Büszkeségből balítélet, balítéletből egy elhibázott élet. A Német Filmakadémia által három díjjal kitüntetett Herbert főhőse az évtizedes rossz döntések súlyával kénytelen szembenézni egy szomorú élet szomorú alkonyán.
Herbert egykor a profi boksz csillaga volt, ám a dicsfényből számára egyenes út vezetett az alvilágba, úgyhogy a néhai bajnok mára piti pénzbehajtóként, esetenként biztonsági őrként tengeti hétköznapjait. A lányát hosszú ideje nem látta, unokája létezéséről nem is tud. Az egyetlen reményt, hogy talán részben visszanyerje megkopott glóriáját, tanítványa nyújtja, ám a fiatal tehetséget tisztességtelenül pontozzák ki a várva várt meccsen.
E sorok láttán, hollywoodi meséken edződött nézőként már készítenénk is fel magunkat egy jó kis megdicsőülésre, egy magasztos megváltástörténetre, amely majd egy végső nagy összecsapáson éri el csúcspontját. Ha pedig még azt is hozzávesszük, hogy a főszereplőnél végzetes izomsorvadást állapítanak meg, többségünk még néhány papírzsebkendőt is bekészítene az utolsó gongszó mellé.
Szerencsére elég pár perc, hogy kidobjuk az összes előítéletünket, hiszen már néhány jelenettel a főcím után biztossá válik, Thomas Stuber alkotása nem az álomgyár klisétárából építkezik. Szó se róla, itt is van megkomponált dráma, de jóval európaibb módon, nem megijedve a valóságtól. Először is, Stuber nem idealizál, egy percig sem akarja szimpatikusabbnak beállítani hősét. Pontosan tudja, hogy egy-két nagyjelenet nem számolja fel a tényt, hogy Herbert egész életében rossz apa és rossz társ volt. Fals pálfordulás helyett inkább pőre valójában tárja elénk ezt a túlságosan büszke, darabos, agresszív embert. De pontosan ez az, amiért meglátjuk Herbert esendőségét, amiért elhisszük neki az utolsó, önmagával vívott nagy csatát, amely nem a mindent elsöprő megbocsátásról szól, csupán arról, hogy ki tudja mondani azt, amit eddig nem tudott.
Ez az őszinteség működteti a filmet, nézőként ettől érezzük át a helyzet szomorúságát. S habár a rendező tényleg ügyesen oldja meg, hogy tartalom és forma egyaránt közvetítse az üzenetet, a film legerősebb pontja mégis a Herbertet megformáló Peter Kurth (korábban az Én és Kaminski című filmben láthatta a hazai közönség) maníroktól mentes, mindvégig hiteles alakítása, amely ha angolul szólna, biztosan megdolgoztatná az Oscarra éhes színészkollégákat.
Mindent összevetve, a Herbert ígéretes kezdet egy kvázi első filmes rendezőnek, a közönségnek pedig egy kissé karcos, két lábbal a földön álló moziélmény, amely a kötelező fesztiválkörúton túl, hagyományos moziforgalmazásban is megállná a helyét.
