Miközben itthon mindenkit egyre kellemetlenebb érzéssel tölt el a közelgő hideg, a Szemrevalón vetítettek egy olyan svájci-német drámát, ahol nem számít az időjárás. Mert közben az otthon melegében mindenki boldogtalan.
Talán egy kicsit mindannyian szeretnénk svájciak lenni: sok nyelvet beszélni, jómódúak lenni, függetlennek és önállónak megmaradni, a jövőre lehetőségként tekinteni. Ezt az illúziót bontja meg kifinomult eszközökkel a német Friederike Jehn Odakint nyár van c. filmjével.
A történet szerint a főszereplő német pár házasságuk megmentése érdekében egy német nyelvű svájci kantonba költözik három gyermekével. Csakhogy hiába küzdenek, a néző számára rövid úton egyértelművé válik, hogy sajnos a szülők menthetetlenül a szétesés felé sodródnak. És miközben minden energiájukat saját szomorúságuk kiteljesítésére fordítják, a gyerekek sorsa az elhanyagoltság miatt egyre rosszabbra és rosszabbra fordul.
A rendezett, visszafogott, kiszámítható svájci környezet meglepően intenzív hatással van a drámára. Itt nincsenek szélsőségek, gyakorlatilag minden szereplő kulturált és civilizált marad az egyre komolyabb krízis ellenére. Botlások történnek, amelyek még hitelesebbé teszik a karaktereket, amikor pedig tényleg elfajulnak az események, akkor a néző már szinte saját bőrén érzi a kemény valóságot.
Sajnos azonban az Odakint nyár van nem jó film. A visszafogottsága inkább teszi átlagossá, mint különlegessé, és ezt a hatást csak fokozza a miliő. Amit bemutat, valós probléma, mégsem elég különleges ahhoz, hogy komolyabban eltűnődjünk rajta. A film legnagyobb erénye egyértelműen a legidősebb lányt alakító, kvázi főszereplő Maria-Victoria Dragus (A fehér szalag), aki zseniális alakítással ajándékozza meg a közönséget. A még mindig igen fiatal lányra érdemes odafigyelnünk a jövőben is. Aki már most képes elvinni a hátán egy családi drámát (és benne az egész famíliát), arra biztosan fényes jövő vár színészként.
