Rossz ómen – Szekták a zsánerfilmekben
Megfigyelések szerint, ha egy adott történelmi korszak (pl. az 1930-as évek vagy az 1968-as évet övező dekádok) súlyos gazdasági válságoktól, megosztó társadalmi problémáktól szenved, mindig megnövekszik a horrorfilmek mennyiségi és minőségi aránya. Az pedig nem kérdés, hogy az ezredforduló óta ez a műfaj újabb reneszánszát éli. Ám ha jobban szemrevételezzük a kortárs filmtermést, megláthatjuk, hogy egy szűkebb filmcsoport, a szekták tematikájára épülő zsánerfilmek száma is kiugróan magas darabszámot mutat. A külvilágtól elzárkózó, titokzatos közösségek ráadásul nemcsak a horror (Apostle, Téli menedék, The Ritual, The Void) hanem a thriller (A kolónia, Azok, kik követik), a gengszterfilm (Kill List), a bosszúfilm (Mandy – A bosszú kultusza), a sci-fi (Éjféli látomás, Sound of My Voice), sőt a vígjáték (Szerelemben, bűntényben) és a neo noir (Húzós éjszaka az El Royale-ban) területén is felbukkantak.
Ráadásul közös bennük, hogy elveszett lelkű, útkereső szereplőik segítségével rendre azt sugallják, valami nagyon nincs rendben e világban.
Hogy mennyire szorong a kortárs társadalom, azt két film is kiválóan példázza. A Jeff Nichols rendezte Éjféli látomásban adva lenne egy párhuzamos világból származó, kis Jézussal rokonítható csodagyerek, de a „szent családon” és a Pál apostolnak megfeleltethető ügynökön kívül mindenki csak félsszel, és ebből fakadó elnyomással közelít felé. A vallási szekta kétségbeesett hívői és a steril racionalitással jellemezhető nemzetbiztonság is csak uralni akarná az ismeretlent: előbbi csoport okvetlen megváltásra kényszerítené a fiút, míg utóbbi csak egy világot felforgató fegyvert lát benne.
Hasonlóan szomorú látleletet kínál A meghívás című thriller is.
Karyn Kusama filmjében egy kisgyermek halálával birkózó baráti társaság utolsónak szánt vacsorájába nyerünk bepillantást, a csapat egyes tagjai ugyanis egy szektavezér hatására azt vallják, hogy a közösségüket bénító fájdalom csak a halál segítségével, a túlvilági tiszta lappal oszlatható fel. A rettenetesen feszült film végpontján azonban kiderül, hogy Los Angeles egy jó része lángokban áll: tülkölő tűzoltó- és szirénázó rendőrautók zaja jelzi, hogy nemcsak egy társaság, hanem az egész világ fájdalommal teli.
Érdemes tehát megnézni, hogy a „szektás filmek,” különböző szereplői milyen problémák miatt kerülnek kapcsolatba e veszélyesnek tűnő közösségekkel. Különösen tanulságos e szempontból a The Sacrament című ál-dokumentarista horror. „Itt mindenki megtalálhatja, amit szeretne. Spiritualizmus kell? Tessék, itt van! Ha élhető politika kell, az is megvan. Ha technológiamentes, hippi életvitel kell, akkor azt is megtalálod” – foglalja össze az oknyomozó riporter főszereplő a szekta titkát, és interjúk sokasága is megerősíti, hogy az emberek elkeseredettségükben érkeztek a latin-amerikai őserdőkbe.
A szektatagok ráadásul nem is annyira Istent, sokkal inkább a boldogságot, az egyenlőséget és a megbecsülést keresik.
Akadnak köztük férjüket gyászoló asszonyok, bohém életmódot folytató művészek, a rasszizmus és az erőszak elől menekülő gettólakók.
De ha a kevésbé a realitás talaján nyugvó „szektás filmek” felé fordulunk, ugyancsak ismerős problémákkal találkozhatunk. A The Ritual és a Kill List című filmek például egyaránt a személyiséget felőrlő szerepzavarról, a fojtogató identitásválságról mesélnek. Előbbi Netflixes horror egy Skandináviában túrázó férfitársaságot állít a középpontba, hogy aztán egy erdei szekta, illetve egy emberi félelmekkel táplálkozó szörny segítségével a mérgező maszkulinitásról ejtsen szót. Utóbbi lynchi őrületének főhőse pedig egy háborús veterán, aki a hétköznapokban egyáltalán nem boldogul: apaként, családfőként és férfiként is helyt kellene állnia, miközben a nagybetűs Gonosz köré szerveződő szekta egyre brutálisabb gyilkosságokra csábítja.
E problémakörökből talán már látszik, hogy a „szektás filmek” azért lehetnek a napjainkban oly népszerűek, mert egytől egyig remekül ragadják meg az elveszettség és a megvezethetőség azon érzését, amit kaotikus világunkban a kétpólusú politikai attitűdök kínálta egyedüli igazságok, a hírek és álhírek mentén jellemezhető média vagy éppen a valós és online személyiségek közti különbségek keltenek bennünk.
A rajtunk uralkodó bizonytalanságot ráadásul a „szektás filmek” azonos eszköztárral fejezik ki: rendkívül erősen dolgoznak a zsánerkeveréssel, történeteikben szinte teljesen feloldódnak a műfaji határok.
Így ezek a filmek nemcsak a főszereplők, hanem a nézők alól is kirántják a talajt, gyakorlatilag elveszik tőlünk az ismerős motívumok közötti, biztonságos tájékozódás lehetőségét. Egyúttal viszont átélhetővé teszik a tömegmanipuláció korát, és lehetőséget adnak arra, hogy kívülről szemlélhessük saját elveszettségünket.
A már emlegetett The Sacramentben például az a gyönyörű, hogy rendezője, Ti West fikció és valóság határán dolgozik, az ál-dokumentarista horror műfajával közelít a Jim Jones nevével fémjelzett, öngyilkos szekta tragédiájához. E megoldással pedig nemcsak testközelbe hoz egy hátborzongató eseményt, hanem gondolkodásra késztet a dokumentumfilmek szerkesztettségéről, így cseppet sem makulátlan igazságáról, illetve a manipuláció természetéről is. A Sound of My Voice című függetlenfilmben pedig az az igazán izgalmas, hogy az utolsó jelenetet követően sem lehet biztosan megállapítani, hogy most egy földhöz ragadt thrillert vagy egy hitkérdésekkel kacérkodó, fapados sci-fi-t láttunk: a Maggie nevű szektavezetőről képtelenség eldönteni, hogy tényleg a jövőből érkezett, vagy csak egy ügyes szélhámos.
A Kill List, a Téli menedék vagy a Mandy – A bosszú kultusza pedig abba az őrületbe rántja bele a nézőt, ahol már minden lehetséges. Ben Wheatley filmje például kitchen-sink drámaként indul egy angol család vergődéséről, hogy aztán bérgyilkosos gengszterfilmmé, végül pedig okkult szektás horrorrá alakuljon. A rendezővel készült interjúk alapján maga a művész sem tudja pontosan, miről is szól elmosódó logikájú filmje, de a fojtogató atmoszféra egyszerre tudja átélhetővé tenni a háborús veterán főhős poszttraumás stresszét és zavarodottságát, illetve a társadalmi és családi szinten is megkérdőjeleződött férfidominanciából fakadó frusztráltságot.
Az osztrák rendezőpáros (Severin Fiala és Veronika Franz) a tengerentúlon készített Téli menedékben is a valóság bizonytalanságával játszik el.
Az öngyilkos anyjukat gyászoló testvérpár új mostohát kap, akiről kiderül, hogy egy öngyilkos szekta egyetlen túlélője. A családi dráma bizarr horrorrá alakul, a téli menedékházban furcsábbnál furcsább dolgok történnek: csak éppen nem lehet eldönteni, hogy a gyűlölt családtag csak egy nagyon gonosz gyerekcsíny áldozata, vagy a pokolban sínylődő szereplőink egytől egyig halottak. Panos Cosmatos Mandyje pedig egy metálra hangszerelt, művészfilmes vonásokba öltöztetett exploitation film egy bosszúálló favágóról, aki láncfűrésszel veszi üldözőbe az egyetlen szerelmét eleven elégető szektát. A rémálom és őrület keveredését kínáló film olyan, mint egy drogos trip, csak elveszni lehet benne.
A fenti példákból is látszik, hogy a szektákra építő zsánerfilmek többsége a műfaji kavalkád segítségével a káoszt teszik szervezőelvvé. Az ezredforduló utáni akció-vígjátékokban például szinte csak úgy tudnak megjelenni a szekták, hogy fognak minimum két zűrzavaros életű karaktert, hogy aztán akciójelenetek sokaságán keresztül egymáshoz nem illő, kaotikus események történjenek velük. A Hé, haver, hol a kocsim?! másnapos főszereplőihez például épp úgy illett a „Zoltán” köré épülő, földönkívülieket imádó szekta, mint a kétszázezer dollárját kereső, csinos transzvesztita. A Vaskabátok problémás magánéletű rendőrpárosának éppúgy meg kellett birkóznia egy ravasz hattyúval, mint a kisvárost irányító titkos társasággal. A Szerelemben, bűntényben szakítófélben lévő párjának pedig nemcsak egy veszettül nagyot rúgó ló, hanem egy szexuális rituáléra élvezkedő szekta is jutott osztályrészül.
A komorabb oldalon pedig a Veszett világot lehetne felhozni példaként.
Kevin Smith alulértékelt zsánerfilmje tinihorrorként (három fiatal egy homofób szekta fogságába esik) indul, szabályos ostromfilmmé (ügynökök támadják a szektásokat) alakul, és még a bibliai apokalipszist is megpedzi. Végül azonban az derül ki róla, hogy egy provokatív szatíra, ami éppúgy össztűz alá veszi a fegyvertartást, a rasszizmust és a szektákat, ahogy a politikai korrektséget, a bigott vallásosságot és a háttérhatalmakat is. A szekta ostroma során akkora a káosz, hogy tényleg már csak az hiányzik a filmből, hogy felbukkanjon az apokalipszis négy lovasa… Csakhogy a film végén kiderül, hogy az égi harsonákat csak a szektásokkal összekapó környezetvédők játszották le, akik egyébként nem is környezetvédők, hanem marihuána termesztők. A Veszett világ korunk értékválságának átélhető tükre, egyben remek bizonyítéka annak, hogy a szekták köré épülő zsánerfilmek a társadalomkritikára is kifejezetten alkalmasak.
S ha már a társadalomkritikánál tartunk, a manipulatív szektavezérekről is meg kell emlékeznünk, mert e filmcsoport több darabja is delejező mellékszereplőket tudott faragni belőlük. A The Sacrament Atyája (Gene Jones), a Veszett világ Abin Coopere (Michael Parks), A kolónia Paul Schafere (Michael Nyqvist), vagy hogy női vezetőt is mondjak, a Sound of My Voice Maggie-je (Brit Marling) nagyszerű példák erre.
Közös jellemzőjük, hogy egyszerre ellenállhatatlanul vonzóak és hátborzongatóan félelmetesek, keresztény értékekre építő, konzervatív beszédjeikben egyszerre operálnak humorral és kendőzetlen haraggal, sugárzó bölcsességük pedig még a kétes igazságtartalmú kinyilatkoztatásaikat is felruházza valamiféle hitellel. Nemcsak a szektatagok előtt, hanem a mozivásznakon és képernyőkön is meggyőzőek. Az őket éltető közösséget ráadásul egy összetartó családként állítják be, és épp azzal láncolják magukhoz a hívőket, hogy minden körön kívüli személyt, csoportot vagy intézményt egy-egy ellenségképpel ruháznak fel. Mindeközben vezetni, irányítani, uralkodni akarnak. És ha jól megnézzük e tulajdonságokat, a „szektás filmek” népszerűségének egy másik titkát is megérthetjük:
a filmbéli karizmatikus szektavezérek egyes személyiségjegyei párhuzamba állíthatóak a tömegek manipulálására szakosodott, populista politikusok viselkedéskódexével.
Mindent egybe vetve tehát muszáj kijelentenünk, hogy a horrorfilmek és a szekták köré szerveződő zsánerfilmek szabályos együttállása nem fest túl pozitív képet a jelenünkről, és rossz ómen a jövőnkre nézve is.
Lapozz tovább, ha a szerzői filmes szektákról is szeretnél olvasni!
