Idén is összegyűjtöttük az elmúlt egy év legjobb sorozatait. Íme, a 20 kedvencünk!
Hamarosan kihirdetik az Emmy-díj idei jelöltjeit, így mi is összegyűjtöttük a kedvenc sorozatainkat. Ahogy az amerikai televíziósok, mi is a 2022. június 1. és 2023. május 31. között vetített televíziós produkciók közül válogattuk ki a számunkra legkedvesebb, legszórakoztatóbb és/vagy legfontosabb darabokat. A kategorizálást kerültük, nálunk együtt szerepel dráma, vígjáték és minisorozat. Sorsdöntő záróévadok és ígéretes újoncok váltják egymást, így a vissza- és az előretekintés egyaránt indokolt. Szerintünk ezeket a darabokat mindenképp érdemes pótolni!
20. Direkt terápia (1. évad – Apple TV+)
A Ted Lasso kistestvéreként született az AppleTV+ utódsorozata, a részben azonos alkotók azonban nem érték be csupán a recept lemásolásával. Bár a történet váza és a dramaturgia hasonló, a Direkt terápia szókimondóbb, olykor súlyosabb, máskor őrültebb az elődjénél, a karakterek pedig saját jogukon is színes, életszerű és könnyen megkedvelhető figurák.
A Direkt terápia főhőse, Jimmy (Jason Segel) nemcsak funkcióját tekintve – mint Ted –, hanem ténylegesen is pszichológus, aki ugyanakkor maga is traumával, felesége halálával küzd. Kamaszlánya eltávolodik tőle, páciensein képtelen segíteni, mesterétől (Harrison Ford) pedig csak szarkasztikus megjegyzéseket kap – merre van kiút mindebből? Bár eleinte a sorozat provokatív hívószavának az tűnt, hogy Jimmy közvetlenül beavatkozik a betegei életébe, a későbbi részekben ennél általánosabban mutatkozik meg a Direkt terápia mondandója. A kulcsszó az őszinteség, amely nemcsak a betegek, hanem a terapeuta számára is felvillanyozó hatású lesz a saját gyászfeldolgozásában. Sőt, még Jimmy környezete is képes lesz szembenézni olyan defektusokkal, apró-cseprő problémákkal, amelyek megkeserítették az életüket vagy kapcsolataikat.
Annak ellenére, hogy a Direkt terápia poénjai mögül néha kihallani a Ted Lasso-stílust, az első évad könnyedén felveszi a versenyt a sikeresebb elődjével, sőt, a jövőben akár le is körözheti azt. Bill Lawrence, Jason Segel és Brett Goldstein sorozata nyíltabban beszél a szexről, kevésbé polkorrekt, szomorkásabb, de nem kevésbé felemelő. Mivel a széria már biztosan kap második évadot is, érdemes már most bekapcsolódni – akár az egykori Ted Lasso-rajongóknak is. (Gyöngyösi Lilla)
19. A káprázatos Mrs. Maisel (5. évad – Amazon Prime)
A káprázatos Mrs. Maisel ötödik és egyben utolsó évada méltó búcsút vesz a káprázatos komikától. A sorozat épp olyan, mint a címszereplője: nézőként nem tudsz nem beleszeretni, és azonnal hűséges követőjévé válni. És akkor is kitartasz Midge és a történetét mesélő sorozat mellett, amikor szétesik a széria vagy besül a nő a színpadon. Mert a helyzet az, hogy a parádésan indult sorozat összességében hullámzó, ugyanakkor mégis stabilan minőségi produkció lett.
A Szívek szállodáját is jegyző Amy Sherman-Palladino nemcsak sorozat gyorstüzelő párbeszédjeit írja, hanem ő rendezte a legtöbb epizódot is. A filmkészítő a dialógok rendezett káoszát hűen tükröző kreatív narratív megoldásokat (mint a negyedik évad óriáskerekes jelenete) és észvesztően koreografált jeleneteket (mint a maratoni hosszúságú egysnittes felvételek vagy a konkrét táncok) varázsolt elénk. Ezt a sürgő-forgó világot pedig olyan hibátlanul megrajzolt karakterekkel töltötte fel, ami egészen ritka. Rachel Borsnahan lazán bírja Sherman-Palladino tempóját, és emeli mind magasabb szintekre az egyébként is kiváló forgatókönyvet.
A káprázatos Mrs. Maisel szívét-lelkét Suzie és Midge barátsága adja, az ő dinamikájuk miatt működik a sorozat akkor is, amikor úgy érezzük: ment ez már jobban is. Mert ötödik évadnak is megvoltak a maga süllyedő pillanatai. Bár Miriam a színpadon és azon kívül is állandóan sziporkázik – ahogy A káprázatos Mrs. Maiselben gyakorlatilag mindenki –, ha az utóbbi néhány alkalommal a mikrofon elé áll, nem mindig ütöttek a poénok. A sorozat azonban tűzijátékot durrogtatva búcsúzik a kedvenc komikánktól: az utolsó stand-upja még az első, szenzációs, részegen és hálóingben előadott műsoránál is viccesebb. (a szerk.)
18. Mrs. Davis (Peacock)
A hit és a tudomány feloldhatatlan ellentéte. Így foglalható össze Damon Lindelof (Lost, The Leftovers) arc poeticája, aki a Watchmen után négy évvel, Tara Hernandezzel (Agymenők) egy újabb mementót készített kedvenc tematikájához. Ehhez az egyébként is összetett kérdéskörhöz ezúttal egy látomásokkal küzdő apáca, a világunkat tökéletessé csiszoló Mesterséges Intelligencia és a Szent Grál asszisztál.
A történet bonyolultsága – miszerint Simone nővérnek a vallási ereklye segítségével kell elpusztítania a Mrs. Davisre hallgató A.I.-t. – sohasem volt Lindelof kenyere. Ő a narratív rétegzettség helyett a karakterisztikára, a szereplők közötti dinamikára helyezte mindig is a hangsúlyt, nincs ez másképp a Peacock háza táján készült széria esetén sem.
Hernandez közbenjárásával a Mrs. Davis lett Lindelof eddigi legkönnyedebb munkája. Bár a korábbi sorozataihoz hasonlóan most is a karaktertanulmányok általi, az önmagunk és az embertársaink felé tanúsított érzelmeink felismerése volt a fókuszban, a non-lineáris történetvezetés ezúttal tartogatott valami rendhagyót: elborult, groteszkbe hajló humort. Olyan mértékben túltolt, a valós fizikára fittyet hányó esztétikával van megálmodva ez a széria, hogy az máskor zavarónak hatna, itt azonban mégis működik és remekül kiegészíti a látottakat. A humor ugyanakkor nem veszi át az uralmat a széria felett, számtalan emberi pillanattal lehetünk gazdagabbak a megnézés során. Ezt a kettősséget a főszereplő, Betty Giplin brillírozása is alátámasztja, akinél jobb kalandhőst kevesebbet kívánhatnánk.
A készítők szerint benne van a pakliban egy esetleges folytatás, ez az évad viszont önmagában is megállja a helyét. A lényegre koncentrál, miszerint mindenféle vallástól, technológiától függetlenül az a legfontosabb, hogy egymásra találjunk. Ámen. (Gazdag Gergő)
17. Ted Lasso (3. évad – AppleTV+)
Ted Lasso egyszeri gegből mára fogalommá vált. A napfényes optimizmusát sosem elveszítő, botcsinálta futballedző három évadot kapott arra, hogy gatyába rázza nemcsak az AFC Richmond csapatát, hanem a nézők lelkivilágát is. S bár menet közben sokan lemorzsolódtak az olykor túlzottan cukiskodó problémamegoldások sorjázása láttán, az igazszívű rajongókat szép lezárással ajándékozta meg Jason Sudeikis melegszívű, humanista, mégis vicces sorozata.
Hiteles-e egy olyan motivátor, aki mindenkinek segít, de a saját életében képtelen rendet tenni? Mindenkit boldoggá tesz, de ő maga boldogtalan? A Ted Lasso harmadik évada radikális és egyértelmű lezárást ad Ted Lasso történetének, éppen ezért – megosztó megoldásként – nagyobb hangsúlyt kapnak a mellékszereplők szálai. Maga Ted szinte csak katalizátor, így viszont sok szép, vicces vagy furcsa történetet ismerhetünk meg Rebecca, Keeley, Jamie és Roy életéből. Ted jött, látott és győzött Nagy-Britanniában, és a harmadik évad épp azt mutatja meg, hogy ehhez már nincs is szükség közvetlen beavatkozásra. Mostanra a Lasso-hatás átvette az uralmat a környezete élete fölött. A komoly témákat, a derűt, a humort és a váratlan képzettársításokat, vagy a sorozat védjegyének számító műveltségi csörtéket ugyanolyan ritmusban váltogatja a harmadik évad is, amely nem hagy maga után hiányérzetet. Állítólag a fociról szól ez a sorozat, de nem találkoztam még olyannal, aki amiatt nézte volna. (Gyöngyösi Lilla)
16. Andor (1. évad – Disney+)
Olyan közepes vagy egyenesen pocsék sorozat(évad)okat követően, mint a Boba Fett könyve, az Obi-Wan Kenobi vagy A Mandalóri 3. szezonja, az Andor nem csupán friss fuvallatként csapta meg a nézőket, de hurrikánként tombolt. A gyorskaja minőségű Disney+-kontentek után igazi sorozatot kaptak a Csillagok háborúja rajongói – Tony Gilroy alkotása azonban a kollégáival történő összehasonlítást nélkülözve is kiemelkedő darab a lázadás aprólékos épüléséről. Egy jelentéktelen Star Wars-karakter kálváriáját követjük nyomon, aki pitiáner bűnözőből a forradalom kanócának egyik első meggyújtójává válik.
Az Andor több aspektusból is megmutatja, milyen az élet a régóta megszokott elnyomásban. Bárki a rendszer áldozata lehet egy szemvillanás alatt – legyen az a társadalmi ranglétra alján tengődő csöves vagy a politikai élet tagja –, hiszen már nem a törvény, hanem a kis betűvel írt erő uralkodik. És ez a fontos: Tony Gilroyt nem érdekelte a Jedi-mítosz, a mágia, és az sem motiválta, hogy minél több ismert elemet hányjon az agyhalott közönség elé. Történetet akart írni arról, milyen morális szürkezónák, kegyetlenségek, lemondások és áldozatok szükségesek ahhoz, hogy egy szisztéma képes legyen megdőlni. A Birodalom pedig meg fog bukni, de az első hajszálrepedésekért is vért kellett izzadni. Egy ilyen sorozatra pedig a jelenkor emberének, aki már semmilyen ügy mellett nem képes kiállni, szüksége van. És mellékesen még Star Wars is, amit nézünk, csak valaki újra komolyan vette. (Szécsényi Dániel)
15. The Last of Us (1. évad – HBO)
Egy kiváló istállóba és kiváló alkotók kezei közé került a videójátékok tömegéből is kiemelkedő The Last of Us, ami kilenc résszel törte meg a nagy átkot, és lett kifejezetten izgalmas adaptáció. Mi is többször elmélkedtünk már azon, miért nem igazán jön össze ütős feldolgozást csinálni, vagy miért sikerült mégis néha kicsivel jobban, de az tény, hogy az igazán jó számítógépesjáték-adaptáció ritka, mint a fehér holló. Craig Mazin kreátornak és Neil Druckmann-nak, a játék megalkotójának végre sikerült megcsinálnia.
A zombis (valójában gombás) világjárvány idején a saját lányát elvesztő apa, Joel (Pedro Pascal) és az árván maradt kamasz, Ellie (Bella Ramsey) road movie-ját elbeszélő történet titka – a kettejük a színészek által remekül életre keltett kapcsolatának finom ábrázolásán túl – abban rejlik, hogy nem akarja feltalálni a spanyolviaszt, és többségében a milliók által megszeretett játék forgatókönyvét követi, ahol pedig eltér tőle, több tud lenni az alapanyagnál.
A posztapokaliptikus történetek általában két fókuszponttal dolgoznak: az akciószekvenciákat a mikroközösségek működését bemutató jelenetek tűzdelik – vagy fordítva –, a The Last of Us készítői azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy a konkrét akciójelenetek rovására részről részrel, sokszor akár a főszereplőktől is eltávolodva, mikrotörténeteket meséljenek, és szinte kizárólag a két főhős szálát vigyék végig az egész évadon. Ahhoz, hogy ez működjön, patikamérlegen felépített, bevonódásra alkalmas cselekményre volt szükség, hogy az újonnan belépő, és jó eséllyel a rész végén eltűnő szereplőkkel menni tudjon a néző – ezt pedig mesterien oldották meg az alkotók.
Különösen bevállalós a két amúgy marginális szereplőnek számító férfi éveken átívelő szerelmét követő, igazán érzelmes harmadik rész, de hasonlóan izgalmas volt betekinteni egy szinte ideálisan és egy szektaként működő csoport életébe is. Bár a játék rajongói között akadt, aki feleslegesnek – és az interaktivitás hiánya miatt kevesebbnek is – érezte az új verziót, a kevésbé geekek számára biztosan az év egyik legnagyobb dobása volt a széria. (Molnár Kata Orsolya)
14. A Király (RTL)
Sok csapdába beleeshetett volna az RTL saját gyártású (magyar viszonylatban) nem kis összegből készült sorozata, A Király. Zámbó Jimmy életéről legalább olyan tiszteletprodukciót képzeltünk magunk elé, amilyen maga a zenész is volt művészetével együtt: proli és giccses. A sorozat legnagyobb erénye, hogy bár használja a giccset és a proliromantikát, mégsem süpped bele, hanem szatirikus, Jimmyt piedesztálra mérsékelten emelő, ugyanakkor mélybe is rugdosó, igazi amerikai mintájú magyar streaming mérföldkő lett.
Mert A Király készülhetett volna akár a Netlfixre, de még inkább a SkyShowtime-ra, elfért volna a tucatszámra készülő hős és antihős között cikázó felemás megítélésű fő karaktert szerepeltető szériák között, de Magyarországon annyira hiányzott. Mi valahogy nem tudjuk elfogadni, hogy vannak árnyalatok fekete és fehér között, A Király pedig megmutatja, hogy igenis vannak. Na jó, néhol inkább fekete követi a fehéret és fordítva, de igazán üdítő látni, hogy a magyar pop koronázatlan… bocsánat, önmagát megkoronázott királyának nem szobrot emel, hanem nevetségességét és botrányos viselkedését is hangsúlyozza a 70-es évektől 2001-ig játszódó sorozat. Olasz Renátó fiatal Jimmy-ként kicsit karakteridegen, de Nagy Ervin telitalálat a többi mellékszereplővel együtt, akiket a magyar színjátszás színe-java alakít. A Király elérte, hogy cringe-eljünk a Casanova bikáján, de újra divat lett az Egy jó asszony mindent megbocsájt. Az RTL klubnak sikerült kikerülnie az igénytelenséget és nem csinált messiást sem, pedig Zámbó Imrében minden megvolt hozzá. (Nagy Tibor)
13. Balhé (1. évad – Netflix)
Lássuk be, a Netflix fénykora véget ért: legalábbis ami a formabontó és minőségi sorozatokat illeti. Olyannyira, hogy a toplistánkra egyetlen saját gyártású sorozatuk fért fel, de az megérdemelten. Lee Sung Jin fekete komédiája egy egyszerűen nagyszerű konfliktusra épül fel: két autós majdnem összeütközik a parkolóban, amit egy bemutatás majd egy rövid, de intenzív országúti hajsza követ. Nem látják, ki ül a másik volán mögött, de a rendszám alapján lenyomozzák egymást és elkezdődik egy néhol hirtelen felindultságból elkövetett, máskor gondosan kitervelt bosszúhadjárat egymás ellen. És mindezt egy majdnem koccanás miatt.
Persze az igazi ok nem az a majdnem koccanás, az csak az utolsó csepp a pohárban, az utolsó idegszálra lépés, ami két végtelenül frusztrált embert arra vezényel, hogy elkezdjék tönkretenni egymás életét – ezzel pedig leginkább maguknak ártanak. Korunk egyik legsokoldalúbb színésze, Steven Yeun (Minari, Gyújtogatók) alakítja a küszködő egyéni vállalkozó Danny Cho-t, aki a pénztelenség és általános sikertelenség miatti mérgét vezeti le a másik sofőrön. A másik felet sem kell félteni: a korábban főként stand-up komikusként ismert Ali Wong (Mindig csak talán) az elfojtott és kirobbanás előtt álló düh mintaképe a dúsgazdag üzletasszony Amy Lau szerepében.
A két szuper színészre szükség is van ahhoz, hogy tudjunk menni az antipatikus és önsorsrontó figurákkal, akikben azért nem nehéz ráismerni saját jellemhibáinkra és egy általános népbetegségre, a saját nyomorunkat a másik torkának esésével kompenzáló attitűdre. A Balhé jól ráérzett a közhangulatra, és remek humorával, gyomorbavágó tanulságaival, illetve egészen kiváló soundtrackjével végre egy olyan Netflix-sorozatot kaptunk, amit nem a vasalás vagy telefonnyomkodás mellé kapcsol be az ember. (Rácz Viktória)
12. Philomena Cunk szerint a világ (Netflix)
Philomena Cunk visszatért! Noha hozzánk sajnos nem jutottak igazán el a zseniális Diane Morgan alakította karakter különböző kalandozásai a történelem és a kultúra világában, a Philomena Cunk szerint a világ (Cunk on Earth) tökéletes belépőt nyújt a Cunk vezette megrendezett dokumentumsorozatokhoz. Az elmúlt évek toronymagasan egyik legviccesebb alkotásában a ‘resting bitch face’ definíciójául is szolgálható Morgan úgy halad végig a történelem fontos állomásain, hogy közben komoly szakemberekkel ül le beszélgetni. Akik ugyan tudják, hogy előre megírt párbeszédek következnek, de a meghökkentően idióta, szándékosan provokatív és akademikus szinteken nevetséges kérdések még így is meg tudják őket lepni. Csoda, hogy egyáltalán sikerült felvenni a sorozatot anélkül, hogy mindenki állandóan belenevetne a felvételbe!
A néhány mondatostól néhány percesig terjedő interjúbevágások tovább emelik a látszólag tudattalan, tanulatlan és az általános műveltséget nem ismerő és nem is sokra tartó Cunk dominálta jeleneteket, amelyekben különböző helyszíneken, Attenborough-t is megszégyenítő narrálással ecseteli a karakter az emberiség múltjának oly darabjait, mint az őskor, a reneszánsz vagy a felvilágosodás.
Morgan a kisujjából rázza ki Philomena Cunk állandóan vicces figuráját, akinek egy-egy nézése vagy szájrezdülése is képes arra, hogy teljes véleménynyilvánítást közvetítsen. Amíg pedig mi szakadunk a nevetéstől, azért tanulhatunk is a sorozatból, hiszen a tudományos oldala, még ha állandó humorral is övezve, de szépen megállja a helyét. Az öt epizód ráadásul még rövid is, így egyszerűen végig lehet rajtuk zongorázni. Sőt, nem csak lehet, de szinte kötelező is! (Kajdi Júlia)
11. Fleishman bajban van (Disney+)
Egy nap Toby Fleishman volt felesége nyomtalanul eltűnik. Az igazi probléma mégsem ez: Toby Fleishman boldogsága, fiatalsága, barátai és ambíciói ugyanis már sokkal korábban eltűntek. A Fleishman bajban van első hat epizódja a New York-i zsidó orvos kétségbeesését, elveszettségét és pótcselekvéseit mutatja be, majd hirtelen fókuszt váltunk. Rachel Fleishman ugyanis mégsem szívódott fel teljesen, az ő nézőpontjából pedig egészen másként festenek a történtek: a házasságuk zátonyra futása, a karrierista törtetése, a gyerekei elhanyagolása és maga az eltűnés is. Kinek van hát igaza?
Talán egyiküknek sem, a sorozat narrátora ugyanis Toby fiatalkori barátja, Libby, aki éleslátó megjegyzésekkel elemzi a páros életét, a saját problémáit sem elhallgatva. A sorozat végére kellően melankolikus, mégsem reménytelen kép rajzolódik ki a generációjukról: az elvált Toby, a házassági válsággal küzdő Libby és a felnőni képtelen harmadik barátjuk, Seth eltérő módon mind boldogtalan vagy útját vesztett. Lehetőségük van azonban máshogyan folytatni az életüket. Taffy Brodesser-Akner saját bestselleréből adaptált sorozata bizonyára a negyvenes éveik elején járó, elvált, kisgyerekes értelmiségieket üti szíven a leginkább, de egymást érik benne az olyan húsba vágó bölcsességek, amelyek a fiatalabbak számára is elgondolkodtatók lehetnek. (Gyöngyösi Lilla)
10. Abbott Általános Iskola (2. évad – Disney+)
Ahogy az a cím alapján is egyértelmű, az Abbott Általános Iskola egy iskolában játszódik, főszereplői pedig az intézmény tanári karának pedagógusai. A dolog sava-borsát az adja, hogy a suli Amerika egyik legszegényebb iskolája. Philadelphiában, zömében fekete diákokkal és tanárokkal. Ennek ellenére a sorozat egyáltalán nem feketékről vagy a „feketék ügyéről” szól, hanem az iskoláról, a tanárokról, a tanári létről. Miért is akarna valaki ilyen feltételek mellett tanár lenni? Nos, pontosan erről szól az Abbott Általános Iskola.
Fő alkotóként Quinta Brunsont többszöri dicséret illeti, hogy ebből az alapanyagból sem megmondófilm, sem egy érzelmes tanmese nem lett. Ennek egyik oka – és egyértelműen a legerősebb oka –, hogy Brunson remek karaktereket alkotott, ráadásul gyorsan. Emellett megtalálta azokat az általános témákat, amelyek egyrészt aktuálisak, másrészt relevánsak, és amelyeken keresztül el tudja mesélni mindazt, amit akar. Brunson és az írók mindig megtalálják a módját, hogy finom humorral prezentálják a mondanivalójukat, ráadásul a második évad áldokumentarista stílusa formai újítást is hozott. (a szerk.)
9. Barry (4. évad – HBO)
5 év után sajnos a végéhez ért a HBO éjfekete humorú krimisorozata, viszont nem kell búslakodni, ugyanis a korábbi évadokhoz teljesen méltó sötét, kiszámíthatatlan és őrülten szórakoztató szezonnal búcsúztathatjuk el a bérgyilkosból lett színészt, Barry Berkmant. A 3. évad fináléjában Barry-t (Bill Hader) elérte a törvény keze egykori színésztanára, Mr. Cousineau (Henry Winkler) közbenjárásával, viszont a börtön nem a végét, csupán a kezdetét jelenti Barry újabb ámokfutásának. Itt igyekszik valahogy feloldozást találni bűnei alól, miközben szerelmét, Sally-t (Sarah Goldberg) is belekeveri az események forgatagába.
Komoly feladat állt az alkotók, Bill Hader és Alec Berg előtt, hogy miként képesek folytatni, egyben lekerekíteni a történetet, továbbfűzni a sorozat témáit és kielégítő lezárást adni a karaktereknek, viszont nem csak hogy sikerrel jártak, de talán a legbátrabb narratív fordulatokat tartalmazó évadot kaptuk. Hader az egész évad rendezését magáravállalta, ezzel nem csak főszerepben és íróként, de rendezőként is tovább emelte a széria színvonalát jó pár fantasztikusan kreatív és sokkoló jelenetsorral.
Barry kálváriájának egyre mélyebb bugyraiba nyerhetünk betekintést, ahogy haladunk az elkerülhetetlen végzete felé, viszont a dráma mellett a sorozat védjegyszerű feketehumoráról és a szórakoztatóipar kegyetlen kritikájáról se feledkeztek meg, ami okán ismét jó pár Coen testvérekhez mérhető zseniális pillanattal lehettünk gazdagabbak. Az évad egyetlen tisztán megkérdőjelezhető döntése a 4. rész után eszközölt időugrás, ami a kelleténél jobban megtöri a lendületet és az se segített, hogy az Utódlás szintén utolsó szezonjával egyidőben sugározták. Viszont még így is helyet érdemel a HBO örök klasszikusai között, Hadertől pedig tűkön ülve várjuk következő elborult projektjét. (Sztepanov Márkó)
8. Fekete madár (Apple TV+)
Manapság az olcsó, szenzációhajhász true crime dokumentumfilmek világában az igényes bűnügyi sorozatok még jobban felértékelődnek és a Mindhunter kaszálása óta sajnos nagyítóval kell keresni a minőségi sorozatgyilkosokkal foglalkozó történeteket. Ebbe a közegbe robbant be az eredetileg HBO-nál tervezett, de végül az Apple-nél készült Fekete madár, amely James Keene saját élményeit feldolgozó In with the Devil című regényén alapszik, és az a Dennis Lehane volt a showrunnere, aki nemcsak sikerkönyveiről ismert (Titokzatos folyó, Hideg nyomon, Viharsziget), de forgatókönyvíróként is egyre gyakrabban alkot (Piszkos pénz, Mr. Mercedes). A jóképű fegyverneppert, Jimmy Keene-t (Taron Egerton) 10 év börtönre ítélik fegyverkereskedelem miatt, de szabadlábra helyezéséért egyezséget köt a rendőrséggel. Feladata lesz, hogy egy feltételezett sorozatgyilkos, Larry Hall (Paul Walter Hauser) bizalmába férkőzzön és egy vallomást csikarjon ki a férfiból, hogy áldozatainak hollétével az FBI bizonyíthassa a bűnösségét.
A 6 epizód alatt párhuzamosan nyerhetünk betekintést az FBI ügynökök True Detective-et idéző, kétségbeesett nyomozásába, és a springfieldi börtön könyörtelen mindennapjaiba, ahol Jimmy próbál Larryhez közel kerülni, de szépen lassan elkezdi felemészteni a férfiben rejlő sötétség. A minisorozatot Lehane remekül megírt forgatókönyve és Michaël R. Roskam (Bikanyak, Piszkos pénz) letisztult és profi rendezése önmagában kiemeli a tömegből, viszont a főszereplők szenzációs alakítása teszi emlékezetessé. Taron Egerton és Paul Walter Hauser olyan színészi mestermunkát nyújtanak, ami külön is megsüvegelendő lenne, de a közös jeleneteik különösen feszültek: bármiféle brutalitás és erőszak nélkül képesek betekintést nyújtani egy szociopata gyilkos sötét és beteg elméjébe. (Sztepanov Márkó)
7. A Fehér Lótusz (2. évad – HBO)
A luxushotelben nyaraló szupergazdagokról szóló 2021-es A Fehér Lótusz eredetileg minisorozatnak készült: a hawaii idillt rejtélyes gyilkossággal megborító évad egy kerek történetet mesélt el és komédia létére nyomasztóan őszinte képet festett az osztálykülönbségek átjárhataltanságáról. Azonban a kritikai és nézettségi siker hatására az HBO berendelt hozzá egy második évadot, amit az alkotó Mike White (Megvilágosodtam) antológiaként képzelt el, új helyszínen, egy másik Fehér Lótusz hotelben, (többségében) új szereplőkkel.
A Fehér Lótusz második évadának erőssége, hogy bár White megtartotta a szatirikus hangvételt (és a rejtélyes gyilkosságot), az első etaphoz képest jóval kevesebb a társadalmi kérdésekről szóló diskurzus, helyette jóval több az erotika és a rejtély. A Szicíliában játszódó évadban továbbra is meghatározóak a gazdagok kiváltságai, de az igazi kapocs ezúttal a szex. Freud elégedetten csettintene azt látva, ahogy White karaktereit szinte egytől egyig ez foglalkoztatja és motiválja, számos konfliktust generálva ezáltal. Igazi szexbohózat, megfűszerezve némi társadalomkritikával.
Nincs annyi hely, hogy elkezdjük egyenként felsorolni a színészgárdát, pedig megérdemelnék a kiemelést a kreatív módokért, ahogy White abszurd karaktereit magukévá teszik. Azért ha valakit nem lehet említés nélkül hagyni, az az első évadból egyedüliként visszatérő Jennifer Coolidge, akinek a második évadban való szerepeltetése nem csupán rajongósimogatás, hanem a karakterének izgalmas, vicces és tragikus kibontása is. A Fehér Lótusz második évada az év talán legszórakoztatóbb sorozata, egyszerre eszképista bűnös élvezet és intelligens szociológiai tanulmány – a teljes csomag. (Rácz Viktória)
6. A próba (HBO)
Nathan Fielder korunk egyik kevésbé ismert zsenije, akivel kapcsolatban addig örülhetünk, amíg radar alatt marad. Hiszen így képes a legmegátalkodottabb ötleteit megvalósítani, ezúttal pedig az HBO finanszírozta agymenését. A próba először egy reality-műsor, aztán egy bizarr pszichológiai kísérlet benyomását kelti, végül egy önreflexív lamentálás lesz arról, hogy a tévéműsorok milyen etikai szabályokat hágnak át – és emellett valami piszok vicces, hihetetlenül komplex élmény.
Mint amikor egy kamera vesz egy másik kamerát, amely épp egy másik kamerát rögzít – és mindezt egy kamera veszi. Nagyjából ilyen meta-rétegekkel operál Nathan Fielder posztmodern ötletbörzéje arról a showról, amely segít embereknek elpróbálni életük fontos eseményeit, legyen az egy nagy vallomás vagy maga a gyereknevelés. A szorongó emberek mennyországa lehet A próba, mely során megkísérelhetik tét nélkül véghez vinni azt, amit a valóságban nem mernének. Egy idő után azonban a sorozat is csak asszisztál Fielder önreflexiójához, amely során saját hatalmának határait feszegeti. Látni kell, nincs mese, erre a sorozatra nem lehet unalmasan legyinteni: a kandikamerás vígjátékok egy új királyát avattuk. (Szécsényi Dániel)
5. Ez most fájni fog (HBO)
A britek valami egészen csodálatosan képesek keverni a fanyar, (ön)ironikus és sokszor cinikus humort, ahogy jobb híján nevetnek a nyomorukon, a mély érzelmeken és a földhözragadt emberi ábrázolásokon. Sokkal reálisabb, sokkal húsbavágóbb alkotások születnek a szigetországban, amelyek kivételesen tudnak egyszerre megnevettetni és megríkatni.
Adam Kay saját doktori pályájának naplóbejegyzései alapján készítette el az Ez most fájni fog című sorozatot, amelyben a most is remekelő Ben Whishaw alakít egy, az orvosi létbe teljesen belefáradt és abból kiábránduló doktort, aki egy szakmai traumát személyesen él meg, és egy friss orvos támogatásával is bajlódnia kell.
A sorozat kendőzetlenül mutatja be, hogy az egészségügy a briteknél is romokban hever, a szülészeti osztályon is állandó a káosz és a szakemberhiány. De arra is kitér, hogy a csillogó és méregdrága magánklinikák ha lehet, olykor még veszélyesebbek, ha beüt a baj.
Az élet írta tragikomédia, melankolikus rendszerkritika, egyszerre élettel teli és mégis kiüresedett tanulmány generációk orvosairól és nővéreiről, akiknek tényleg rámegy az életük arra, hogy másokon segítsenek. Kay darabja mindez, és még több! Ráadásul úgy, hogy az alkotás ezek mellett is sokszor pörgős, izgalmas és nagyon vicces tud lenni. De épp csak annyira, vagy inkább épp csak azért, hogy bemutassa, a humor az egyik legnagyobb fegyverünk az élet problémáival szemben. (Kajdi Júlia)
4. A mackó (1. évad – FX)
Jeremy Allen White teljes joggal kapta meg az Aranyglóbuszt a főszereplő, öngyilkosságot elkövető testvérének burgerezőjét megöröklő Carmen megformálásáért. A mackó egy pofonegyszerű premisszával induló széria egy srácról, aki feltört, mint a talajvíz, s miután a „világ legjobb éttermét” vezette, újból a pöcegödörben találja magát gyásza és a vaskos számlák ölelésében. Hidegvérű, mégis olykor forrófejű, transzformer vezető, némi dühkezelési gonddal. Karaktere háttérbe szorítja kollégáit, akik nagyjából ugyanazt a sémát követve, különböző kultúrkörökből származó identitásuk nehezen, végül mégis idomulnak Carmy-jéhez. Jellemfejlesztésüket a(z FX-en már megjelent, a Disney+ kínálatában majd augusztus másodikán érkező) második évadban vállalta mélyrehatóbban Christopher Storer és írói gárdája.
Mégis azonnal közönség- és kritikai sikert arattak.
A hangsúlyt nem a személyen belüli, sokkal inkább a személyek közötti kommunikáció kapja. A chicagói város- és életképek örökmozgó zakatolása mögött vonzó masinériaként struktúrát öltő ételek adják A mackó terítékét, a szorgos kezek tulajdonosainak szitkozódása és a kivétel nélkül minden alkalommal őszinte reakciók a tányérra valót, Joanna Naugle montázstechnikája a savát, Andrew Wehde snittjei pedig a borsát. Storer pedig jó konyhafőnökként a fine dining legjavát szolgáltatja a szezonzáró rész előtti, kis híján egysnittes, potom húszperces, falatnyi epizódjában.
Évekig éltem az egészséges bioritmus luxusát távolról sem szagoló, nappal bölcsészkaros, este vendéglátós mindennapokat. Közben sokszor gondolkoztam, milyen filmet is csinálnék erről az ambivalens életvitelről. Hogyan tudnám bemutatni azt a saját farkába harapó kígyót, ami a vendéglátóipar maga, de nem feledkezve az általa kínált szépségekről? Merthogy van belőle, nem is kevés. Azonban, hogy megtapasztalhassuk őket, sokszor meg kell halni egy kicsit ezekben a soha véget nem érőnek tűnő műszakokban. A feszült helyzetekről beszélnék, amiket egy NAV-, vagy egy NÉBIH-ellenőrzés, esetleg egy csőtörés nyújt, miközben a kiszolgálásnak tovább kell pörögnie. Ugyanakkor azt a léleksimogató érzést is bemutatnám, amikor az egység jó értékelést kap, részben „annak a poharas srácnak” köszönhetően, esetleg a már jól ismert törzsvendégek segítenek necces szituációkban, vagy éppen barátságok és szerelmek köttetnek sorstársak között.
De mindenekelőtt azt a csoportkohéziót regélném el, amely minden üvöltés, veszekedés ellenére egy sajátosan működő, kissé dilettáns, de egy egymást védelmező, támogató kommunát hoz létre, tudattalanul. Ehhez az attitűdhöz, így a szívemhez anno Az eszeveszett esküvő állt legközelebb, most azonban már kristálytisztán látom, mire vágyott akkori tudatom. A mackóra.
Amelynek első évada tűpontosan meséli, miért üdvözlendőbb egy magányos társsal a járatlan utakat róni, mint társas magányban egy hamisat. Sajnálom, hogy Storer kreátor valószínűleg soha nem hallotta a Punnany Massifot – lett volna egy tökéletes főcíme. (Gyenes Dániel)
3. Az utolsó filmcsillagok (HBO)
Ha valakiről elmondható, hogy hasznosan töltötte a karantén hosszú hónapjait, az Ethan Hawke – és az az A-listás színészgárda, akiket Hawke maga mellé gyűjtött, hogy asszisztáljanak határtalan lelkesedéséhez, és együttes erővel egy hiánypótló dokumentumfilmsorozatot hozzanak létre Paul Newman és Joanne Woodward életéről az HBO Max számára. Az utolsó filmcsillagok (The Last Movie Stars) különös egyvelege archív felvételeknek, filmrészleteknek, a Hawke színészbarátai által hangjátékként előadott interjúrészleteknek és Zoomon keresztül zajló beszélgetéseknek, melyek segítségével nemcsak a két színész művészetéről, de a köztük levő különleges viszonyról is átfogó képet kaphatunk a sorozat egyórás epizódjain keresztül.
Az utolsó filmcsillagok gerincét adó Zoom-hívások gyengébb minőségű hangfelvételei recsegősségükkel képesek autentikusnak hatóan belesimulni a huszadik század archívjai közé, miközben megteremtik azt az illúziót is, mintha mi is részesei lennénk ennek az Ethan Hawke vezette rajongói körnek, mintha csak a mikrofont kéne bekapcsolnunk, és mi is megoszthatnánk gondolatainkat George Clooney-val vagy Martin Scorsese-vel. Egyedülálló dokumentumfilmes élmény teremtődik ezáltal: segít mind az alanyokat, mind pedig a készítőket közelebb hozni a nézőhöz, miközben mindent átjár és beborít a film és a színészet iránt érzett tisztelet és szenvedély.
A hatrészes sorozat végére gazdagodunk egy átfogó, a magasságok megéneklése mellett a mélységeket sem elhallgató portréval két különleges színész pályájáról és magánéletéről, a sikereket és bukásokat gyakran kísértetiesen rímeltetve filmek vonatkozó részleteivel, összemosva a színész és a karakter közötti határvonalat, új megvilágításba helyezve jeleneteket vagy akár teljes filmeket – valamint gazdagodunk egy hosszú listával is, telis-teli bepótolandó és újranézendő filmekkel. (Nagy Eszter)
2. Better Call Saul (6. évad – Netflix)
A Breaking Bad spin-offként induló Better Call Saul a záróévadban felér a csúcsra. Habár számos eltérést mutat az anyasorozattól – hosszabb snittek, lassabb, feszesebb tempó – nem túlzás azt mondani, hogy felnőtt a Breaking Bad által képviselt minőséghez, sőt még sikerült túl is szárnyalnia azt. Vince Gilliganék egy spin-offból egy önmagában is helytálló, igazán egyedi sorozatot tudtak alkotni. A sikerhez azonban elengedhetetlen volt a kiváló, maximálisan hiteles alakításokat nyújtó színészgárda.
A 6. évad nem hagy elvarratlan szálakat,
megtudjuk, mi lett azon mellékkarakterek sorsa, akik a Breaking Badben nem, vagy csupán említés szintjén szerepelnek, illetve Saul Goodman karaktere is eléri azon formáját, melyet az anyasorozatban megismertünk. A klasszikus hollywoodi narratívát nélkülöző akciójelenetek mind izgalmasak, a suspense révén pedig markánsan adagolják a feszültség érzetét. A 6. évad emellett bővelkedik a sorozat magját képező nagy intenzitású drámákban, mely az európai filmművészet hatásait hordozza magán. Pár jelenet erejéig cameozik az anyasorozat két főszereplője is. Egyrészt abból a célból, hogy az alkotók nosztalgiaélményben részesítsék a Breaking Bad fanokat, másrészt pedig azoknak a nézőknek, akik még nem látták a Breaking Badet – ugyanis a Better Call Saul anélkül is fogyasztható – magyarázattal is szolgál, megismertetve velük Saul motivációját.
A 6. kivételével minden évad első részének elején sematikusan fekete-fehér jelenetekben nyerünk betekintést Saul inkognitóban töltött életére, melyek flashforwardként funkcionálnak, mivelhogy a Breaking Bad cselekménye után játszódnak. A 10. résztől az utolsó részig viszont már végig ebben az időszakban játszódik a sorozat.
Saul számára legfőbb élvezetként hat a simlis bűnözés és hiába tért olykor a tisztességes útra, akárcsak egy drogfüggő, mindig visszaesik. Nem akar szabadulni bűnös múltjától, a megalománia, mely átveréseinek sikerességéből fakad, folyton eme élvhajhászatra készteti őt. Csakhogy minden egyes aljas tettével egyre inkább növekszik benne a bűntudat, Bob Odenkirk pedig tökéletesen adja át karakterének ezen vívódásait. Saul számára ravaszsága révén mindig van egy menekülőút, éppen ezért olyan lenyűgöző, amikor végül nem tud elszámolni lelkiismeretével és sztoikusan sorsára hagyja saját magát. A Better Call Saul ezzel pedig az egyik legjobb lezárást hozza el a sorozatok történelmében, és méltóképpen búcsúzik az egész Breaking Bad univerzumtól. (Antalovics Dániel)
1. Utódlás (4. évad – HBO)
Utolsó évadával végképp egyértelművé vált, hogy az Utódlást együtt emlegethetjük az HBO történetének legnagyobb sorozataival. Sosem hozott Trónok harca szintű nézettséget, de kritikai sikerek tekintetében zászlóshajó sorozattá vált a mélyen toxikus és felfoghatatlanul gazdag Roy család örökösödési harca. Itt a Vastrón egy médiabirodalom, melynek királya a zsarnoki apa, akinek három felnőtt gyereke néhol vele, máskor egymással küzd a hatalom átvételéért. Jesse Armstrong (Egy kis gubanc, Az alelnök) 13 Emmy-díjas sorozata hol megrendítő, hol gyomorforgató családi és politikai dráma, ami nem mellékesen korunk egyik legéleslátóbb szatírája arról a bizonyos egy százalékról.
Az Utódlás minden elemében kiváló. A megszámlálhatatlan zseniális mondattal és nyelvújítás szintű sértésekkel teli forgatókönyve; Nicholas Britell grandiózus zenei aláfestése és az általa szerzett fantasztikus intro, amit sosem akarnál átugorni; a félig dokumentumfilmeket, félig sitcomokat idéző, az állandó feszültséget és az egyéni reakcióban rejlő humort kiaknázó kézikamerás rendezés; és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban az elképesztő színészgárda, akik egytől egyig tour de force alakítást nyújtanak.
A magas minőség mellett azért is tudott ilyen nagyot szólni a sorozat, mert egyszerre örökérvényű, mégis végtelenül aktuális. Az abuzív kapcsolatok és a transzgenerációs traumák mellett a társadalmi olló szétnyílása és az elit erkölcstelensége is igen kedvelt témák mostanában, az Utódlás pedig a gazdagellenes „eat the rich” trendbe is tökéletesen illeszkedik. Lenyűgöző, kiábrándító, félelmetes és szórakoztató betekintést nyújt a legnagyobb luxus élvezőinek világába, és bár az Utódlás komplexebb képet fest ezekről az emberekről, mint A szomorúság háromszöge vagy A menü, még kegyetlenebb az alanyaival. Nemhogy az év, de az évtized egyik legjobbja – nagyon fog hiányozni. (Rácz Viktória)
