Stefan Haupt dokumentarista elemekkel kevert játékfilmje teljesen olyan, mintha az ember egy nagy bögre teával leülne a kanapéra és ámulattal vegyes izgalommal hallgatná a nagyszülei meséjét. A különbség annyi, hogy itt nagymama és nagypapa helyett nagypapa és nagypapa van, a mese pedig végtelenül komoly és megrázó.
Megrázó is lehetne, csakhogy éppen a mesélés motívuma miatt elsikkad valahol a lényeg. A nagypapa papája harcolt a háborúban, a nagypapa kiskorában éveken át nem látott húst, a nagypapának természetes volt, ha idegen katonák lepték el a faluját. Mind szomorú és súlyos történet, de azzal, hogy csak hallgatom őket, egyszerűen akkora űr keletkezik, hogy mesének fogom fel, valahogy nem érint meg annyira.
A rendező ugyanezzel a koncepcióval játszik el, amikor a két főszereplő életét és szerelmét bemutató filmben több ízben is megszólaltatja az egyébként meghatóan aranyos öreg meleg párt. Mindezzel pedig keletkezik egy különös ambivalencia: hihetetlen erős érzelmi bájt nyújt a két bácsi, hatásosak a róluk készült korai fényképek, a régebbi videók és a narrálásuk alatt mutatott korabeli sajtóanyagok sora. De azzal, hogy a történet valóban megrázó és elméletben felháborító részleteit nem megmutatja, hanem csak elmeséli a film – önnön funkcióját is kifordítva –, azt éri el, hogy valójában egyáltalán nem érzem át a mondanivalót. Nem fogom igazán fel, mennyire borzasztóan nehéz lehetett az 50-es évek közepén férfiként férfit szeretni az amúgy akkoriban kiemelkedően liberálisnak számító Zürichben.
No, persze minden relatív, hiszen melegek százai-ezrei költöztek vagy csak jártak át rendszeresen Svájcba, mert ott nem volt törvény által tiltva a homoszexualitás. Jó lenne azt mondani, hogy ez a manapság szinte elképzelhetetlen, de mind tudjuk, hogy sajnos nem az. És éppen ezért kellene a filmnek erősebbnek, nyíltabbnak és sokkal, de sokkal felháborítóbbnak lennie, hiszen – bár szégyen –, de mind a mai napig aktuális társadalmi problémáról van szó. De az, hogy közel 60 évvel ezelőtt megverhettek, megalázhattak, letartóztathattak és szó szerint minden büntetés nélkül megölhettek embereket azért, mert mások voltak, borzalmas. Kár, hogy a film nem képes mindezt méltón átadni.
Ahogy valójában a címet adó A kör működését sem. A Der Kreis egy közel harminc éven át futó meleg újság volt, mely a 20. századi meleg mozgalom egyik alapkövévé vált Európa egyes országaiban, sőt eljutott Amerikába is. A kör valójában egy sok-sok tagot számláló egyesület volt, mely társadalmi esteket, programokat szervezett és tökéletes ismerkedési lehetőségeket nyújtott a kor meleg férfiainak. Hogy a nőkkel mi is volt, arra a film egyetlen szó erejéig sem tér ki. És bár itt jóval erősebb az igyekezet, hiszen nagyjából magát az újság sorsát hivatott bemutatni a film, mégsem sikerül érzékeltetni a Der Kreis három nyelven is futó hatását és érdemét az intellektuális meleg irodalom, költészet és művészet terén.
Mintha az alkotás szándékosan megtartaná a távolságot, szándékosan kizárna a történésekből és csak külső szemlélőként engedne látni azt a világot, amit a két főszereplőnek is meg és túl kellett élnie. A Matthias Hungerbühler és Sven Schelker alakította Ernst és Röby az újság révén ismerkedett meg, szerelmük pedig azóta is tart. Fájdalom, hogy a gyengébb színészi játék, bár Hungerbühler jócskán kiemelkedik a mezőnyből, közel sem adja át azt a vonzalmat, amit a két öreg akár csak egymás mellett sétálása nyújt.
Ezzel pedig végleg meg van lőve a néző, hiszen nem tudni, mit is akart valójában bemutatni a film. Egy szerelmi sztorit, az újság hatását vagy a homoszexualitás nehézségeit? A témája miatt, az aktualitása és a komolysága révén érdemes látni A kört, de mindenki készüljön fel arra a zavaró kettősségre, hogy a film igazi erénye és egyben hátránya is a dokumentarista vonal. Talán, ha csak az lenne benne, vagy éppen csak megmaradt volna egy jóval bátrabb nagyjátékfilmnek, többet adhatott volna.
