Magazin

Szemrevaló 2016: De kik védik a gyerekeket? – Talajt vesztett fiatalok szekció

A Szemrevaló Talajt vesztett fiatalok összeállítása öt, svájci, német és osztrák filmet mutatott be, melyek mindegyikében hangsúlyos a társadalmi-politikai berendezkedés kritikus szemlélete. Az alkotások pikantériáját az adja, hogy a visszásságok, negatív hatások átélői és elszenvedői egytől egyig gyerekek.

A filmek a problémás helyzetek megalapozásánál szűkebb (családi) vagy tágabb (társadalmi) értelmezési keretet használnak, bár nyilván mindegyikük visszavezethető az általános társadalmi közeg kulturális-mentális állapotaira és általában a civilizációs hátulütőkre. A társadalmi érzékenység és motiváció tehát mindegyikben megjelenik, nézőpontjaik alapján viszont sorba rendezhetőek, ez a sorrend pedig a reménykeltő-borúlátó tengelyen is elhelyezi az alkotásokat.

A legpozitívabb kicsengésű és legoptimistább beállítottságú film az összeállításban a német 4 királyok (4 Könige), amely a bibliai három királyokra tett utalással, és a karácsony környéki játékidővel erkölcsi megtisztulást és spirituális fejlődést is hirdet. Teszi ezt realista stílusa, a misztikusságtól való formai-tartalmi tartózkodása, és annak ellenére, hogy az egész film egy pszichiátriai intézetben játszódik. A fiatalok királyságtudata inkább önmaguk saját királyukká válásának érzése, így ez a tapasztalat tökéletes ellentéte annak, amit környezetükben a szüleiktől, a családjaiktól, a társaiktól kaptak. Az értelmezési keret a családira és a szűkebb társas közegre fókuszált, de egyben ez adja az érzelmesebb alapállást és a remény lehetőségét is.

A korábban, máshol, mástól elszenvedett sérülések, hiányok, elhanyagolások, a sok negatív tapasztalat mind korrigálható, pótolható, rendbe hozható, ennek kulcsa pedig önmaguk és a másik elfogadása. Ha a családjuk „problémás” gyerekké tette ezeket a fiatalokat, egy elfogadó és a hivatásának élő pszichiáter, valamint egymás sorsközössége képessé teszi őket, hogy nehézségeiken túllépjenek. Ha más nem foglalkozik velük, törődnek hát egymással, és pont ez a kortárs közösségi érzés a felemelő a 4 királyokban. A kórházi közeg ellenálló reflexei persze hamar beindulnak, de az itteni fiatalok útja több egyszerű gyógyulásnál: egyben zarándoklat is, mely során egy részüket felajánlják a feljebbvalónak, az újszülöttnek.

4kiralyok
Theresa von Eltz: 4 királyok (4 Könige, 2015)

A svájci Amateur Teens már sokkal sötétebb tónusokat fest, de még itt is felvillan a remény halvány fénye. A családi keret megmarad, de határozottabban kiegészül a társadalmi felelősséggel – még ha ez utóbbi természetéből adódóan láthatatlanabb, áttetszőbb is. A pornófilmekre emlékeztető cím nem véletlen: a kamaszok sőt, gyerekek szexualitásáról, pontosabban szexuális vágyaik, elvárásaik és szokásaik groteszk kifordulásáról beszél a film. Itt persze nem a szexuális érdeklődés vagy a másság a kérdés, hanem a minél korábbi és minél személytelenebb aktusban való részvétel lélektorzító hatása.

Az iskola diákjai a szexualitáson keresztül határozzák meg saját magukat és egymást, a minél extrémebb szexuális tapasztalat a csoportbéli pozíciót és státuszt javítja. Meglepő fordulat ez a filmben, hiszen a várható megszégyenülés és önostorozás helyett szociális identitás épül ki, a szex határozza meg az értéket. A megalázottságot és megnyomorítottságot felülírja a hírnév és az addig hiába áhított siker. Ebben persze a könnyen elérhető és személytelen (színészek által eljátszott), pornófilmeket szolgáltató oldalak jelentősége kiemelkedő, amelyek a férfi és női szerepeket, az egymáshoz való viszonyulás formáit is megkötik, de ugyanennyire feltételezhető az egyébként jót akaró, de a veszélyekre egyáltalán nem tudatos felnőtt társadalom, a szülők és a tanárok felelőssége is. A megoldás persze nem a tabu és a szexualitás tiltása, de a nemtörődömség, az oda nem figyelés mindannyiunk hibája, ezzel pedig olyan rémeket teremtünk, akikre rá sem ismerünk majd, amikor előttünk állnak. A film záróképe mégis felveti, hogy az igazi kapcsolatnak és a kötődésnek azért még megvan az ereje ahhoz, hogy a fiatalok a ballépéseken és hibákon túllépjenek.

GirlsZigis
Niklaus Hilber: Amateur Teens (2015)

Ahogy haladunk a társadalmilag inkább meghatározott filmek felé, egyre több a pesszimista felhang is. Az osztrák Egy közülünkből és a német Agóniából gyakorlatilag már minden remény eltűnik. Mindkét film tartózkodik a családi kapcsolatok részletes bemutatásától, inkább felvillanásokat, életképeket kapunk el, és a problémák gyökerei is érezhetően az általános társadalmi beágyazottságban, -elfogadásban és -nyomásban keresendőek.

Az Egy közülünk (Einer von uns) egész játékideje alatt egy szupermarketben és környékén marad, a csillogó, színes, rendben tartott polcok képe váltakozik a kallódó, magukra hagyott, lassan a drogok és a bűnözés világa felé sodródó fiatalok jeleneteivel. Az egész szimbolikus térben érződik a nyugati kapitalista berendezkedés allegóriája, amiben a felnőttek és fiatalok közötti feszültségek, valamint az ellenállás és lázadás lehetőségei is kirajzolódnak. A szupermarket rendje és beszabályozottsága egyben érzelemmentességet, részvétlenséget is mutat: a különálló entitásként megjelenített bevásárlóközpont az elidegenedettség és elhidegülés propagálója.

Ez az elhidegülés vetül ki a bolt „használóira” is. Az emberek átveszik a meg nem értést, amely előítéletességben, kibírhatatlan frusztrációkban és gyűlöletben ölt testet. A film valóban a fennálló rendet és az ellenállást, a felnőtt világ és a gyerek világ konfliktusát ábrázolja, amelyben a rendőrök egyre feszültebb helyzetben próbálják megőrizni azt a nyugalmat, amely nélkül nem létezne a számukra értelmezhető élet, míg a fiatalok mindent megpróbálnak, hogy ebben a rendben – vagy annak ellenére – valami helyet találjanak a maguk számára. A feszültségek a képmutató felszín alatt, ahogy az várható, a végletekig fokozódnak, míg nem marad más kiút, csak az önigazoló agresszió.

egykozolunk
Stephan Richter: Egy közülünk (Einer von uns, 2015)

Hasonló agresszió szabadul el a Haneke 71 töredék a véletlen kronológiájából című filmjére emlékeztető, talán legpesszimistább Agóniában (Agonie), amelyben két fiatal sorsa tárul fel párhuzamosan. Az összekötő kapocs a kiszámíthatatlanság és a társadalmi elvárások megterhelő nyomása, amely különbözőképpen, de mindkét szereplőre hatással van. Az egyikük szexuális irányultsága miatt kerül összetűzésbe környezetével és saját magával is, hiszen a külső normákhoz és elvárásokhoz való alkalmazkodás belsővé teszi a küzdelmet is. Ez a titokban tartott tulajdonság (pontosan titok volta miatt) szinte érthetetlen is a külvilágnak, ami nem tud mit kezdeni a kamasz dühös lázongásaival.

Hasonló helyzetben van a másik főszereplő is, nála azonban a társadalmi helyzetéből való kitörés és az egzisztenciális felemelkedés a cél, ami – szerető közeg híján – ugyanolyan felfoghatatlan nyomás és teher, mint az eltitkolt szexualitás. Mindketten meg akarnak felelni másoknak és önmaguknak is, de míg az előző szereplő a belsővé tett normával önmagát bünteti, önmaga felé irányítja destruktivitását, utóbbi egy rövidzárlatos pillanatban omlik össze, addig elfojtott frusztrációját gyilkos agresszióban öntve a hozzá legközelebb állókra.

agonia
David Clay Diaz: Agónia (Agonie, 2016)

A szekció ötödik filmje, a mélyszegénységben élő magyar romák számára létrehozott buddhista iskoláról szóló Mérges Buddha (a filmről írt kritikánk itt olvasható) némileg kilóg a sorból, amelynek legfőbb oka a forma, hisz ebben az esetben nem játékfilmről, hanem dokumentumfilmről van szó. Így a társadalmi szempont sokkal lényegesebb, amihez politikai megfontolások és célok is kapcsolódnak. Ettől függetlenül nem hiányzik a Mérges Buddhából sem az egyéni, személyes nézőpont, megismerünk pár diákot a buddhista iskolából, és az ő sorsukról is átfogóbb képet kapunk. A középpontban mégis az intézmény vezetői állnak, akiknek élete véglegesen összefonódott az iskoláéval, így az ő előítéletekkel, hátrányos megkülönböztetésekkel és kormányzati-politikai ellenállással szembeni küzdelmük domborodik ki leginkább a filmből.

Az önmagukat körkörösen felerősítő, rendszerszintű problémák bemutatása csak mellékszálként jelentkezik, de kihagyni nem lehet őket, hiszen az etnikai különbségekből eredő feszültségek, és az egymásból/egymástól szerzett közös, lényegében csak negatív tapasztalatok tovább szítják az elkülönülést, még jobban ellehetetlenítik a boldogulás és a békés együttélés lehetőségeit. A Mérges Buddha azért fontos film, mert rólunk szól, mindannyiunkról, akik Magyarországon élünk, és ehhez a szembesítéshez egy „kívülálló,” egy német rendező szükséges. Stefan Ludwig célja az iskola életének bemutatásán túl a roma származású és buddhista Orsós János küldetésének felvázolása, ezzel járulva hozzá a roma identitás és önbecsülés megteremtéséhez, valamint a legalsó, legszegényebb rétegek, a „páriák” felemeléséhez. Igazi bodhiszattvák mind a ketten.

Mérges buddha
Stefan Ludwig: Mérges buddha (Der zornige Buddha, 2016)

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com