el, és egy olyan bevehetetlen vasúti kanyarulat felé száguld, amely egy iparváros közepén helyezkedik el. Érdekesség, hogy az elsőre sablonosnak tűnő alaphelyzet igaz történeten alapszik.

A vonat

Ahogy John Frankenheimer háborús kalandfilmje is, amiben francia vasutasok – élükön Burt Lancasterrel – igyekeznek megakadályozni, hogy egy náci tiszt Németországba szállítsa az impresszionista festők remekműveit. A vonat (1964) nemcsak látványos vasúti szerencsétlenségekre és a feszült határidő-dramaturgiára alapozva igyekszik a nézőket felkavarni, hanem egy morális kérdésfeltevéssel is: mennyi emberi élet áldozható fel a felbecsülhetetlen értékű, francia műkincsek otthon tartásáért? A vonat máig az egyik legsikerültebb vasutas mozgókép – ezért is fájó pont, hogy legravaszabb cselét, a vasútállomások névtáblájának átalakítását épp a rendszerváltás utáni magyar filmek legkínosabbika, az Európa expressz (1999) nyúlta le.

S ha már második világháború, feljegyzendő, hogy vélhetően ez a történelmi esemény rontott legtöbbet a vonatok népszerűségén.

A deportálások és a holokauszt eszközeiként szolgáló járművek bűnrészessé váltak, s épp e tényre apellált George P. Cosmatos A Cassandra-átjáróban. A katasztrófafilm vasúti szerelvényének szállítmánya ugyanis nem más, mint egy az utasok között véletlenül elszabaduló, halálos vírus, ami ellen a hatóságok a legdrasztikusabb eszközökkel kénytelenek védekezni. A feszültséget pedig az a rendezői megoldás fokozza a leghatékonyabban, hogy George P. Cosmatos párhuzamot von a nácizmus áldozatai és a karanténba kényszerített fertőzöttek között. A Nürnbergben megállított vonatot fegyveres és kutyás őrök veszik körül, a járványvédelem rabszállítóvá alakítja a vagonokat, mindeközben a holttesteket már hamvasztani viszik a feladatra kirendelt egészségügyisek. A kép, ahogy a vonat zsidó utasa (a Sztanyiszlavszkij-módszer alkalmazásáról ismert Lee Strasberg) mögött felhelyeződnek a rácsok az ablakra, fojtogató élmény.

 

A vonat szimbólumai

A vonat nem csak arra alkalmas, hogy megijesszen, bezárjon, magával ragadjon vagy szerelembe ejtsen, hanem arra is, hogy elgondolkoztasson. A filmkészítők fantáziáját mindig is magával ragadta a jármű többrétegű szimbolikája: a tér zártsága és nyitottsága, a külső és belső kontrasztok, és persze a vonatozás is egy út, és mint ilyen, alkalmas mindarra, amit a művészek az Odüsszeia óta mesélnek az utazás jellemformáló voltáról. Miközben persze a vonatozás könnyen párhuzamba állítható a mozizás élményével: az ülésünkből követjük a folyamatosan változó tájat az ablakon keresztül.

Mystery Train
Az említett nézőpont a legtökéletesebben Jim Jarmusch egyik korai filmjében mutatkozik meg. A Mystery Train első jeleneteiben oldalról nézünk egy fiatal japán párt, akik vonattal érkeznek Memphisbe. A szerelmesek az ablakon kifelé bámészkodnak, a néző pedig őket nézi ebben a felállásban. A filmben azonban a vonatnak más jelentősége is van. Elvis Presley szülővárosának ugyanis éppen az adta a jelentőségét a 19. században, hogy fontos vasúti csomópont volt kelet-nyugat, valamint észak-dél dimenzióban. Jarmusch világában szinte minden karakter csak átmenetileg érkezett a városba – van, aki a férjét temeti, más csak turistaként látogat. A rendezőnél így válik nem is igazán a vonat, hanem a vasút életünk szimbólumává, megállói pedig a szakaszhatárokként osztják fejezetekre egy ember életét.

Ennél valamelyest szűkebb az az értelmezés, ahol a vonat a sors szimbólumaként ölt testet.

Ez a gondolattársítás különböző mélységben rendre visszatér a filmművészetben. A nő kétszer például egészen egyértelműen használja ezt a gondolatot. Egy jól működő országban a vonat percre pontosan érkezik, ezáltal csak egyetlen lehetőségünk van, hogy elérjük. Aki lemarad, kimarad. A főszereplőt alakító Gwyneth Paltrow karatkerével pont ez történik – az események egyik szálán eléri a vonatot, és így rájön, hogy a férje csalja őt. A másik szálon viszont lekési járatát, így csak azután érkezik haza, hogy a szerető már távozott otthonról. A nő kétszer üzenete mégis az, hogy bárhogyan is alakul a sorsunk, végül majdnem ugyanoda jutnánk, és akkor már jobb nem is elemezni, hogy „mi lett volna, ha”.

A nő kétszer

A Mr. Nobody sokkal gazdagabban és mélyebben mesél ugyanerről (és még ezer másik témáról, de ez már a film problémája). A szerteágazó történet középpontjában Nemo Nobody (Jared Leto) áll, aki gyerekkorában kegyetlen választásra kényszerül: vagy édesapjával marad egy vidéki kisvárosban, vagy édesanyjával tart a nagyvárosba. Ezt a döntést ráadásul a vasútállomáson kell meghoznia, ami ugyan nem túl hiteles, de szépen kidomborítja, mit szeretne mondani a rendező az életről. A nő kétszer ellentéteként itt ugyanis a főhős dönt a sorsáról (persze túldramatizált körülmények között). Nemo Nobody életében ez az egyetlen döntés az egész életére kihatással lesz – a film ki is emeli, hogy a pillangó-hatásról beszél. A vonat tehát ilyen értelemben is használható szimbólumként: minden vonatnál döntenünk kell, hogy felszálljunk-e rá, vagy az eseményeket teljesen más irányba tereljük.

Visszatérő képi eszköz a felülről vett sínpár és annak oldalági leágazása – a döntés lehetősége adott

A jármű „sors”-jellege a mai napig inspirálja a készítőket. A múlt hónapban debütált a Futás, ahol a főhősök múltbeli megegyezése alapján életük bármely pillanatában elmenekülhetnek a világ elől – természetesen vonattal. A felsoroltak mindegyikében közös, hogy csak a történetnek csak egy marginális része zajlik a vonaton, mégis a közlekedési eszköz jelenléte van olyan erős, hogy a vonatról könnyedén asszociálhatunk bármelyik említett filmre.

Chihiro Szellemországban

Bár ez az erőteljes képzettársítás nem feltétlenül igaz rá, mégis a Chihiro Szellemországban legszebb jelenete szintén a vonathoz kötődik. A játékidő során rendszertelenül felbukkanó mozdony a történet csúcspontján kerül előtérbe. Ezzel a járművel kell ugyanis Chihirónak elutaznia az őt rabszolgaságban tartó gonosz boszorkány unokatestvéréhez. Ehhez útitársakat is kap: a rajzfilm legfurcsább maszkos lénye szegődik hozzá, valamint a boszorka babája és a rá vigyázó madár – mindkettő kisállattá változva. A vonatos jelenet azonban nem a történeti fordulat miatt kap kiemelt figyelmet, hanem a stílusa és az elbeszélésmód megváltozása miatt.

A Miyazakihoz képest szokatlanul hagyományos történetmesélés itt kilép a narratív mederből, és egy hosszú pillanatra szemlélő módra vált. A rendező elmondása szerint ez a jelenet hivatott szolgálni az ürességet, azt a pillanatot, amikor hátra dőlünk, kifújjuk magunkat, és elgondolkodunk a világról. A Chihirióban sikerült tökéletesen ábrázolnia ezt az életérzést (amire egyébként külön szó is van a japán nyelvben) a vonatos jelenettel, ami valóban kitágítja a film dimenzióit. Az utazás magával ragadó, meditatív percei adják az animáció legemlékezetesebb részét.

 

Társadalmi perspektíva

A vonat arra is alkalmas, hogy rajta keresztül reflektáljon a rendező a társadalomra. Lars von Trier két filmjében is hangsúlyosan jelenik meg a jármű. A direktor eltérő értelemben használja, mégis találhatunk kapcsolatot a kettő között. Az 1991-es Európában a főszereplő, egy amerikai mérnök Németországba érkezik a második világháború után, ahol végül gépészként helyezkedik el egy vonatgyárban – abban, ahol azokat a járműveket gyártották, amelyekkel a zsidókat szállították a koncentrációs táborokba. A rendkívüli képi világú és pont ezért nehezen fogyasztható filmben könnyű értelmezni a vonat átvitt jelentését: a náci rezsim mérnöki pontosságú, megállíthatatlan rendszerét szimbolizálja. Az amerikai főhős pedig elkésett – ha a szövetségesek korábban megállították volna Hitlert, a közép-európai zsidóság még életben lenne.

Táncos a sötétben (Lars von Trier, 2000)
Táncos a sötétben

Nagyságrendekkel szebb és líraibb a vonat szerepe a Táncos a sötétben c. filmben. Lars von Trier persze ismét kemény és kegyetlen állításokkal szembesíti a nézőjét, Európa helyett ezúttal Amerikát illeti határozott kritikával. A rendezőre általánosságban is jellemző dekonstrukciót és dehumanizálást azonban ezúttal szépen kiegyenlíti Björk lágy, már-már éteri alakítása. A lassan megvakuló csehszlovák bevándorló szerepében valósággal brillírozik az énekesnő, és mind közül a legszebb jelenet egyértelműen a vasúti hídon játszódó zenei betét. A vásznon időnként felbukkanó vonatok és a vasút a főhős életéből hiányzó stabilitást hivatott reprezentálni – ennek segítségével megy haza a gyárból akkor, amikor már szinte teljesen megvakult. A dalban pedig arról énekel, hogy ő már mindent látott, miközben a háttérben az utazás élményét jelképező vonat halad el. De persze az egész kettős: a tehervonaton munkások táncolnak – nekik vajon mikor adatik meg az esély, hogy bárhova is elutazzanak? Életük látás nélkül is pont ugyanannyira korlátolt, mint a főszereplőé.

A vonat társadalmi reprezentációját Bong Joon Ho dolgozta ki a legrészletesebben a Snowpiercerben – kissé talán már túl direkten.

A posztapokaliptikus filmben a bolygó valamennyi lakosa egy szinte végtelen hosszúságú vonaton él. Csakhogy a javak igazságos elosztása helyett a szerelvények lakói társadalmi kasztok szerint záródtak be vagonukba. A konfliktus kiindulópontján a legalsó réteg fellázad az elnyomók ellen, és egy epikus küldetés részeként a főhős átverekszi magát az utolsó vagonból a mozdonyba. A különböző szerelvényeken a bolygó egy-egy helyszíne jelenik meg (erdő, könyvtár, gyár, stb.) – a horizontális út során a legalsó társadalmi osztály tagja így a játékidő során képletesen az egész világot bejárja. Az út során szerzett sebesülések és tapasztalatok azonban lehetetlenné teszik az életet, és előrevetítik a főhős elkerülhetetlen halálát. A vonat kisiklik, de a rendező szerint van remény – lehet élet a világban vonat nélkül is.

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Cinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Kiss Tamás

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya