Egy gyönyörű, holdvilágos éjszakán a vámpír felkeresi a neves pszichiátert, hogy segítsen neki kilábalni a letargiából.
1897 nevezetes dátum a vámpír alakjának történetében, megjelenik Bram Stoker klasszikusa, a Drakula, amivel a máig legnagyobb karriert befutott vérszívó indul világhódító útjára. Ugyanebben az évtizedben az osztrák neurológus és pszichiáter Sigmund Freud kidolgozza a pszichoanalízis alapjait, aminek aztán folyamatosan épülő kapcsolata a vérszívó gróffal mindenképpen gyümölcsözőnek mondható, – gazdag és szerteágazó szakirodalmat eredményezett, de a folyamatosan újabb és újabb művekben felbukkanó vámpírlegendán is tetten érhetők az irányzat hatásai. Igazából meglepő, hogy egészen 2014-ig kellett várni, hogy Drakula egy közeli “rokona” leheveredjen a neves pszichiáter díványára.
Ám végre ez is megtörtént! A 30-as évekbeli Bécsben játszódó Vámpír a díványon sok szempontból a neves elődre hasonlító főszereplője, Géza von Közsnöm gróf (Tobias Moretti) eljut a letargiának arra a pontjára, hogy bekopogtasson Freud (Karl Fischer) ajtaján. Miközben felesége, Elsa (Jeanette Hain) szintén lelki problémákkal küzd: neki az okoz egyre nehezebben kezelhető frusztrációt és identitászavart, hogy évszázadok óta nem látta a tükörképét, és már el is felejtette, hogy néz ki valójában. Ő azonban pszichológus helyett egy ifjú művésztől (Dominic Oley) vár segítséget.
A forgatókönyvet is jegyző David Rühm, – akinek egyébként nem ez az első kalandja a vámpírfilm műfajával – első ránézésre a könnyebbik utat választotta, inkább felszínesebb komédiaként vitte vászonra a sokat ígérő történetet, mintsem igazán mélyen belemenjen a pszichoanalízis és a vámpír kapcsolatának boncolgatásába. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne a Vámpír a díványonban számos ötletes és elgondolkodtató jelenet, ami az álmok értelmezésére, a nárcizmusra, az elidegenedésre, a vágyak kivetítésére vagy az elfojtásra épül. Ráadásként a feminizmus megállípításainak bemutatására is tekintélyes hely jutott a filmben, elsősorban a férfi tekintetek és vágyak kereszttüzében vergődő Lucynak (Cornelia Ivancan) köszönhetően, aki lényegében a film elejétől a végéig azért küzd a színházat idéző díszletek között (jól illik, illetve sokat ad a film hangulatához ez a megoldás), hogy önmaga lehessen.
Ha jobban belegondolok, nehezebb felsorolni jól sikerült vámpírkomédiákat, mint elhibázottakat. A hazai mozikban idén tavasszal bemutatott Hétköznapi vámpírok azért valószínűleg sokaknak eszébe fog jutni, miközben nézik a Vámpír a díványont. Adja magát az összehasonlítás. Mindkét film a vámpírok és a vámpírlét lelki problémáira fókuszál, archetipikus szereplőket vonultat fel, illetve hasonlóan irónikus, sötét tónusú humorral örvendezteti meg a nézőket. Habár valószínűleg az új-zélandi vígjáték kerül ki legtöbbeknél győztesen az összevetésből, nem kell szégyenkeznie a Vámpír a díványonnak sem, az egy-két erőltetett jelenettel együtt is kellemes filmélmény, ami alapvetően szellemesen és ügyesen használja ki a vámpír alakja és a pszichoanalízis szövevényes kapcsolata adta lehetőségeket. Az pedig külön érdekes, ahogy az általánosan ismertek mellett olyan ritkábban megjelenő vámpírtulajdonságokra is épít a történet, mint például a számolási kényszer.
