Magazin

„Szeretlek minden világban” – Ilyen a szerelem az MCU-ban

Thor: Szerelem és menndörgés
Fotó: Fórum Hungary
Tony Stark és Pepper, MJ és Peter, Thor és Jane - az MCU legikonikusabb párjai ők. De vajon pontosan hogyan ábrázolja a Marvel a szerelmet?

Kötelező dramaturgiai elem, motiváció vagy egyenrangú partnerség – mégis milyen formában jelenik meg a szerelem a Marvel Univerzumában? És hol maradnak a sokszínű történetek? Ha már a legújabb Marvel-film címébe is bekerült ez a szó, megvizsgáltuk a szuperhősök szívügyeit.

A közel 15 éve létező Marvel Univerzum ugyan a Negyedik fázisban már minden szempontból abszolút a diverzitásra törekszik, a karakterek és köztük lévő kapcsolatok ábrázolásából is, azért ez nem mindig volt így. Most már eljutottunk odáig, hogy férfi-nő között lehet puszta barátság (Shang-Chi és a Tíz gyűrű legendájában Shaun és Katy), túlléptek a heteronormativitás keretein (az Örökkévalókban Phastosnak férje van, Valkűr pedig nőkkel flörtöl a Thor: Szerelem és Mennydörgésben), valamint a nők végre teljes jogú karakterek lehetnek (a Sólyomszem-sorozatban Kate Bishopnak ugyan a mentora Clint Barton, de nem a férfi relációjában létezik) és volt már rá példa, hogy az érzelmeik a saját történeteiket mozdítják előre egy férfi sztorija helyett (mint a WandaVízióban).

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Feláldozható Törpillák

Kezdetben azonban a szereplők közötti dinamikákat, és főként a szerelmet – vagy az MCU-ban a legritkább esetben: szexualitást – kevésbé tudatosan és egyenlőségre törekedve reprezentálták. Sokkal inkább megfáradt hollywoodi klisékből, lusta narratív megoldásokból és egysíkú közhelyekből építkeztek.

A több, mint egy évtizednyi filmtermelés azonban lehetőséget adott a Marvelnek arra, hogy a szeretet- és szerelemábrázolásban is fejlődjenek.

Ezt az ívet példázza Fekete Özvegy karakterfejlődése is, aki a hiperszexualizált, romantizált token női karakterből saját jogán lett szuperhős. Igaz, hogy csak a halála után – hiszen az önálló filmje a Bosszúállók: Végjátékot követően debütált a mozikban –, és epikus szerelmi szál nélkül, de legalább már nem valamely férfiszereplő vágyainak tárgyaként. Natasha Romanoff ugyanis 12 évvel ezelőtt tipikus femme fatale-ként sétált be Tony Stark ringjébe. „Ilyet akarok” – mondja a nő után nézve Tony, mintha csak egy új autóról beszélne.

A tárgyiasított karaktert szinte kizárólag a male gaze-nek (vagyis a férfitekintetnek) kedvezve mutatja a kamera, majdnem mindig feszülős ruhát visel és – ahogy abból a Fekete Özvegyben Yelana is gúnyt űz – állandóan pózolnia kell. A hiperszexualizáltság mellett Natashának egyedüli lányként a Bosszúállók-filmekben, illetve az Amerika Kapitány: A tél katonájában három férfivel (egészen konkrétan: Clint Bartonnal, Bruce Bannerrel és Steve Rogersszel) is implicit vagy explicit formában, de romantikus színezetet kapott a kapcsolata – ezáltal maximálisan teljesítve Törpilla-princípiumát.

Bosszúállók: Ultron kora

Azaz, ahogy azt Katha Pollitt, esszéista megfogalmazta, ő a sztereotip módon ábrázolt magányos nő a fiúcsapatban, aki a feminitást képviseli a produkcióban, melyet a filmesek négyféle módon érhetnek el: romantizálják, hiperszexualizálják, hipernőiessé teszik őt, netán ő lesz a csoport anyafigurája – a Bosszúállók: Ultron korában elhangzott „Mindig utánatok takarítok”-típusúhoz hasonló, anyáskodó mondatokkal pedig Natasha mind a négyet kipipálja. Nem ő az egyetlen azonban az MCU-ban, aki a Hupikék Törpikék magányos törp lányáról elnevezett elvet képviseli, hogy általa

lusta dramaturgiai fogással a forgatókönyvírók beemeljék a történetbe a „főszereplővel való azonosuláshoz kötelező szerelmi szálat”.

A galaxis őrzőiben például Gamora szintén az egyedüli női karakter, akit egyszerre szexualizál és romantizál a film. A börtönben a kamera úgy bámulja Gamorát, ahogy azt a többi fogoly teszi, és természetesen főhősünk, Peter Quill is azonnal beleszeret. Bár a második rész Mantis bemutatásával valamelyest korrigálja a Törpilla-elvet, ahogy Maria Meluso írja, Gamora jelenléte a „virágzó heteroszexuális kapcsolatára” korlátozódik A galaxis őrzői vol. 2-ben, sőt, annyira az Űrlorddal való viszonya határozza őt meg, hogy Meluso szerint akár teljesen kihagyhatták volna a filmből. Gamorának a Bosszúállók: Végtelen háborúban már eggyel több funkciója akadt, de továbbra is a Quill iránt érzett szerelme a legtöbb, amit hozzátesz a cselekményhez. Hiszen valójában csak a férfi tetteinek motivációját biztosítja: miután Thanos – akit egyébként paradox módon szintén Gamora inspirál arra, hogy feláldozza őt a „nagyobb jó” érdekében – megöli őt, Quill a lány iránti érzelmei elvakítják, megtámadja az őrült titánt és szabotálja annak legyőzését.

A galaxis őrzői

Gamora halála egy másik poros dramaturgiai elemet is megidéz, ami nem más, mint az úgynevezett fridging koncepciója. Azaz: amikor a nő meghal vagy megsérül annak érdekében, hogy motiválja a férfi szereplő történetét. (A férfi sérülése egyébként szintén önnön fejlődését ösztönzi, mint mondjuk Stephen Strange esetében.) A „nő a hűtőben”-séma Gail Simone nevéhez fűződik, akit egy 1994-es DC Zöld lámpás képregény ihletett meg, melyben a főhős a fridzsiderben talál rá barátnője holttestére. Bár rengeteg műfajú film él a fridginggel, a szuperhőstörténetek kiváltképpen szeretik alkalmazni – ahogy az a The Take videóesszéjéből is kiderül.

Gyakran a történet elején vagy azt megelőzően kerül rá sor, ürügyként szolgálva a férfi bosszúvágyának kiéléséhez (ilyen az eredetileg Netflixre készült Punisherben Frank Castle eredettörténete: kiirtják a családját; de még a második évadot indító események is: Frank megismer egy új potenciális szerelmet, ám a nőt meglövik); a szeretett személy elvesztése miatti fájdalom akár minden eddiginél nagyobb hatalmat hozhat ki hősünkből (fordított, 2022-re szabott verzióban ezt láthatjuk Wanda Maximoffnál mind a WandaVízióban, mind a Doctor Strange az őrület multiverzumábannál), emellett jelképezheti a hős férfiasságának kudarcát is (például A csodálatos Pókember 2-ben).

A szerelmet tehát gyakran motivációs faktorként alkalmazzák a szuperhősfilmek.

A – javarészt férfi – főszereplőben keltett szeretet, félelem, aggodalom miatt cselekszik úgy hősünk, ahogy, ez pedig a Marvel legikonikusabb szerelmeire is jellemző. Az MCU első hivatalos párosa, Pepper Potts és Tony Stark esetében, elsősorban a Vasember 2-ben a nő a világ megmentéséért járó jutalom. Pepper addig „Törpillaként” a Stark-Happy-Rhodey-trióban az egyedüli prominensebb szerephez jutó nő, ám valójában csak egyfajta glorifikált biodíszletként funkcionált. „A hős végre megszerezte a lányt”-pillanat után ugyan Pepper kap némi mozgásteret a Tonyhoz fűződő érzelmein túl (Vasember-páncélt húzva ő is szembeszáll Thanos ellen), de a Bosszúállók: Végjátékig már csak a Marvel-filmek folyamában elhintett cameókra redukálják a jelenlétét. A „végső díj” szerepét pedig senki sem tölti be jobban, mint az Amerika kapitány történetét lezáró utolsó jelenet, ahol Steve Rogers Peggy Carterrel táncol az 1940-es években.

Pókember: Nincs hazaút
Fotó: InterCom

Ha pedig a szuperhőstörténelem leghíresebb szerelmespárját vizsgáljuk – akik természetesen Mary Jane Watson és Peter Parker –, akkor sem sokkal szebb a helyzet. Mary Jane mindig is a „bajba jutott hölgy” megtestesítője volt (ez leginkább a Tobey Maguire-féle trilógiában érhető tetten), állandó megmentésre szorult, ő volt Peter érzelmi motivátora és bátorságának, valamint képességeinek jelképe. Az újgenerációs, MCU-verzióban azzal együtt, hogy MJ-t a saját jogán mutatják be a Pókember: Hazatérésben, az Idegenben című második felvonásban már ismét egy elnyerni való díjjá válik. Szerelmük azonban a Nincs hazaút során egy teljesen egyenrangú kapcsolattá fejlődik, ahol MJ – civil képességeihez mérten – képes segíteni Peternek. (Az már egy másik kérdés, hogy egyúttal Andrew Garfield Pókemberének a megváltást is biztosítja a fridging áldozatául esett Gwen Stacy ellenében.)

Egyenlőség és erotikamentesség

Az Első fázison túl tehát egyre több olyan szerelmespár jelent meg az MCU-ban, mint MJ és Peter: egyenlő felek, ahol a kapcsolatuk, és főleg a szeretett személy nem feltétlenül és nem kizárólag a cselekmény előremozdításának érdekében létezik. Ilyenek például Scott Lang és Hope van Dyke: A Hangyában a bimbózó románcuk másodlagos, ahogy A Hangya és a Darázsban is. Mindkét történet elsősorban a családi szeretetre fókuszál: Scottot az első részben (is) a lánya iránti szeretete motiválja, Hope-ot pedig a második részben az édesanyja viszontlátásának reménye. Utóbbiban egyébként a két szuperhős szakítás után talál vissza újra egymáshoz, ezzel bizonyítva, hogy

az MCU az egykori szeretőket tudja leginkább kezelni.

Gyakran ezek a legegészségesebb kapcsolatok: mint a Fekete Párducban T’Challa és Nakia (ahol a nő aktívan hozzájárul ahhoz, hogy Wakanda királyának megnyerhesse a harcot Killmonger ellen), vagy Stephen Strange és Christine Palmer, esetleg Thor és Jane. Ők egymást segítik a Thor: Szerelem és Mennydörgésben, és bár újra egymásra találnak, leginkább a saját lelki és egészségügyi problémáikkal vannak elfoglalva a Gorr által elrabolt gyerekek megmentése mellett. Ugyanúgy nem lusta dramaturgiai eszköz a szerelem az Örökkévalókban sem, hiszen Sersi szerelmi élete nem ad magyarázatot egy tettére sem, és ugyanez jellemző az exére, Ikarisra, valamint a mostani párjára, Dane-re is.

Örökkévalók
Fotó: Fórum Hungary

Megjegyzendő egyébként, hogy hiába találhatunk romantikus vonalat, legyen az akármilyen minőségű az MCU filmjeiben, a Marveltől valójában rendkívül steril produkciókat kapunk. A női karakterek kezdeti szexualizálásától eltekintve, melyek azóta – nagyon helyesen – kikoptak produkciókból, alig szorult erotika a mozikba. A szexualitás sosem volt létező faktor az MCU-párok körében, a kapcsolataik dinamikája általában néhány vágyakozó pillantásban, egy-két kacérabb megjegyzésben merült ki, legfeljebb egy-egy csókban kulminálódva. Ezen igyekezett változtatni Chloé Zhao az Örökkévalókban az MCU első szexjelenetével, ám az eredmény végül nem a Marvel konvenciói elleni lázadás lett (ehhez a kánonhoz csupán nemrég csatlakozott Deadpoolra van szükség, ami a klasszikus romantikus montázst egy szexmaratonná formálja). Hanem épp ellenkezőleg: csak megerősíti a Marvel puritán nézeteit a szexualitással kapcsolatban. Vagy – Maria Meluso szavaival élve – úgy is mondhatjuk, hogy

a Marvel-filmek a viktoriánus korban ragadtak…És ezért az MCU-ban az LMBTQ-szerelemnek sem volt helye egészen a Negyedik fázisig.

Valószínűleg éppen ezért él előszeretettel a Marvel a homoerotikus tekintet használatával, ami a Meluso által idézett Patrick Schuckmann elmélete szerint eredendően megtagadja a homoszexuális felhangot. Ám ezzel egyidejűleg erotizálja a férfitestet (a Marvel főhősök produkciónként legalább egy félmeztelen jelenetet kapnak, ahol megvillanthatják a tökéletesen kidolgozott felsőtestüket – a Thor: Szerelem és Mennydörgésben pedig még annál is többet), a fókuszba pedig két vagy több férfikarakter szoros kapcsolata kerül, mely könnyedén értelmezhető queer színezetben is.

Nem csak a heteróké az univerzum

Gondoljunk csak például Steve Rogers és Bucky Barnes kettősére. Bucky– ahogy azt Elizabeth Jankowski is megjegyzi – a tipikus megmentésre váró „bajba jutott hölgy”-szerepében tetszeleg az Amerika kapitány-filmekben (Steve háborús fogságból, a Hydrától, majd végül Tony Starktól védi meg Bucky-t), aki főhős oltalma alatt áll. Ez pedig szinte mindig a hős szerelmének járó pozíció, Rogersre azonban rendre heteroszexuális partner-opciókat erőltetnek rá többek között Natasha Romanoff vagy épp Sharon Carter személyében. Mindez összefüggésben áll a nagy stúdiók által használt queerbaitingnek nevezett gyakorlattal, vagyis amikor csak a sorok között bukkan elő egy-egy LMBTQ-szál. Jankowski erre további példának a Marvel Kapitányt hozza fel, ahol Carol Danvers és Maria Rambeau csak épphogy nem expliciten élnek leszbikus párként: Carol emlékeiből kiderül, hogy ő és Maria közös háztartásban, együtt nevelték a nő kislányát, Monicát.

Az LMBTQ-szerelem tehát egészen 2019-ig legfeljebb csak áthallások szintjén létezhetett.

Ekkor a Bosszúállók: Végjátékban Amerika kapitány terápiás csoportjában az egyik mellékszereplő már lehetett meleg, majd végül a tavalyi évtől a szuperhősök/szupergonoszok LMBTQ-szexualitását is beemelték kánonba. Így Loki a sorozatában egy félmondattal coming outolt biszexuálisként, a Doctor Strange az őrület multiverzumában America Chavezének két anyukája volt, a Thor: Szerelem és Mennydörgésben pedig Korg népéről kiderült, hogy kizárólag egymást szerető férfiakból áll.

Loki
Fotó: DMED Media

Azonban ezek a történetek még mindig a perifériára szorulnak, és nagyjából olyan elenyésző mennyiségben vannak jelen az MCU-ban, mint az egészséges párkapcsolatokat bemutató szerelmek. Ahol tehát a páros tagjai egymásért vannak, segítik egymást és a narratíva nem zsákmányolja ki az egyik felet a másik fejlődéséért. Hosszú még az út odáig, hogy minden (nem csak heteroszexuális) romantikus történet ekképpen mutatkozzon a Marvel Univerzumában, de tény, hogy a Negyedik fázisra kikristályosodott a szándék, miszerint a stúdió túllépne a káros szerelemábrázoláson. Az egyenrangú és diverz románcokon túl szokatlanabb utakon is elindultak: így például a Loki a csínytevés istenének variánsain keresztül szájbarágósan expliciten és literálisan mesélt az önszeretetről. Az MCU legújabb produkciójában pedig (spoilerveszély!) egészen konkrétan testet öltött a Szerelem, hogy a Marvel új szuperhőseként ő legyen Thor társa a világ megmentésében.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés