A súlyos társadalmi problémákat zászlóra tűző román élrendezők között Călin Peter Netzer az üdítő kivétel. Ismét bebizonyította, hogy az emberhez jobban ért. Az idei Román Filmhét nyitófilmje, a Szerelmem Ana lélektani oldalról közelíti meg két különös egyetemista viszonyát.
Nem kell persze félteni a többieket sem: Cristian Mungiutól kezdve Corneliu Porumboiun át Radu Judéig sokan adják tűpontos leletét a mai Romániának, vagy éppen a megfelelő kort veszik elő mai párhuzamokért. A társadalmi problémákkal szembesítő fősodorban az újabb generáció is megtalálja a maga helyét, erős kivétel azonban a már 4. nagyjátékfilmjénél tartó Călin Peter Netzer. Korábbi, Anyai szív című filmje is inkább az európai művészfilmre oly jellemző, interperszonális témájú alkotásokra hasonlít.
Az akkori anya-gyerek kapcsolat után idén egy egyetemista szerelem áll a középpontban. A Bukaresten tanuló, két vidéki fiatal kapcsolatát a kezdetektől követjük nyomon, történetüket azonban a fiú pszichológiai kezelései megszakítják. Innen tudjuk meg egyáltalán, hogy ez a kapcsolat valamikor véget ért. Ana, a lány (Diana Cavallioti) depressziós és pánikbeteg tünetekkel küzd. Apja még születése előtt elhagyta, nevelőapjával viszont finoman szólva is ellentmondásos a viszonya. Egészséges szexuális fejlődését nehezítette az idegen férfi. Tomát, a fiút (Mircea Postelnicu) először a szerelem, majd a másik mellett való kitartás, aztán egy ideig a kötelességtudat tartja az egyébként eléggé atipikus kapcsolatban.
Noha szerelmi történetről van szó, igazából Toma a főszereplő, és erre nemcsak a cím utal. Ő van ott minden jelenetben, az ő érzelmi szemszögéből látjuk a filmet. Igazából ő viseli gondját a magát mentálisan gyakran elhagyó Anának, nála látjuk, ahogy szereti még a legnehezebb időkben is. Többet kapunk abból is, ahogy az ő szülei viszonyulnak a helyzethez, de az elhajlás csábítását is esetében érzékeljük. Éppen ezért a film legerősebb toposza a szerelem, mint börtön képe. Francia párdarabjaihoz (például Ozon 5×2-je vagy Az én szerelmem) hasonlóan jelen esetben is elmondható, mennyire ugyanaz a tulajdonság ragadja meg az embert a másikban, mint amit aztán később ki nem állhat rajta. Az időbeli ugrásokkal a film jól érzékelteti ezeket a különbségeket; különösen a kapcsolat megélt hétköznapjai és a pszichológusnál utólagosan kiértékelt kérvények közti ellentétek, a szerelmesek közti széles árkok az érdekesek.
Fontos, jóval inkább pszichologizáló aspektus még, hogy miként hordozzuk magunkkal azokat a szülőktől örökölt sebeket, ki nem beszélt konfliktusokat, amelyek aztán nehezítik a saját párkapcsolati krízisek megoldását. Ana terhelt tinédzserkori szexuális kríziseit most
Toma kapja vissza mandinerből, és lám, a legkitartóbb és legönzetlenebb szándék sem érhet révbe. Kicsit fatalista hozzáállás, de boldog szerelemről még nem sok jó film készült.
Intenzívebb történetet néhol azért elbírt volna a film, mégsem mondható rossznak. Ragyogó színészvezetés mellett Diana Cavallioti különösen kiemelkedőt alkot. Érdekes módon az idei Berlinale versenyprogramjában két olyan film is volt, amiben mentálisan terhelt női főszereplő párkapcsolati témáit látjuk boncolgatni. De amíg a Testről és lélekről végkifejlete inkább pozitív, a Szerelmem Ana esetében ez kevésbé mondható el. És amíg Borbély Alexandra jellemzően eszköztelen, nagyon minimalista játékával kápráztatta el a közönséget, addig Cavallioti alakítása ezerarcú, a bipoláris karakter megformálása végletekig mesteri. Netzer előző filmje 2013-ban Arany Medve-díjat nyert. A Szerelmem Ana ezt a lécet nem ugrotta meg, a film azonban valószínűleg így is sokakat el fog érni, sokaknak tetszeni fog.
