Hiába ellentmondás, a Számi vér egyszerre tud beszélni a gyökerek ápolásáról és a többségi társadalomhoz való tartozás iránti vágyról. Amanda Kernell, elsőfilmes svéd rendező alkotása éppen ettől szép: főszereplője, a 14 éves számi kislány dühén keresztül látjuk végig az asszimiláció keserédes folyamatait.
Ha képes egy film olthatatlan vágyat táplálni bennünk egy nép jobb megismerésére, a Számi vér mindenképpen ilyen. Az 1930-as években járunk, a svéd nemzetállam programszerűen építi be saját kereteibe az egyébként négy országban jelen lévő számi, más néven lapp népcsoport tagjait. A Skandináv-félsziget északi részén, jellemzően szarvastartásból élő emberek életmódja, szokásai, kultúrája, de még külső tulajdonságai is jelentősen eltérnek a svédekétől. Alacsony termetűek (főleg a svédekhez képest), sötétebb hajúak és bőrűek, természetközelibb életet élők, általában kevésbé iskolázottak. Nemzeti színiekhez hasonló kék-zöld ruházatuk messziről megkülönbözteti őket.
Ezt a megkülönböztetést érzi nagyon is a bőrén Elle-Marja (Lene Cecilia Sparrok). A 14 éves lány nemcsak a szokásos korosztályos tinédzsergondok miatt érzékeny, hanem mert a dél-svédországi, kifejezetten számikat nevelő iskolába kerülve gyakran találkozik az elutasítás és a rasszizmus különböző típusaival. Ennek legdurvább esete, amikor néhány svéd fiú úgy vág bele a főszereplő fülébe, ahogy a számik otthon megjelölik a szarvasborjakat. A cinizmus az utolsó csepp a pohárba: Elle-Marja elhatározza, hogy otthagyja az internátust, és svéd tanítónője nyomdokaiban ő is független városi nő lesz. És természetesen svéd, nem holmi lapp.
Annak idején Szabó István A napfény íze című családi történetében három generáció kellett ahhoz, hogy a valaha volt zsidó család teljesen asszimilálódjon. Ennek a tinédzser lánynak az elszakadás három egyszerű lépés. A film elején – ahogy a főszereplő és testvére elhagyja szülőföldjét – csalóka a válasz az anyai kérdésre: visszajössz-e még? Mintha már ott tudná, hogy ez nem úgy fog megtörténni, ahogy anyja azt szeretné. Később elveszti ruháját, egy fájdalmasan ikonikus jelenetben szertartásosan elégeti a városba érve. Legvégül pedig elveszti nyelvét: ahogy a film elején lévő keretben a már idős Elle-Marja felnőtt fia mondja: enni, evezni, aludni; ez mind, amit még dél-számiul tudok mondani. (500 beszélője maradt még a nyelvnek.)
A nem kívánt asszimilációt persze csak egy egészséges társadalomban, egy, a másságban az értéket, a sokszínűséget kereső világban lehet elkerülni. A 80 évvel ezelőtti Svédországban ehelyett Uppsalából jött tudósok vizsgálják meg lóvásári módszerekkel az iskolás lapp lányokat (a vaku villanására a jelenetben harmadszor is felriadtam). Itt a makulátlan tanítónő tudatja a diákokkal, hogy nekik nem való a továbbtanulás. Kisebb az agyuk. Menjenek csak szépen haza , ha elvégezték a lappképző alapiskolát. Tudniuk kell, hol a helyük.
A Számi vér azonban nem egy feminista kiáltvány, nem egy rasszizmust kiáltó programfilm, még ha nyomokban erősíti is képekkel és a szereplők motivációival, hogy nem így mennek rendjén a dolgok. Lehetőséget mutat abban is, hogy a gyökerekben is meg lehet találni a helyünket.
Legalább olyan fontos szempont a filmben a hátrahagyott, eltűnni készülő hagyomány és a vele járó értékek megsiratása. A halk szavú, kisebbségi tudatával rendre küzdő fiatal lány akarata saját kulturális értékeinek felszámolását eredményezte. Mint az életük részét mutatja be a rendező ezeket szokásokat, legyen az a nagypapától örökölt jelölőkés, a joika nevű rituális ének, minden otthonról hozott örökség. Ezeket az értékeket hagyja maga mögött tudatosan a film végére a főszereplő, és minden urbanizációs törekvése ellenére látjuk, hogy ez így nincs jól.
Elle-Marja öregségére sem bánja meg, hogy hátat fordított hazájának, de a gyerekkori dac idős korára inkább valami visszafordíthatatlan, végképp elveszett érték keresésévé válik. Odalett a számi vér.
Amanda Kernell elsőfilmjének a tavalyi velencei filmfesztiválon volt világpremierje, majd a Torontóban és a Sundance-en is bemutatták. Előzőben elnyerte a legtehetségesebb fiatal rendező és a legjobb európai film díját. Idén áprilisban a Titanic Filmfesztivál közönsége is megnézhette a Számi vért, sőt, elnyerte a Hullámtörők-díjat. Úgy néz ki, Budapesten a skandináv filmek voltak a legjobbak. Az izlandi Nehéz szívvel című coming-of-age film mellett szerkesztőségünknek is ez tetszett a legjobban.
