Magazin

Az Emmy-jelölések elé: Szerintünk ezek voltak 2020-2021 legjobb sorozatai

2020–2021 sorozatai:  Ahogy az Emmy-díj szavazóinak, úgy nekünk sem volt könnyű dolgunk. Rengeteg minőségi munka született az elmúlt évadban, de döntenünk kellett. Így döntöttünk…

Hamarosan kihirdetik az Emmy-díj idei jelöltjeinek listáját. Ahogy az amerikai televíziósok, mi is a 2020. június elseje és 2021. május harmincegyedike között vetített televíziós produkciók közül válogattuk ki a számunkra legkedvesebb, legszórakoztatóbb és/vagy legfontosabb darabokat. A kategorizálást kerültük, nálunk együtt szerepel dráma és vígjáték és minisorozat.

Íme a Filmtekercs toplistája:

 

25.   30 ezüst (HBO)

A szerzői filmes nézőpontot tevésorozatokra már jóval nehezebb applikálni, már csak abból is kiindulva, hogy az író-rendező pozíciót ritkán tudja mindig ugyanaz a személy betölteni. Viszont az elmúlt 15-20 év olyan fejlődés vitt végbe ezen a téren, hogy ma már nem meglepetés az, ha 8-10 epizódos miniszériákban képesek az alkotók saját egyedi víziókat megvalósítani. A “vízió” mint szó, pedig több mint érvényes kifejezés Alex de la Iglesia alkotásaira, amiknek kifacsart látásmódja, éjsötét humora és groteszk fordulatai teljesen ellentmondanak az átlagos műfaji sablonoknak. Ő tényleg az a rendező, akit kilométerekről felismer az ember, és az HBO bátor módon adott neki pénzt, időt, fegyvert és paripát, hogy csináljon azt, amit akar. Az eredmény a 30 ezüst hullámvasút módra száguldó nyolc órája.

Nehéz röviden összefoglalni egy olyan minisorozatot, ami ennyi őrült fordulatot, sokkoló mégis nehezen felejthető pillanatot és meghökkentő stílusváltást tartalmaz. Középpontjában áll egy átlagos spanyol falu, amibe maga a nagybetűs gonosz fészkeli be magát, jó és rossz örök harca, aminek köze van egy ex-bokszoló paphoz, egy talpraesett riporternőhöz, Júdás elveszett harminc ezüstpénzéhez és ez még csak a kezdet. Démonok, tükörvilágok, látomások, keresztény szimbolika és brutális halálesetek váltják egymást de la Iglesia vadul örvénylő, elborult, de módfelett szórakoztató és abszolút egyedi világában. Ami még a legkeményebb pillanataiban se felejti el megsózni a látottakat a rendezőre jellemző fanyar humorral. Bár lezárása korántsem tökéletes, de a nyolc rész összképe pokolian erős, hangulatos és egyben kiváló ugródeszka egy excentrikus zseni életművébe. (Szabó Kristóf)

 

24.   The Mandalorian – 2. évad (Disney+)

Rajongók ezreinek félelme övezte a Disney döntését, miszerint tető alá hozza a Star Wars történetének első élőszereplős sorozatát, és legalább ekkora örömmámor később azt, hogy Dave Filonit bízták meg e nemes feladattal. Azt azonban kevesen gondolták, hogy egy egyszerű, de meglepően ötletes és izgalmas első évad után is megtartja a színvonalat, sőt kenterbe veri.

Márpedig ez történt: Mando (Pedro Pascal) és a Gyermek kapcsolata megérett arra, hogy a több mint 40 éves saga első igazi apa-fia viszonyát üdvözöljük benne. Aztán jött a finálé, amiből hiba lenne kontextusán kívül értelmezni a képsorokat, bár kétségkívül a Csillagok háborúja sava-borsa mászik le a képernyőről. Filoni (és persze Jon Favreau) egy tékozló kisfiút vettek gyámságuk alá Kathleen Kennedy-ék bukott tanát kiirtandó, egy bölcs és higgadt férfit neveltek belőle. Az első évadban plántált furcsa, oda nem mindig illő magvai kicsíráztak.

A Star Wars világa mindig is egyszerű volt, az egyetemes jó és a rossz harca,

és továbbra is az, Mando viszont megmutatta, hogy azért nem létezik köztes állapot, mert az ember a saját hitének megfelelően el kell mozdulnia bármely irányba. Minden idők legnagyobb űroperája pedig elmozdult abba az irányba, amely a kritikusok és a rajongók szívéhez vezet. (Gyenes Dániel)

 

23.   Resident Alien (SyFy)

A horrorokra és sci-fikre specializálódott SyFy fekete humorú szériájában a főhős nem más, mint Alan Tudyk, aki egy földönkívüli bőrébe bújt, aki egy ember bőrébe bújt. Mindezt azért, hogy az emberek viselkedését feltérképezve beolvadjon közéjük egy, a történet kezdetekor még titkos cél érdekében.

A Resident Alien azért kiemelendő és különleges darab nem csupán az évad sorozatfelhozatalában, de a már tonnaszámra legyártott földönkívülis filmek-sorozatok tárházában is, mert képes volt a kategórián belül is újat, egyedit felmutatni. Kétségkívül az éjfekete humor jellemzi leginkább a teljes szériát, ugyanakkor a történetben előrehaladva egyre több sci-fi -és drámai elem bukkan fel, ami a humor leple alatt, szépen adagolva elgondolkodtató hátteret is kölcsönöz a sorozatnak.

A Resident Alien legfőbb különlegességeként talán mégis azt érdemes kiemelni, hogy ezúttal nem az emberek nézőpontjából tekintünk a földönkívüliekre, hanem éppen fordítva: a földönkívülié lesz az alapszemszög, amin keresztül végigkísérjük, ahogyan egy „kívülálló” az emberi faj sajátosságaira (például kézfogás, együttérzés, csevegés, lerészegedés, sírás vagy bármilyen egyéb érzelmi megnyilvánulás és szokás) tekint, próbálja azokat dekódolni és elsajátítani, több-kevesebb sikerrel. Nem lehet kihagyni a méltatásból magát Alan Tudykot sem, aki, ahogyan azt már a Halálos temetésben vagy a Trancsírákban is megmutatta, imádja és tökéletesen alakítja a szórakoztató, szerethető, de közben kissé ijesztően furcsa karaktereket – a szocializálódni próbáló, emberbőrbe bújt földönkívüli szerepére senki nem lett volna nála találóbb választás. (Németh Míra)

 

22.   The Good Lord Bird (Showtime)

Ethan Hawke első saját sorozata zűrzavaros időszakba repít: a tét Kansas állammá válása a 19. század közepén, miközben egy félőrült prédikátor, John Brown végez erőszakos rabszolga-felszabadítást a környéken. A hétrészes revizionista westernsorozat a Showtime-on debütált és hamar népszerű lett, neves díjakra is jelölték elsősorban Hawke-ot, aki magára osztotta az egyszerre próféta, apafigura, a falu bolondja és terrorista főszerepet. A színész mellé azonban felnő Joshua Caleb Johnson is, aki női ruhában játssza végig a sorozatot: egy félreértés miatt ugyanis a fekete kamaszfiút nőnek hiszik, ő pedig nem cáfolja meg a fehérek szavát.

A The Good Lord Bird nagy erénye az erőszakos és bizarr eseményeket keverő hangneme, ami újra és újra meglepetést okoz, illetve a történelemszemlélete: fontos összefüggésekre világít rá a feketék helyzetével, életlehetőségeivel kapcsolatban, amelyek nem változnak meg egy csapásra attól, hogy felszabadítják őket. És ennek a hatása máig érezhető. (Gyöngyösi Lilla)

 

21.   A kígyó (Netflix-BBC)

Sorozatgyilkosokról és csaló művészekről filmet és sorozatot készíteni hálás feladat, a nézőt mindig is hajtotta a kíváncsiság, milyen az élete a bűnözőknek és gengsztereknek. Ugyanezt a leskelődő kíváncsiságot használja fel A kígyó című BBC-Netflix sorozat. Charles Sobhraj (Tahar Rahim) a hetvenes években valóban tevékeny sorozatgyilkos volt, aki Dél-Kelet Ázsiában szedte nyugat-európai hippi áldozatait. Sobhraj, vagy a sorozatban legtöbbet használt álneve szerint, Alain Gautier igazi bűnszervezetet épített maga köré, ahol gyanútlan turistákat mérgez meg, rabol ki és bizony olykor meg is öli őket.

A kígyó nagyszerűsége, hogy a lehető legközelebb enged a gyilkoshoz, közben pedig a tisztán látáshoz szükséges távolságot is megtartja. Az epizódok egyre átélhetőbbé teszik Sobhraj körének életét, ahogy minden rész a banda más-más tagjára koncentrál. Ugyanakkor A kígyó a nyomozóhatóságok küzdelmét is mutatja, ahogy a bürokratikus nemzetközi utakon próbálják elkapni a két lábon járó kígyót. Ez a kint is bent is játék teszi a minisorozatot az év egyik legjobbjává, ahol mind a két véglet igazán átélhető módon jelenik meg.

The-Serpent-Tahar-Rahim-Jenna-Coleman

A kígyó ráadásul az elbeszélést is megbolondítja azzal, hogy nem egyszerűen előre halad, hanem itt-ott ugrál az időben. A cselekmény fő szálát a nyomozás adja, de Sobhraj beszervezései és manipulációja már jóval korábban elkezdődött. Egy igazi pszichopata nem csak a jelent, de a múltat és a jövőt is uralja, és Sobhraj nem kispályás. Az őt játszó Tahar Rahim pedig kiválóan hozza a megnyerő, de valamit mindig tervező manipulátort. Rahim oldalán a hasonlóan nagyszerű Jenna Coleman alakítja a Sobhrajt segítő szerelmét, aki valójában önmaga is áldozat. Rajtuk keresztül a BBC minisorozata szabadjára engedi a kígyót, ami bizony a bőr alá is bekúszik, és ha nem figyelünk, már a nyakunk köré is tekergett. (Nagy Tibor)

 

20.   A Bridgerton család (Netflix)

A Bridgertont akár az eszképizmus szinonimájaként is emlegethetnénk: ez volt az a sorozat, aminek a színes-szagos világára szinte szükségünk volt a szürke 2020 végén. De Shonda Rhimes és a Netflix produkciója nem csak azért lett sikeres, mert jókor volt jó helyen; a sorozat mesterien merített már létező, népszerű alkotásokból és keverte azok jegyeit úgy, hogy különleges és szórakoztató elegyet alkossanak. A Bridgertonban ugyanis ráismerhetünk a Gossip Girlre Lady Whistledown pletykalapjában, a Büszkeség és balítéletet a korszakban, illetve a központi szerelmespár – Daphne és Simon – egyes jellemzőiben, de Shonda Rhimes erotikától túlfűtött sorozatai, mint A Grace klinika vagy a Botrány is láthatóan nagy hatással voltak a szériára. Ez azonban még nem garancia a sikerre – de a hibátlan casting már igen.

A szerelmeseket alakító Phoebe Dynevor és Regé-Jean Page között csak úgy szikrázott a levegő – utóbbiba az internet népe kollektíven beleszeretett és óriási közfelháborodás övezte a döntést, miszerint a második évadtól nem tér vissza – de a Bridgerton család többi tagjának megformálására is olyan színészeket találtak, akik könnyedén elviszik majd a hátukon az évadonként más-más testvér szerelmi életére koncentráló sorozatot. Az érába nem passzolóan színes ruhák, illetve a mai popdalok szimfonikus feldolgozása pedig még inkább elemelte a realizmus talajáról a Bridgertont. Ezzel is biztosítva a nézőt, hogy a lejátszás gombra kattintva egy álomszerű, alternatív valóságban találja magát. (Rakita Vivien)

 

19.   A fiúk – 2. évad (Amazon Prime Video)

Megszokhattuk, hogy a szuperhősös tartalmak az utóbbi években aligha rendelkeznek valódi mondanivalóval, és sokszor a valóságunkra utaló történetbeli referenciák is karcsúak. Garth Ennis képregényének adaptációja, a The Boys (magyar fordításban A fiúk) azonban folyamatosan az izgalmas, gondolatébresztő és veszettül szórakoztató mélységeket. Ízig-vérig átgondolt karakterekkel és fantasztikus főgonoszokkal tért vissza az Amazon sorozata 2020-ban, mely képes volt tartani az első évad egészen magas szintjét.

A címeres jótevőként, reality-hősként és multimilliárdos cég reklámarcaként pózoló álszent férgek kinyuvasztása továbbra is egy izgalmas történeti motiváció, különösen a senkiházi főszereplők számára. Emellett a The Boys folyamatosan szolgáltatja a napjainkat is tematizáló problémákat a szuperhős köntösben. A negatív Supermanként értelmezhető Homelander (Antony Starr) továbbra is viszi a show-t az imádnivalóan gyűlöletes rohadék helyi értékén, ráadásul figurája új rétegekkel gazdagodott. Emellett pedig a trendi modern feminista álcával médiafigyelmet felhalmozó Stormfront (Aya Cash) bemutatása is izgalmas húzás volt a készítők részéről. Nem látszanak egyelőre a hajszálrepedések a sorozaton: egyedül a brutalitás mennyiségének növelésével csúszhat át az öncélúságba a jövőben. (Szécsényi Dániel)

 

18.   Eufória különkiadás: 1. és 2. epizód (HBO)

Az Eufória második évadának is betett a koronavírus, Sam Levinson pedig egy fekete-fehér kamaradrámával és a sorozat két speciális epizódjával vészelte át a kényszerszünetet. Az Eufória különkiadás két epizódja – melynek első része Rue, a második Jules szemszögéből mutatja be az évadzáró utáni eseményeket – szükségesnek nem feltétlenül nevezhető, és ha valaki kihagyja őket, jó eséllyel akkor is érteni fogja a második évad eseményeit, de még így is öröm volt nézni Rév Marcell magnetikus képeit, valamint Zendaya, Hunter Schafer és Colman Domingo jutalomjátékát, ahogy előadják Levinson (és a második epizódba társíróként beszálló Schafer) filozofikus monológjait.

Az áthidaló különkiadás ugyan cselekményben nem vitte előre a csillámporban és drogmámorban tobzódó tinik történetét, de remek karakterrajz a sorozat központi párosáról, mely rajtuk túlmutatva boncolgat égető társadalmi problémákat is. (Rácz Viktória)

 

17.   Akik mi vagyunk (HBO)

Az útkereső fiatalok érzéseinek egyik legjobb kortárs tolmácsolója Luca Guadagnino, aki első sorozatában, egy Velence környékén létesített amerikai katonai bázisra kalauzol minket, ahol két család történetén keresztül beszél önazonosságunk megtalálásának és felvallásának nehézségeiről. A sorozat készítői jó érzékkel helyezték a cselekményt Velencébe, ugyanis az önmagukkal vívódó, a gyerekkorból éppen csak kilépett tinédzserek identitáskeresését szépen szimbolizálja a misztikus időtlenségben várakozó olasz város. Igazán hangulatosak lesznek és felszabadítóan hatnak a karneváli hangulatot idéző város éjszakai életképei.

Az Akik mi vagyunk színes és sokrétű világának lényegi elemét adja az LMBTQ személyek, (Fraser leszbikus szülei, a transznemű Caitlin, a nem bináris Fraser) a különböző valláshoz, illetve rasszhoz tartozó személyek reprezentációja. Emellett bátran megkérdőjelezi tanult nemi szerepeinket és nyíltan megfogalmaz kérdéseket a család mibenlétéről. A perspektívák sokféleségét technikailag is bevonták azzal a megoldással, hogy az első két epizódot két külön nézőpontból láthatjuk.

Végeredményben egy igazán minőségi sorozat született, amely a mostani közéleti helyzetben nem is lehetne aktuálisabb, hiszen magától értetődően, a társadalom természetes részeként jelenít meg olyan embereket, akiket jelenleg a hatalom, embertelen módon kíván ellehetetleníteni.

Az első szerelem, a felnőtté válás, a barátság vagy éppen az identitáskeresés témái minden tinédzsert foglalkoztatnak, tinédzser pedig nagyon sokféle van. Nagy szükség van az ilyen tartalmakra, hogy fogódzót adjanak és hozzásegítsék a jövő generációját ahhoz, hogy egészséges lelkivilágú, teljes értékű felnőtté válhassanak. (Varga Dóra)

 

16.   Perry Mason (HBO)

A BBC Sherlockja és a Netflix Lupinje között az HBO is beállt a sorba egy 21. századra átszabott klasszikus bűnügyi regény adaptációval: ez volt a Perry Mason. A modernitást itt az új köntösbe öltöztetett karakterek jelentik, merthogy a másik két produkcióval ellentétben a Perry Mason nem napjainkban, hanem az eredeti könyvek előzményét jelentő ’30-as években játszódik. A bónusz csavar ugyanis az, hogy nem a krimikből jól ismert Masont mutatja be a sorozat, hanem azt, hogyan válik a meggyötört hard-boiled nyomozóból az eredeti regényekből ismert ravasz ügyvéddé.

Ennek folyamatát a címszerepet alakító Matthew Rhys hitelesen mutatja be, Masont pedig hús-vér emberré teszi. Rhys játékát öröm nézni, ahogy Hollywood aranykorának magával ragadó miliőjét is, ami már elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünk. A brutális csecsemőgyilkosság és a szekta történetszála pedig meg is tartja azt. Azonban a Robert Downey Jr. produceri felügyelete alatt készült sorozat sajnos az évad végére egy kicsit beporosodott, akár egy könyv, amit évek óta senki nem emelt le a polcról. (Rakita Vivien)

 

15.   Ez bűn (HBO)

Az Ez bűn első pillantásra halálunalmasnak tűnt: az AIDS és a homoszexuálisok elnyomását középpontba állító történet lerágott csontnak hatott olyan túltolt sematikus elemekkel, mint a melegek kirekesztettségének megélése a hétköznapokban, a túlfűtött és explicit szexualitás kidomborítása vagy épp a nyomorpornóként ható fizikai leépülés színészi ábrázolása. És aztán jött Russell T. Davies (Fiúk a klubból), és bebizonyította, hogy lehet erről a témáról egészen más megközelítéssel értekezni. És ugyan az Ez bűn nem hozott akkora váltást a szubzsánerben, mint mondjuk a Saul fia a holokauszt-drámáknál,

a végeredmény összességében így is az utóbbi évek-évtizedek egyik legjobb AIDS-drámájává emelte a sorozatot.

Davies annyit tett ehhez, hogy fogta az Évek alatt időszerkezetét, és átültette azt a nyolcvanas évekbe és a meleg szubkultúrába. Néhány rész alatt felölelt egy évtizedet, barátságok, szerelmek jöttek-mentek, közben pedig csak terjedt és terjedt a járvány. A koronavírus a többségi társadalom számára is könnyen átélhetővé tette az eseményeket, de még ezen a ponton sem lépett szintet a dráma, itt még egyszerűen csak egy jó sorozatról beszélünk. Az utolsó két rész azonban nem várt drámát hozott, és akárcsak a 120 dobbanás percenként, ez a történet is visszahúzódott a magánszférába. A fantasztikus párbeszédek, a bravúros színészi alakítások és a lenyűgöző drámai csavarok emelték fel az Ez bűnt az év egyik legjobbjává.

Ez bűn (It's a Sin)

A széles társadalomhoz valószínűleg még mindig nem jutott el az Ez bűn hírneve, de a melegek körében azonnal nagyon pozitív fogadtatásra lelt a sorozat. Ezen segített, hogy számos elismert és nyíltan meleg angolszász színész működött közre a sorozatban (úgy Stephen Fry vagy Neil Patrick Harris), ami ezáltal egy reflexív tükörként is szolgál a kisebbség számára. Biztos vagyok benne, hogy a többség is hamarosan megismeri a sorozatot, az Ez bűn ugyanis univerzálisan is megállja a helyét. (Tóth Nándor Tamás)

 

14.   WandaVízió (Disney+)

A Disney-Marvel kisképernyős térnyerése sokáig botladozott, a Disney+ érkezésével azonban változni látszik a helyzet. A WandaVízió az első példa arra, hogyan működik ez az új, eddig inkább kispadon ülő szuperhősökre épülő koncepció – röviden: jól, de a filmeknél biztos, hogy nem rosszabbul. A képregények egyik legérdekesebb szerelmespárját vették elő, a moziverzumban tényleg mellőzött Wanda Maximoffot (Elizabeth Olsen) és Víziót (Paul Bettany). Egy boszorkány és egy android kapcsolata papíron kellően abszurd ötlet, és a sorozat kezdetben épp ebben az abszurdumban pancsikol.

Habár a WandaVízió önmagában nem képes megreformálni a Marvel-formulát, felrázni azért fel tudja. Jar Schaeffer a szituációs komédiák fekete-fehér, konzervnevetéssel telt világába zárta a szuperpárost, ám ez sokkal több lett egyszerű porhintésnél: helyette őszinte homage a sitcom klasszikusok előtt, azok minden bájával együtt. A WandaVízió eljátszott a határokkal és az elvárásokkal, az újszerűségét pedig igazságtalan lenne eltagadni tőle, még akkor is, ha az évad második felére visszatért a szinte unásig ismételt, szuperhősös elemekhez. Plusz Kathryn Hahn végig zseniális. (Vida László)

 

13.   Lovecraft Country (HBO)

Jordan Peele és Misha Green kozmikus thrillersorozata a szélsőségek mozija. Az alapanyagot tekintve nem is volt másra rendeltetve, hiszen az H. P. Lovecraft munkásságának ideológiáját megragadó Lovecraft földjén című regény már önmagában is egy eposzi kísérlet az olvasói morál rombolására. A Lovecraft Country hű az alapanyagához, ugyanis hiába jelöl ki Atticus (Jonathan Majors) személyében a kézzelfogható hőst, ennek a 10 epizódnak a főszereplője egy anyagtalan, mégis tapintható eszme. Nem, nem a rasszizmus – a feszültség, s mint ilyen, egyben a legyőzendő gonosz.

A rasszizmus tény, egy egzakt együttható, számos variánssal, amelyeknek szorzata teszi ki az egyenlőségjel után virító feszültséget.

Az HBO egyenlete az egzisztenciális bizonytalanság korában vésődött a táblára, mely mérete éppen elegendő a sok-sok rovátkára. A Covid által sújtott 2020 egyik legnagyobb botránya George Floyd halálát övezi. Egy középszerű sorozat tökéletes időzítése? Vakszerencséje? Vagy épp a keresztje? Ez mint kicsit talán egyszerre az övé.

lovecraft-country

Vitathatatlan aktualitása a régi kor centijét vágja, amiből sajnos mindig van mit nyesni. A Lovecraft Country szürreális, sokkoló, elementárisan feszült darab. Pont, mint a kor amelyről és amelyhez szól. Amelyek centijét tántoríthatatlanul nyírbáló tulajdonosát olyan apróságok támogatják hitében, mint a szikár emberi jellem, az összefüggéseket kutató gondolkodásmód, vagy az édes muzsikaszóra elejtett, gondtalan haláltánc. (Gyenes Dániel)

 

12.   A végállomás gyermekei (HBO)

A végállomás gyermekei egy hattagú baráti társaság szürke, nyomasztó hétköznapjainak, és egyre vadabb betépéseinek történetén keresztül mutatja be a 70-es évek Nyugat-Berlinének kábítószerrel átitatott underground világát. A társaság központi alakja a 14 éves Christiane, hozzá kapcsolódnak a többiek, hogy a híres-hírhedt berlini diszkóklubban, a SOUND-ban estéről-estére önfeledten kitombolják magukat és beszerezzék napi drogadagjukat. Színes, izgalmas világ ez, ellentéte a sivár, munkások lakta külvárosi közegnek, ahonnan jönnek, és melegágya a kábítószerezésnek. A drogozás számukra egyszerre lázadás és menekülés, de egyben egymásba kapaszkodás is a közösen megélt mámorban. Őrjítő spirál ez, amely magába ránt.

Az erősödő függőség mind nagyobb és nagyobb adagokat kíván, amihez már rengeteg pénz kell. Így egyenes út vezet a stricheléshez, lopáshoz, végül prostitúcióhoz, és Philipp Kadelbach megrendítő sorozata a drog ezen pusztító stációit mutatja be. A végállomás gyermekei cím kettős jelentést takar, egyfelől utal a városrész közlekedési csomópontjára, a hírhedett berlini Bahnhof ZOO aluljáróra, amely a drogosok és strichelők centrális tere volt. Másfelől a film hősei közül többen csakugyan a végállomás gyermekeivé válnak, hiszen az ő fiatal életük itt véget is ér. A Jakub Bejnarowicz operatőr felkavaró képeivel átitatott, hátborzongató atmoszférájú sorozat szívszorító kiáltvány egy hajdanvolt ifjúsági szubkultúráról, s nem mellesleg izgalmas körkép a ’70-es évek éjszakai Berlinéről. (Argejó Éva)

 

11.   Az erdő (Netflix)

A Netflix gyártásában készült lengyel sorozat, a The Woods valóságos mérföldkőnek számít az európai sorozatgyártás történetében. A Harlan Coben amerikai író krimijét lengyel nemzeti kontextusba adaptáló széria ugyanis egyszer és mindenkorra beigazolta, hogy (Kelet-)Európában is készülhetnek lehengerlő látványvilággal operáló, nézőt képernyőhöz bilincselő krimik, épp úgy ahogy az „anyaországban”, Hollywoodban. A történetben egy középiskolás nyári tábor fullad tragédiába, amikor két fiatal eltűnik az erdő sötétjében. Két évtizeddel később az eltűnt lány bátyja, az ügyészként dolgozó Pawel szembekerül a múlttal és többé már nem tud hátat fordítani neki, így nyomozni kezd.

Leszek Dawid és Bartosz Konopka sorozatában az a megkapó, hogy bár gyártásában az amerikai gépezet meglepően hű mimikrije, narratívájába belekerülnek sajátosan lokális, lengyel társadalmi problémák. A szociális érzékenység mellett az alkotóknak sikerült egy olyan krimit létrehozniuk, ahol izgalmasan újraíródnak helyesnek hitt hipotézisek, mindeközben pedig egyre mélyebbre hatolunk a karakterek múltjában. A The Woods így remélhetőleg egy figyelemre méltó európai, műfaji sorozattrend (egyik első) pionírjává avanzsálhat a következő években. (Farkas Boglárka)

 

10.   Ramy – 2.évad (Hulu)

A Hulu szárnyai alatt nagyra nőtt Ramy az év egyik legszórakoztatóbb és legőszintébb sorozatává lépett elő, amelyben a multikulturalizmus, a globális falu-effektus és az amerikai álom utáni sóvárgás az identitáskrízis katalizátoraivá válnak. Ugyanis a címszereplő Ramy második generációs egyiptomi-amerikai, akiben egyszerre van jelen az amerikai és a muszlim identitás. A történelem nagy narratívája jó pár példát adott kelet és nyugat kibékíthetetlenségére, de mit tehet egy fiatal srác, aki akaratlanul is részese (és önellentmondást tűrő módon „híve”) mindkét világnak?

A sorozat fő konfliktusát éppen az adja, hogy Ramy megpróbál mindkét identitás „szabályrendszerének” megfelelni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hamar ráébred, hogy az sem megoldás, ha egyik vagy másik világot kizárja hétköznapjaiból, mert mélyen kötődik mindkettőhöz. A sorozat szellemesen mutatja meg a hibridizált léthelyzet örömeit és problémáit, a történet pedig nem csak a muszlim vallásról, hanem az Államok működéséről is legalább ugyanannyit elárul. A Ramy gyönyörű empátiával fordul hősei felé, de sosem idealizálja azokat és bár Ramy még véletlenül sem a könnyű (vagy a helyénvalónak látszó) utat választja, karaktere világosan megérteti a nézővel, hogy – minden jó szándéka ellenére – a globalizáció olyan töredezett identitásokat generál, melyeket egyedül kell újradefiniáljunk önmagunk számára. (Farkas Boglárka)

 

9.   Kis fejsze (Amazon Prime Video & BBC)

A Kis fejsze egy antológiasorozat, ami valójában öt játékfilmből áll össze egy egésszé. A filmek az 1960-as évektől egészen az 1980-as évek közepéig tartó intervallumban játszódnak és London Karibi-térségből érkezett bevándorlóinak személyes történeteit meséli el. Az életüket megkeserítette a diszkrimináció és rasszizmus, azonban a közösséget és a filmeket összeköti a sorozat címét adó mondás: „if you are the big tree, we are the small axe”. Ez gyakorlatilag azt jelenti: együtt erősek vagyunk. Ezzel a jelszóval készültek Steve McQueen szériájának különböző felvonásai,

melyek közül a legkiemelkedőbb a Mangrove volt, ami a rasszizmus ellen tüntetők egy csoportjának bírósági perét mutatja be. A Mangrove-i Kilencek esete fontos mérföldkő volt a fajgyűlölet elleni küzdelemben, miután a vádlottakat a legsúlyosabb pontokban felmentették és hivatalosan is elismerték, hogy a rendőrség diszkriminatívan lépett fel velük szemben. A történet az évek alatt a feledés homályába veszett, ám annál fontosabb a megismerése – szomorú, hogy 2021-ben még mindig releváns. (Rakita Vivien)

 

8.   Easttowni rejtélyek (HBO)

Kisvárosi gyilkosság, mogorva nyomozó, összefutó szálak, titkok és rejtélyek… Az HBO idei egyik sikersorozata, az Easttowni rejtélyek egy jól ismert formulához nyúlt vissza és emelte azt egy új szintre. Itt Brad Ingelsby kreátor és forgatókönyvíró keze munkáját dicsérhetjük, aki mesterien szövi össze a szenzációs bűntény részleteit a bonyolult személyes kapcsolatok hétköznapi drámájával.

A kivételesen jól megírt női főszerepben Kate Winslet sziporkázik, aki a makacs, megszállott Mare-t a maga nyers valóságában, naturalista módon hívja életre. A színésznő meg is lett dicsérve az Internet népe által, amikor kereken visszautasította, hogy kiretusálják hasát az egyik intim jelenetben. Winslet játékát egy erős szereplőgárda kíséri, Jean Smart, Evan Peters és Julianne Nicholson kiemelendő alakításaival. Hogy tengerentúli kuzinjához, Broadchurch-höz hasonlóan kap-e folytatást Mare of Easttown, még nem tudni. De jó jelnek tűnik, hogy a hírek szerint a készítők az első évad kerek egészét csak vonakodva toldanák meg egy másodikkal. (Takács Janka)

 

7.   A korona – 4. évad (Netflix)

A Netflix egyik legminőségibb sorozata a 4. évaddal sem veszített fényéből. A színészi alakítások megkoronázzák a feszült történetvezetést, amely jó ütemben és egyensúlyban adagolja a drámaibb és a könnyedebb fordulatokat. Sőt, ahogy közeledünk a jelen fele, olyan történetek elevenednek fel, amelyeknek mi magunk is részesei lehettünk anno. Ezzel pedig még közelebb kerül a nézőhöz II. Erzsébet és családja. Ráadásul végre több szál erejéig is igazán belenézhetünk a “kulisszák” mögé. Akkor is, ha Diana hercegnő betegségét találjuk ott, vagy ha a család félelmetes sznobizmusa és az átlag emberek iránti teljes közönye lakozik ott.

Noha mindez ellenére Peter Morgan sorozata a mai napig kerüli, hogy igazán megkérdőjelezze a brit királyi család létjogosultságát, Diana és Charles szálának lebilincselően érdekes bemutatása képes feledtetni velünk ezt a hiányosságot. Mert hiába Olivia Colman továbbra is hibátlan királynője vagy  Gillian Anderson Thatchere, hiába az átlag ember számára sosem látott vagy hallott belső történetek képernyőre vivése, vagy a képsorokat átölelő zene, amely szinte saját karakterként csendül fel. Ez az évad Diana és Charles duójáról, valamint Emma Corrin és Josh O’Connor hihetetlenül erős alakításáról szólt. Mind a mi, mind a The Crown szerencséjére. (Kajdi Júlia)

 

6.   Hacks (HBO)

Talán nem olyan nagy elánnal jött, mint ahogy egy HBO-sorozat szokott. De a Hacks jött, látott és győzött. Hogy miért? Elsősorban azért, mert tud klasszikus lenni, egész pontosan tud klasszikus HBO-vígjáték lenni: nem hivalkodó, de szókimondó és persze okosan vicces… no meg viccesen okos. Másodsorban azért, mert tökéletes ellenpárt talál és rámutat erre a kettősségre. Ott van a fiatal komédiaíró, akit egy buta Twitter-bejegyzése miatt lényegében száműz Hollywood. Igen, a cancel-culture idejét élve ez nem új, a túlérzékenyített világ humora nem a régi. Vele szemben ott van az idős komikus, akit egész más miatt kezdene el kitörölni a showbiznisz. Mert öreg és kell a hely a fiataloknak.

Ez a kettősség feszül egymásnak, hogy utat találjon és ezen keresztül meséljen örök problémákról és újfajta trendekről. S teszi ezt úgy, hogy kritikus a világgal, kritikus a showbiznisszel és kritikus önmagával szemben is. A két főszereplő pedig szenzációs, elsősorban persze a filmipar veteránja, Jean Smart mutatja meg, miért is került ő a legendák közé. Ott a helye, nem vitás… (Németh Barna)

 

5.   Tönkretehetlek (HBO)

Michaela Coel szexuális visszaélések módjait körbejáró, mélyen személyes alkotása olyannyira meghatározta a tavalyi sorozatos évet, hogy hatalmas csapást mért a Golden Globe-díjátadó egyébként is egyre csökkenő presztízsére, amikor elfelejtették bármire is jelölni. Miközben a változó idők hatására Hollywood rákapott a nők elleni erőszak témájára, a magukra valamit adó sorozatok pedig szinte kötelező jelleggel csinálják meg a maguk #MeToo-epizódját, Coel traumafeldolgozásként működő szériája messze kiemelkedik a sok próbálkozás közül: ő már tizenöt lépéssel a társadalmi diskurzus jelenlegi témái előtt járva vizsgál olyan helyzeteket, melyeknél tényleg nehéz eldönteni, hogy zaklatás történt-e.

Mindeközben egy sajátos millenniál-életérzést is nyújt; a fekete alkotójának és a nagyrészt fekete szereplőgárdájának köszönhetően más szemszögből ismerkedhetünk meg a harmincasok útkeresésének bukkanóival. (Rácz Viktória)

 

4.   PEN15 – 2. évad (Hulu)

Akárki is volt az az elvetemült döntéshozó, aki rábólintott a PEN15 katasztrófálisnak tűnő premisszájára, nagyon hálásak lehetünk neki ezért, ugyanis a Hulu coming-of-age szériája párját ritkítja – pedig jó tinisorozatokból egyébként sincs hiány mostanában. Két harmincas éveiben járó alkotó, Maya Erskine és Anna Konkle úgy utaznak vissza az ezredfordulós serdülőkorukhoz, hogy saját maguk alakítják kamasz énjeiket, miközben körülöttük mindenki tényleges tizenéves. A biztos bukásnak tűnő koncepciót olyan zseniálisan valósították meg, hogy egyedül akkor érezzük kínosnak a látottakat, amikor pontosan ez a szándéka az alkotóknak.

És bizony sokszor ez a szándékuk, ugyanis a PEN15 a legszörnyűbb és legbizonytalanabb időszakba, a gyerek- és felnőttkor határán elhelyezkedő 13-14 éves életkorba visznek minket vissza, a szokatlan casting ellenére már-már sokkoló hitelességgel. Ahogy arra nemrég az Eighth Grade is emlékeztetett, pokoli dolog népszerűtlen tinilánynak lenni, de a PEN15 terápiás jelleggel nevettet meg minket: remek humorával átsegít a legkínosabb pillanatok újraélésén. (Rácz Viktória)

 

3.   A vezércsel (Netflix)

Vita nélkül az év meglepetése került ki a Netflix kezei közül A vezércsellel. Ennek legfőbb oka természetesen maga a sakk – és most minden sakkrajongó meg akar majd lincselni -, mert hát biztos nem ez a sport, amiről a legnagyobb izgalmak jutnak eszünkbe. Nos, valóban nem, de a sakkban ott van minden, ami szimbólumként szolgál a Vezércsel cselekményéhez: a stratégia, a taktika, a világos és a sötét, a gyalogáldozat és a patthelyzet. Nem véletlen, hisz a huszadik század egyik legnagyobb paranoia-korszakát, a hidegháborús időket már önmagában jellemezték ezek a fogalmak, de ha kicsit továbbmegyünk, ott van ez azokban a mozgalmakban is, amik hatalmas szerepet kapnak a sorozatban, például a feminista mozgalmak történetében.

És ott van abban a máig általános szembenállásban, ami megmutatja, hogy az elvakult politikai hit pontosan ugyanolyan káros, mint az elvakult vallásosság.

És ott van a személyes drámákban, egy olyan fejlődéstörténetben, ahol a főszereplő minden szempontból hátrányból indul. Ezt ötvözi okosan és átgondoltan a Vezércsel, melynek ékköve a végérvényesen A-listás sztárrá váló Anya Taylor-Joy-jal, aki hacsak nem történik valami kollektív elmebaj, már készítheti a köszönőbeszédét az Emmy-átadóra. (Németh Barna)

 

2.   Ted Lasso (Apple TV+)

Egy angol milliomosnő úgy állna bosszút az őt megcsaló és megszégyenítő férjén, hogy tönkreteszi a férfi kedvenc focicsapatát. Így kapja meg a Premier League-ban játszó, fiktív futballklub vezetőedzői posztját a tengerentúli címszereplő, aki eredendően egy amerikai fociedző, és dunsztja sincs arról, mi fán terem az európai foci.

Abszurd alaphelyzete alapján az Apple TV+ sorozata egy egyszerű sportvígjátéknak tűnhet, ami az angol és amerikai kultúra különbségén csattanó poénokat sorakoztat fel, mégis az elmúlt évek legfontosabb komédiájává nőtte ki magát a szememben. Varázsának kulcsa pedig a Jason Sudeikis alakította Ted Lasso, aki lehet, hogy még a bajnokság utolsó meccsére sem képes megérteni a lesszabályt, de rendíthetetlen optimizmusával, kedvességével és figyelmességével a csapatán belüli konfliktusokat éppúgy képes legyűrni, ahogy az őt gyűlölő szurkolókat megnyerni. A végtelenül naiv fociedzőt ráadásul hasonlóan szerethető karakterek veszik körül: gondolok itt az indiai származású mindenesre, akinek senki sem tudja nevét, a mindig morcos veteránra, aki valójában a kiégéssel birkózik, vagy a dögös modellre, aki bár a sztársportolók oldalán virít, de valójában nem is szereti a focit.

Egy olyan világban, amit kétpólusú társadalmak jellemeznek, és az eltérő értékrendű felek már csak gyűlölettel, pocskondiázással és megvetéssel képesek kommunikálni,

Ted Lasso elnyűhetetlen kedvessége jelentheti a megoldást. Ha tehetném, a világ összes embere számára kötelezővé tenném a sorozat megtekintését, mert olyan orvosságot jelenthet a fásult, megtört és félelemmel teli szívek számára, aminek garantáltan jótékony a hatása. Pláne, hogy a Ted Lasso rendelkezik egy csipetnyi józansággal is, ami épp az élet keserédes szépségének megragadásával lép túl a hasonszőrű feelgood alkotások mesterkéltségén. (Kiss Tamás)

 

1.   The Underground Railroad (Amazon Prime Video)

A Barry Jenkins rendezésében készült minisorozat, a The Underground Railroad, a szeriális történetmesélés és a black history-reprezentációk lehengerlő iskolapéldája lett annak dacára, hogy a projekt számos rizikófaktorral bírt. A sorozat egy Pulitzer-díjas regényt adaptált, ami nagy felelősséget rótt a rendezőre, hiszen Jenkinsnek egyszerre kellett jó érzékkel nyúlnia alapanyagához és bebizonyítania azt, hogy van létjogosultsága egy filmes remedializációnak. A végeredmény az év egyik legkiemelkedőbb kollaborációja lett, amiben megmutatkozik az író (Colson Whitehead) nagyszerű dramaturgiai érzéke és a rendező Jenkins sajátos, filmnyelven elbeszélt víziója.

Újabb kockázatot jelölt, hogy a narratívában veszélyesen vegyült alternatív történelem és a XIX.-XX. század tényszerűségei. Ezen feszültség feloldásaként Jenkins olyan átütő érzelmi realitást teremt, ami felülírja a nyíltan felvállalt inkoherenciákat. Az Amazon minisorozata a szabadságért küzdő rabszolgák történetén keresztül a rendszerszintű rasszizmus olyan fejezeteibe is betekintést nyújt, amelyek a közbeszéd szintjén alig-alig vannak jelen és hezitálás nélkül állítja azt, hogy a rasszizmusnak nincs végpontja. A rasszizmus elleni harcnak persze megvannak a maga győztes csatái, mindazonáltal Jenkins arra ösztönzi nézőit (bőrszíntől függetlenül!), hogy ne dőljenek hátra. A The Underground Railroad nem egy „régi, csúnya mese”, hanem egy fájdalmas, húsba markoló emlékeztető arra, hogy az emberi felsőbbrendűség fals érzeténél nincs pusztítóbb tömegfegyverünk. (Farkas Boglárka)

 

Ha még többet akarsz nosztalgiázni, nézd meg a tavalyi toplistánkat is!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com