Mi történik, ha munkából hazamenet egyszer csak Isten szól hozzánk? És ha a hűtőszekrényből is Isten suttogását halljuk? A negyvenes éveiben járó Gabi Kovandával mindez megtörtént. De tényleg.
A főként rendőrfelügyelőket – pl. ő volt Stockinger – nagy sikerrel játszó osztrák színész és rendező, Karl Markovics második filmjét láthatták most a nézők a Szemrevaló fesztiválon. Első, egyébként Európa Filmdíjat nyert alkotása, a Lélegzés (2011) egy tizenkilenc éves, gyilkosságért elítélt fiatalember több évi börtönrabság utáni újrakezdéséről szól. Roman állást kap a bécsi temetkezési cégnél, és ez a „halálközeli” munka visszavezeti őt az életbe. Markovics második rendezése, a Superworld akár folytatása is lehetne az elsőnek, egy életközépi válságba került női szereplővel a középpontjában. Roman monoton élete a börtön szűk terében zajlik, a Superworld Gabijának egyhangú, kiüresedett mindennapjai pedig a családja és a szupermarket körül bonyolódnak, ahol dolgozik. Úgy tűnik tehát, majdnem mindegy, hogy „bent”, vagy „kint” van az ember, ha elfogja a kétségbeesés, és kiutat kell találnia.
A negyvenes éveiben járó Gabi Kovanda életének valósághű környezetrajzát kapjuk: az élelmiszerbolt szürke hétköznapisága és a család fojtogató közönye ráül a hangulatunkra. Eleinte azt gondolnánk, hogy magányosan él, de lassan „kibomlik” körülötte a családja, kiderül, hogy férje és felnőtt gyerekei vannak. Szépen berendezett, jól felszerelt házban él, saját kocsija van, csinosan öltözködik, a férjével nem veszekednek. „Min tudnánk mi összeveszni?” – mondja rezignáltan eziránt érdeklődő lányának. Valami mégis hiányzik az életéből! De nagyon. És az örjítő unalom és lelki közöny ellen hiába is próbálkozik a női tornával.
A víz motívuma mély gondolatok kifejezésére szolgál Markovicsnál. Míg első filmjében Roman mintegy „pokolra szállásként”, lemerül a börtön úszómedencéjének mélyére, hogy újjászületve, megtisztulva emelkedjen ki a vízből, Gabi elakadt életét a tocsogós sárba ragadt kocsija szimbolizálja, és az a végső pillanat, amikor kétségbeesésében folyóba vetné magát, de a hídról visszarángatják. Ő még alámerülni sem képes. Egy napon azonban szokatlan események veszik kezdetüket, különös hangokat hall, és furcsa látomásai lesznek: Isten szólongatja őt!
Hősnőnk keveset beszél, szinte szófukar, belső lelkiállapotát, az őt eluraló közönyt éppúgy, mint elfojtott indulatait is tettei és gesztusai fejezik ki. Gabi Isten keresése közben mintha egy burokban lebegne, „kifordulva” térből és időből, kibomlott hajjal, elakadt kocsiját hátrahagyva, már-már egy megszállott arckifejezésével mezítláb megy tovább az úton. Kérdéseire választ várván, megpróbál „egyedül maradni” Istennel: éjszakára belopódzik egy templomba, de a rászakadó magányban pánikszerűen veri meg a harangot, hogy kiszabadítsák. Férje és gyerekei képtelenek megérteni Gabi megváltozott magatartását, mi több, a legkisebb fia még meg is tagadja őt katonatársai előtt.
Gabi istenkeresésének nagy felismerése, hogy maga Isten csinált belőlünk veszteseket, mi több: igazi lúzereket. Annak megértése és kimondása, hogy „megérdemeltük, ha mindezt hagytuk”, arra készteti őt, hogy maga találjon kiutat élete zsákutcájából. Miként a víz, úgy az út motívuma is olyan szimbóluma az osztrák rendezőnek, mellyel képes megjeleníteni kimondhatatlan lelkiállapotokat. A Lélegzés elején egy végtelenített utat látunk, melynek szélén Roman egykedvűen baktat vissza a börtönbe, és ahogy reménytelenül belegyalogol a horizontba, az út szürke sávja betölti a filmvásznat. A Superworld egyik vizuális bravúrja az a képmezőben átlósan átrobogó vonat, mellyel szemben, a sínek mentén gyalogol Gabi elszántan, lobogó hajjal, mezítláb. Ez az ellentétes irányú és különböző ritmusú mozgás hihetetlen dinamikát kölcsönöz a jelenetnek, amiből érezzük: a nő kezd rátalálni önmagára. Míg Romannak a halottak árnyékában férfivá kell érnie ahhoz, hogy rendezni tudja az életét, addig Gabi Kovandának életunt háziasszonyból újra nővé kell avanzsálnia, hogy visszanyerje önmagát, – na meg a férjét. Így hát Istent elhessentve magától, egy „pókos” csellel vetkőzésre készteti és elcsábítja élete párját.
Markovics „sugallata” szerint reménytelen élethelyzetekben önmagunkban kell megtalálnunk a kivezető utat, ha ehhez külső, halálközeli élettapasztalatként, vagy belső, isteni sugallatként transzcendens segítséget kapunk is. Ám ha a rendező filmjeit az emberi élet fázisait tekintve egymás folytatásának tekintjük, elgondolkodhatunk: míg a fiatal Roman képes volt önmagából életenergiát nyerni az élethez, addig az életközépi válságba jutott Gabinak már Istent kellett megidéznie, hogy megtalálja önmagát. Érdeklődéssel várjuk az osztrák filmrendező harmadik filmjét, talán megtudhatjuk belőle, idős korban kibe kapaszkodhatunk.
